Az Eucharisztia ünneplése 146.

Az úrnapi zsolozsma olvasmányos imaórájában a Kivonulás könyvének részletét olvassuk (Kiv 24,1–11). A felolvasásra és elmélkedésre szánt részlet azon nagyobb egységben foglal helyet, amely elbeszéli Izrael népének történeti eseményeit a Sínainál (vö. 19,1–40,38). Ezen belül a szövetség ünnepélyes megkötését elbeszélő fejezeteket találjuk (vö. 19,1–24,1–18). A szerző ír a vándorló nép találkozásáról Istennel, az Úrral, annak hegyénél; közli a tízparancsolatot; közreadja a szövetség törvénykönyvét, végül pedig olvasmányunk bővebb szakasza következik. Az olvasmány elbeszélése több szerkesztő munkája révén nyert formát, így az általuk hangsúlyosnak talált történelmi hagyományok és témák összefonódtak. A szövetségkötés elbeszélésének hangsúlyos témái közé tartozik a nép képviselőinek lakomája az Úrral, Izrael Istenével (vö. 1–2.9–11), valamint a vérszerződés (vö. 3–8.12–15a). Sajátossága ennek a résznek, hogy találkozunk egyfajta hierarchiával: Mózessel, aki egészen közel mehet az Úrhoz, Áronnal és annak fiaival, Nádábbal és Ábiuval, akik a hetven vénnel távolabb állnak meg, illetve a néppel, amely nem mehetett fel velük a hegyre.

Mózes a hegyről lefelé jövet, az Úr parancsa szerint, azonnal kihirdette a törvény tíz szavát és a rendelkezéseket, feljegyezte azokat, és szertartás keretében bemutatva az áldozatot, az áldozati állatok vérét az oltárra öntötte, illetve meghintette vele a népet. Ezáltal létrejött a nép és az Istent jelképező oltár közötti közösségi kapcsolat.

Ezután a vének közösségi lakomán is részt vettek, amelynek során Isten teofanikus jellegű látásának lettek részesei. 

Eucharisztikus oldalról elbeszélésünk az Istennel való szövetségi közösség szempontjából fontos, hiszen Krisztus kereszthalála a húsvéti áldozat (vö. Mt 26,28), amely végérvényesen helyreállította az Istennel való közösséget: Ő az „új szövetség közvetítője: ő, aki halálával megváltott az első szövetség alatt elkövetett bűnöktől, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökség ígéretét. Mert ahol végrendelet van, szükséges, hogy bekövetkezzék a végrendelkező halála” (Zsid 9,15–16; vö. 1Pét 1,2). Erre emlékezünk az újszövetség áldozati lakomáján. A lakomán valójában mindannyian részesülünk a jelenés hegyének misztériumában (vö. Lk 9,28; Mk 9,2); ez a lakoma egész keresztény életünk és így imaéletünk forrása és csúcsa (vö. Lk 6,12; LG 11), hiszen Krisztus az új Mózes, áldozati szolgái a püspökök, papok és diakónusok, valamint a szolgálattevők, és a hívek, akik már nem messziről, szemlesütve várakoznak, hanem Isten családjának, pártfogásának részesei, jobbjának oltalma alatt lévő népe. A  lakomán kapunk missziós küldetést: „A békesség Istene pedig, aki a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát a halálból kivezette az örök szövetség vérében, tegyen alkalmassá titeket minden jóra, hogy megtegyétek az ő akaratát. Azt munkálja bennünk, ami előtte kedves, Jézus Krisztus által, akié a dicsőség örökkön-örökké! Ámen” (Zsid 13,20–21; vö. Lk 10,1).

Fotó: Wikipédia (Michelangelo Mózes-szobra Rómában, a San Pietro in Vincoli bazilikában)

Magyar Kurír