Az okostelefonok elmúlnak, de amit ma átélünk, lehet örök – Egyházmegyei lelkinap Székely Jánossal

Olyan szép az idő, hogy nehezen hihető a novemberi dátum. A nap beragyogja az iskola auláját, amely zsúfolásig tele van. Székely János a bevezetőjében arról beszél, hogy előbb-utóbb minden elmúlik: a házaink, az autóink, a számítógépeink, sőt még az okostelefonjaink is, de az, amit itt ma átélünk, lehet örök. Mert a szeretet és művei megmaradnak.

A gyerekekkel való foglalkozást a szervezők felvállalták, csak a program végén kell értük menni, addig pedagógusok vigyáznak és sokféle program (gördeszkázás Lendvai Zoltánnal, kutyás játékok, ügyességi verseny, néptánctanítás) vár rájuk. Néhány gyerek azért marad, vagy mert annyira kicsi, vagy mert a szülők szeretnék inkább a közelükben tudni őket. Az ő sétálgatásuk, kergetődzésük mindvégig kedves színfoltja marad az összképnek.

Zavarba ejtően gazdag a felnőttprogram is. Egyszerre négyféle zajlik egy időben: püspöki előadás, a Schönstatt vezetőinek előadása, a Házas Hétvége nemzeti felelőseinek párkapcsolati műhelye, valamint öt jelen lévő szociális testvér által vezetett ima, szentségimádás.

A jelenlevők nagy része az alulában marad, és a püspöki előadásra vár. Elindulok felfedezni a helyszíneket. A tornacsarnokot függönnyel kettéválasztották, az egyik oldalon a táncoktatók várakoznak, a másikon Lendvai atya máris belekezdett a deszkás foglalkozásba. Visszatérek az aulába, ahol az egyik oldalon kávé, alma és könyvek-kegytárgyak, a másikon mérhetetlen mennyiségű süti várja a vendégeket. Útközben látom, hogy a tanárit mára pelenkázónak nevezték ki.

A püspök először a jövő évi eucharisztikus kongresszusról beszél, amelyen a köztünk lakó Istent fogjuk ünnepelni. Mint ahogy Jézust tömeg fogadta, jó lenne, ha mi is ott lennénk Budapesten, amikor érkezik. Az Eucharisztia keresztény életünk csúcsa, általa válhatunk eggyé az Istennel. Ő, a teremtő, életadó szeretet álmodott meg bennünket – jó lenne visszatalálni hozzá, hiszen egész kultúránk, jogrendszerünk alapja a kereszténység, a hit, ahogyan annak a hite is, hogy az ember nem csak „okos állat”, és legyen akár csecsemő, akár idős vagy sérült, végtelen méltósága van. 

A püspök hangsúlyozza, hogy ha valakiben szándék van a budapesti kongresszuson való részvételre, minden feltétel adott ehhez: a legkisebb településről is buszok indulnak majd a városi pályaudvarokra, és ingyen lehet utazni. Menjünk hát, és vigyük a gyerekeket, az unokákat, mutassuk meg a hitünket a világnak. Fontos, hogy a fiataloknak legyenek ilyen élményei, hogy lássák, a hit nem csak az idősek ügye.

A továbbiakban a négy evangélium különböző szemléletéről hallunk: a „prédikáló”, tanító Mátéról; Lukácsról, aki olyan, mint egy családlátogatásra érkező pap vagy tanár, és a leggyönyörűbb történeteket mondja el Jézusról; Jánosról, aki cellájában ülő szerzeteshez hasonló, és minden jézusi történetnek a mélységeit akarja megértetni; Márk pedig, az elsőként született evangélium írója utcai prédikátor módjára, ládára állva kiáltja a világba az örömhírt, és csodák sorozatával indítja elbeszélését. Márk Péter tolmácsa volt, ezért az evangéliuma bizonyos értelemben Péter evangéliumaként is felfogható. Az a célja, hogy olvasói felismerjék: Jézus a Messiás, és leboruljanak a kereszt elé. Jézust a csodái ellenére sem értik ebben az evangéliumban. Péter felismeri ugyan benne a Messiást, de azt, hogy szenvednie kell, nem tudja elfogadni. A tanítványok szíve vak marad. Márk evangéliuma a passióra irányul, és arra akar ráébreszteni, hogy Isten új neve a szeretet. Halálosan szereti a világot, nagy titka a kereszten tárul fel. A Márk-evangélium e szemléletének magyarázata az, hogy az első nagy keresztényüldözés után születik. Bátorításnak szánják a vértanúk egyháza számára.

