Az Eucharisztia ünneplése 88.

Téged, örök Atyát, az egész föld tisztel.

A Te Deum laudamus kezdetű himnusz második sora az Atyát és örök voltát dicséri. A továbbiakban folytatódik az istendicséret láncolata: dicséri a közösség, a teremtett világ, benne az angyalok seregei a világ sokszínűségével együtt. A himnusz első hat sorában tehát Istennek mint örökkévaló Atyának és teremtőnek az imádása kap helyet.

A szentírási zsoltárok közül a 90. és 93. mondja Istent örökkévalónak: „Mielőtt a hegyek lettek, a föld és a világ születtek, te öröktől fogva és mindörökké vagy, Isten!” (Zsolt 90,2; vö. Zsolt 102,13); „Trónod kezdet óta szilárd, te öröktől fogva vagy.” (Zsolt 93,2; vö. Zsolt 9,8)

Isten örökkévalóságáról hasonlóképpen fogalmaz Izajás próféta is: „Így szól az Úr, Izrael királya és megváltója, a Seregek Ura: „Én vagyok az első, és én vagyok az utolsó, rajtam kívül nincs Isten.” (Iz 44,6; vö. 40,28; 43,13; 48,12; Jel 1,17–18)

Jézus, Sirák fia könyvében olvassuk a legszebb sorokat: „Aki örökké él, az teremtett mindent egyaránt. Egyedül Isten az igaz, aki győzhetetlen király marad örökké.” (Sir 18,1); valamint: „Adjátok meg nevének a tiszteletet, és dicsérjétek őt ajkatok szavával, ajkatok dallamával, lantszóval, és magasztalva ekként szóljatok: Nagyon jó az Úr minden műve, és a maga idejében meglesz minden, amit parancsol!« (…) Szavára megállt a víz, mint a töltés, szája igéjére, mint a vízmedence, mert akaratának kívánsága teljesül, s ahol ő segít, ott nincsen akadály. Minden élőlény műve nyilvánvaló előtte, és semmi sincs elrejtve színe elől. Átfogja tekintetével az örökkévalóságot, és semmi sem csodás a színe előtt!” (Sir 39,20–25) 

Magyar Kurír