A titkot Jézus az utolsó vacsorán adja át. Nekünk adja önmagát a kenyérben. Csak a szerelem mondatai hasonlók az övéihez. Egy szerelmes akarja testét-lelkét a társának adni, hogy az táplálkozhasson belőle. Isten önmagát adja a világnak, és ez a titok, mint Pál írja, a házasságra is vonatkoztatható.

*

A szünetben a nap „levezető elnökéhez”, Kancsal Péterhez lépek, hogy a szervezés hátteréről kérdezzem. A cél az volt, mondja, hogy itt ma minden család és családtag megtalálja a számítását, és lazíthasson, lelkileg felüdülhessen. Az ő szülei például éppen ma ünneplik a 45. házassági évfordulójukat, az apukája az egyházközségi elnök. Ő mint hagyományőrző vőfély került itteni szerepébe, idén először, mivel nagy gyakorlata van ünnepi rendezvények levezetésében. A szervezés teljes egészében a lentiek munkája volt, és a jelenlevők mintegy harminc százalékát is ők teszik ki. De az egyházmegye minden szegletéből érkeztek vendégek.

A tornacsarnok egyik felében matchboxozás zajlik, amikor benézek; a függönyön túl két csapat versenyez: padon kell átfutni, zsámolyt kell megkerülni minél gyorsabban. Aztán békaügetés váltja a futást, és babzsákokkal kell a felfordított zsámolyba beletalálni. Visszafelé menet a folyosón a gördeszkás pap sisakkal a fején arról beszél, hogy gyermekként rossz példák láttán hogyan határozta el: soha nem fog sört, bort, pálinkát fogyasztani. Az alkoholfogyasztás gördeszkázás esetén egyébként is ellenjavallt.

Amikor az aulába visszaérek, már Kiss László körmendi plébános bő humorú előadása zajlik. Sokszor megfeledkezünk arról, hogy Isten valóban jelen van a templomainkban, mondja. Ezért templomok, és nem imaházak. Ezért ha tehetjük, menjünk egy kicsivel előbb a templomba mise előtt, hogy felkészülhessünk a találkozásra. Sokszor mondunk olyat, hogy nincs időnk imádkozni. De hát odaát is együtt dicsérjük majd az Urat az örökkévalóságig, hogyhogy itt és most nem akarjuk? Az örökkévalóság itt és most, ma elkezdődött.

Gyakori, hogy a szentségimádás közben mindenáron csinálni akarunk valamit: énekelünk vagy rózsafüzért mondunk. Lehet, hogy jobb lenne Mária példáját követni Mártáé helyett, és csak leülni és hallgatni. A csend az Isten szava. Az atyja sem mondott semmit a tékozló fiúnak, csak átölelte – emlékeztet a plébános. – Gyakran azért nem merünk az Isten elé odakutyulni (itt hallom ezt a szót először, de létezik. Jelentése: kutya módjára odasündörög valakihez), mert bűnösnek érezzük magunkat. De akármilyen „tróger, aljas disznó” vagyok, Isten lehajol hozzám, és átölel. Hát kutyuljunk oda az Isten elé bátran.

Sajnos mostanában túl sok minden vonhat el az Istentől; attól, hogy csak rá figyeljek. Például a mobiltelefonom. Manapság egyre többen nézegetik a telefonjukat még temetés közben is! Pedig minél gyakrabban Jézussal és csak vele lenni védőburkot jelent. Hát szánjunk időt a szentségimádásra heti rendszerességgel – biztat Kiss László.

Az ebédsorban Mária testvérrel beszélgetek. A szociális testvérek azt a feladatot kapták mára, hogy azoknak adjanak programot, akik elcsendesedésre vágynak, vagy a máshol, többi előadáson hallott igazságokat szeretnék elmélyíteni. Vezetett, gitáros szentségimádásuk Krisztusról mint királyról szólt Slachta Margit és Salkaházi Sára gondolataira alapozva. Aztán vezetett ima következett arról a szentírási részről, amelyben Jézus megszólítja a fügefára felmászott Zakeust. Ehhez az kellett, hogy Zakeus látni akarja Jézust, és ez számunkra is megszívlelendő.

Mária testvértől azt is megtudjuk, hogy esténként mindig így kiált fel: „Kilenc óra! Megjött a Kurír” – híreink ugyanis olyankor érkeznek meg a telefonjára.

A Török házaspár, Orsolya és Péter – mint ebéd után, még az asztalnál ülve elmondják – nem a saját „bölcsességüket”, hanem a Schönstatt közösségi tapasztalatát hozták el ma ide. A házasságban egy emberi kapcsolat emeltetett a szentség szintjére. Ahogyan az Eucharisztia minden darabkájában ott a teljes Krisztus, minden egyes házasságban, családban, otthonban is ott a teljes szentség. A házasság gyógyító jelenlét: egymást gyógyítjuk benne. Elkerülhetetlen azonban, hogy szenvedést is okozzunk egymást számára, hogy egymás keresztjei is legyünk. Ezt Krisztus keresztáldozata mintájára kell vállalnunk, megélnünk.

Egy idős házaspár reakciója az volt a hallottakra, hogy nagy öröm szentségként és az életszentségre vezető útként gondolniuk a házasságukra, amit korábban kevésbé hangsúlyoztak, és az életszentség fogalmát a papi-szerzetesi hivatás számára foglalták le egyházi berkekben.

Talán nem is az a legfontosabb, hogy mit mondtunk el, hanem az, hogy együtt mondtuk, hogy 250 kilométert tettünk meg, hogy tanúságot tegyünk – mondja Péter. – Gyarló, küzdő emberekként, de az eszményt felmutatva beszéltünk. Nem azért érkeztünk, hogy magunkat dicsérjük – teszi hozzá Orsolya.

Majd így folytatja: Nemrég, miután a szentekről beszéltünk a gyerekeinknek, az egyikük nagyon elgondolkodott. „Min töprengsz?” – kérdeztem tőle. „Hát azon, hogy kiknek legyek a védőszentje” – válaszolta. „Irigylem a problémádat” – mondtam neki erre.

Az aulában Székely János kérdésekre válaszol, elsőként egy, a házasságokra, gyakori kudarcaikra vonatkozóra. Azt fejtegeti, hogy az emberek tudnak az objektív igazság létezéséről, mégis tagadják, mert Isten trónszékébe szeretnék magukat feltornázni. De éles helyzetekben azért kiderül, hogy hisznek az objektív erkölcsi rendben. Házasságra készülőknek arra kell elszánniuk magukat, hogy a társukat boldoggá teszik, és nem szabad a másiktól várniuk, hogy a boldogságukat szolgálja. Az alapcéljuknak annak kell lennie, hogy adjanak. 

A következő kérdés a „kibérmálkozás” jelenségét teszi szóvá. A püspök szerint nem szabadna, hogy a bérmálkozás kipipálandó kötelesség legyen. Csupán a hittanóráktól biztosan nem marad vallásgyakorló egy fiatal. Többnapos bérmálási lelkigyakorlat bevezetését javasolja a finn evangélikusok konfirmáció előtti elvonulása mintájára. És persze óriási a szülők meg a hitoktatók szerepének jelentősége. Ha a szülők korosztálya hiányzik a templomból, akkor a hit nem tud a fiatalokban gyökeret verni.

Az utolsó kérdés korunk népvándorlására vonatkozik. Ez összetett kérdés, hangsúlyozza a püspök. Százmilliók élnek a Földön menekültsorban, aminek részben a javak elosztásának a végletes igazságtalansága az oka. Ez ellen tenni kell. A nemzet, a saját kultúra érték, de a Föld közös tulajdona az emberiségnek. Ha valamilyen katasztrófa következtében Magyarország válna lakhatatlanná, mi is máshol kopogtatnánk, és joggal várnánk el, hogy ott segítő kezet nyújtsanak.

*

Sokféle programot szerveztünk, ennek előnyei és hátrányai is voltak – mondja Ipacs Bence plébános. – Az előnye az volt, hogy a gyerekek sok mindenbe belekóstolhattak így. A hátránya az, hogy nehéz volt választani, és bizonyos előadókhoz, helyszínekre kevesen mentek. Nagy-nagy szervezőmunka előzte meg a mai családi napot. Némileg aggódtam is, mert kicsi és inkább idősekből álló a közösségünk, kevés a „hadra fogható” ember. De amikor segíteni kell – mint most megtapasztaltuk –, azok is jönnek, akik templomba nem vagy csak ritkán járnak. A mait közös, lenti ügyként fogták fel, és ki akartak tenni magukért. Mindannyian büszkék lehetnek a helytállásukra.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír