Az Úristen egymásra bíz bennünket – 35 éves a fogyatékkal élők ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthona

A szentmisén koncelebrált Burányi Roland, a Szeretetszolgálat lelkipásztora.

Az evangélium Máté könyvéből hangzott el, Jézus példabeszéde a búzáról és a konkolyról (13,24–30). Szentbeszédének kezdetén Beer Miklós felidézte: harmincöt éve, az otthon megnyitásának évében már Pilismaróton szolgált, és az ottani fiatalokkal ide bicikliztek Ipolytölgyesre. „Ezt meg kell ismernetek, életre szóló élmény lesz látnotok azt a jóságot, szeretetet, amit ebben a házban megtapasztalhattok” – mondta nekik.

Több gimnazista lányt és fiatalt annyira megérintett mindaz, amit az otthonban látott, hogy nyáron önkéntes munkát vállalt itt

– emlékezett vissza a püspök. Beer Miklós azóta is többször járt itt, és látta, hogyan bővült, szépült ez az otthon. A szülők, a rokonok mellett egyre többen jöttek ide segítő szeretettel.

Ami itt zajlik, az csodálatos szeretetszolgálat – szögezte le az emeritus püspök. Név szerint is köszöntötte a padsorok egyikében szerényen megbújó Kovács Piroska Mária nővért, az Isteni Szeretet Leányai Kongregáció magyarországi tartományfőnöknőjét, az otthon első igazgatónőjét, aki tíz évig vezette az intézményt.

A búzáról és a konkolyról szóló példabeszédet elemezve Beer Miklós kiemelte: az az isteni törvény, amelyet Mózes kihirdetett, Jézus tanításában, tetteiben vált teljessé. A farizeus kérdésére válaszolva egyértelművé teszi: az Úristen és az egymás iránti szeretetünk az alapja minden törvénynek, prófétai tanításnak, értékes emberi életnek.

Az Úristen azt várja mindnyájunktól, hogy segítsünk azokon, akik rászorulnak, akik segítséget várnak. A szeretet legyen a mi életünk búzatermése, az egymás iránti szeretetben és gondoskodásban találja meg ez a föld az igazi gyümölcsét.

Sajnos a világ nem mindig ilyen. Az önzés, az erőszakosság, a hatalomvágy olyan sokszor megrontja a Jóistennek ezt a szép tervét! Igen, a világban jelen van a konkoly is. A Jóisten türelmes, és nem azonnal bünteti meg az önző, szívtelen embereket, de a mai evangéliumi tanításból is világossá válik: az Úristen egyszer majd számon kéri tőlünk, hogyan éltünk a kapott ajándékainkkal, lehetőségeinkkel, tehetségünkkel, hogyan kamatoztatjuk azokat.

A püspök emlékeztetett rá: amikor hálát adunk a Jóistennek a harmincöt évért, az intézmény névadójára, Árpád-házi Szent Erzsébetre gondolunk, aki éppúgy királylány volt, mint Szent Kinga, akinek július 24-én ünnepeljük liturgikus emléknapját, de említhetjük a Svéd Szent Brigittát is, Európa egyik védőszentjét, akire előző nap emlékeztünk. Királylányként, királynéként és jómódú úrnőként is megőrizték lelkiismeretük épségét, tisztaságát, és észrevették saját korukban a rászoruló embereket. Példát adtak arra, hogyan lehet Isten szeretetét közvetíteni minden történelmi korban azok felé, akik a segítséget kérik. Nem felejthetjük el soha, hogy Jézus azonosította magát minden rászoruló emberrel: „Éheztem, és ennem adtatok…, szomjaztam, innom adtatok.., Beteg voltam, meglátogattatok…”

Beer Miklós hozzátette:

a világban kétféle ember van, éljen bárhol a világban, bármelyik történelmi korban. Az egyik segítségre szorul, a másik, aki segíteni tud.

Ezen a mai évfordulón hinni akarunk abban, hogy az Úristen egymásra bíz bennünket, és kérjük a Szentlélek Úristent, őrizze meg a szívünkben azt a felelősséget és nagylelkűséget, hogyha látjuk a környezetünkben, hogy a másik ember segítségre szorul, akkor nyújtsuk ki feléje a kezünket, szerezzünk neki örömöt. Biztos, hogy a Jóisten megjutalmaz minket ezért, ha majd a búzát és a konkolyt szétválasztja, de megjutalmaz már akkor is, ha valakire odafigyelünk szeretettel, jósággal – mondta a püspök.

Majd az otthon gondozottjai felé fordulva így fogalmazott: „Visszakapjuk a ti mosolyotokban, kedvességetekben azt, ami kicsit értetek teszünk. Nem biztos, hogy az kap legtöbbet, akinek segítségre van szüksége, hanem az, aki jó szívvel segít. Sokszor voltam már itt köztetek, és mindig úgy mentem vissza a szolgálati helyemre, hogy tele volt a szívem azzal a szeretettel, kedvességgel, amivel itt találkoztam köztetek. A Jóisten őrizzen meg titeket!”

Beer Miklós kiemelte, hogy az otthon dolgozóival és a szeretetszolgálatnál egy éve szolgáló Burányi Roland atyával együtt tovább akarják vinni a gondoskodó szeretet lelkületét a következő években, évtizedekben.

A szentmisén zenei szolgálatot végzett az otthon gondozottjainak kórusa.

A szertartás után köszöntők hangzottak el. Szalai Zsuzsanna, az otthon igazgatója felidézte: elődeik, az alapok letevői példás munkatársak voltak, akik időt és fáradságot nem kímélve, reggeltől estig dolgoztak, sokszor nagyon nehéz körülmények között.

„Minden tiszteletünk az övék” – mondta, majd Széchenyi Istvánt idézte: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.”

Az intézményben jelenleg 148 középsúlyos, súlyos értelmi, illetve halmozottan fogyatékos felnőtt él. Igyekeznek számukra személyközpontú, minőségi gondoskodást, családias szemléletet, az egyéni szükségletekre való odafigyelést, az egyéni aktivitás ösztönzését és életminőségük javítását biztosítani – mondta el az intézményvezető.

Tudnunk kell, hogy a súlyosan sérült ember ugyanolyan ember, mint bárki más, szükségleteihez nekünk kell alkalmazkodni és olyan helyzetet, környezetet kell teremtenünk számára, hogy lehetőségei határain belül minél teljesebb életet élhessen – folytatta, majd hozzátette: reméli, hogy az elmúlt harmincöt évben tudtak segíteni, vigasztalni és örömöt adni sok családnak, sok fogyatékos embertársuknak.

Nagy izgalommal és szeretettel készültek erre a szép ünnepre, és bíznak benne, hogy mindenkinek át tudnak adni ebből a szeretetből egy kicsit. Szalai Zsuzsanna mindenkinek köszönetet mondott, aki segítette munkájukat az elmúlt harmincöt évben. Külön köszöntötte az intézmény első vezetőjét, Kovács Piroska Máriát, valamint Stefkóné Belák Krisztinát és Hidvéghi Istvánt, akik kezdetektől, 1986-tól Ipolytölgyesen dolgoznak.

Vajda Norbert, a Katolikus Szeretetszolgálat vezetője kettős ünnepről beszélt: egyrészt a Szent Erzsébet Otthon létrejöttének harmincötödik évfordulójáról, másrészt arról, hogy tavaly a pandémia miatt nem volt lehetőség megünnepelni a Szeretetszolgálat megalakulásának 70. jubileumát.

A vezető kiemelte azt a szeretetteljes légkört, amely az ipolytölgyesi otthont jellemzi. Ennek titka, hogy az itt dolgozó minden munkatárs személyiségét áthatja a keresztény értékrend.

Hálás köszönet illeti Szalai Zsuzsanna intézményvezetőt és munkatársait, akik a világjárvány idején is szeretettel, odaadással szolgálták a rábízottak testi-lelki jólétét – tette hozzá Vajda Norbert.

Rétvári Bence, az Emmi parlamenti államtitkára beszédében leszögezte: az itt dolgozók példát mutatnak emberségből, empátiából, nemcsak beszélnek a szeretetről, hanem mindennap gyakorolják is. A másokért élő cselekvő szeretet az, ami megvalósul itt, Ipolytölgyesen.

Az ünnepség délután az otthon kertjében folytatódott, vidám, jókedvű családi műsor keretében az intézmény gondozottjai és gondozói mutatták be ének- és tánctudásukat a hozzátartozóknak.

*

Azért építették az otthont, hogy itt dolgozhassam

Hogyan került az otthonba, és mi az, ami itt tartotta őt harmincöt éven keresztül? – kérdeztük Stefkóné Belák Krisztinát. A szőke hajú, derűs tekintetű hölgy felidézte: nem ő került az otthonba, hanem az otthon Ipolytölgyesre.

„Ipolytölgyesi lakos vagyok, itt születtem, kislányként többedmagammal ültünk itt a sáncon, s néztük, hová megy ez a sok autó, mert akkoriban kevés kocsi járt errefelé.” A felnőttek mondták nekik, hogy nagy építkezés lesz, otthont építenek, arról, hogy fogyatékkal élőknek, fogalmuk sem volt, soha nem látott előtte fogyatékkal élőt. Az építkezéssel élet is költözött a faluba, Krisztina is több fiatallal megismerkedett. Nyolcadik után egészségügyi iskolába ment, de abbahagyta. Dolgozni akart inkább. 1986 decemberében bekopogtatott az otthonba.

Tizenhét éves volt akkor. „Piroska nővér fogadott. Azt mondta, ha két hetet lehúzok itt önkéntesként, akkor tudni fogom, hogy valóban szeretném-e ezt csinálni, és ők is látni fogják, hogy mennyire váltam be. 1986 karácsonyának mindhárom napját itt töltöttem. Amikor először bementem a pavilonba, megdöbbentem, aztán meghatódtam, sírni kezdtem. Az első lakók nagyon picik voltak, hétéves is volt köztük, de olyan pindurka volt, hogy pólyában hozták, azt sem tudtam, hogy fogjam meg. A mai napig itt van még. Sajnálatot éreztem, de az évek során megtanultam, őket nem szabad sajnálni.

Ha új dolgozó érkezik hozzánk, az első dolog, amit közlök velük: ezt a munkát sajnálatból nem lehet végezni. Az itt lakók nem szorulnak rá a sajnálatunkra, amire szükségük van, hogy nevessünk, örüljünk, próbáljuk meg minden napjukat vidámmá tenni.”

Stefkóné Belák Krisztina gondozóként kezdte, aztán több iskolát is elvégzett, többek között az Apor Vilmos Katolikus Főiskola szociálpedagógia szakát, jelenleg az otthon két részlegét vezeti. A lakókkal állandó a kapcsolata, nagyon szereti őket. „Azt, hogy én mit adok nekik, nem tudom, de ők nagyon sokat adnak az embernek” – mondja, és elmeséli: 2011-ben súlyos tragédia történt a családjában, autóbalesetben elvesztette a férjét. „Amikor a temetés után visszamentem dolgozni, az egyik lakó szalad felém, a nyakamba borul: »Ne haragudj, hogy nem tudtam elmenni a temetésre, de nem vittek el, hiába kértem a gondozókat!”« Nem értette, mi van, hallotta, hogy temetés, tragédia, a kis gondolkodásával azt fogta fel, hogy meghaltam, majd amikor meglátott, egyből bocsánatot kért, hogy nem jött el a temetésemre. És örül, hogy lát, csak a szeretet van benne.

Mindennap szeretettel várnak. Nincs bennük irigység, nem piszkálják egymást. Ők olyanok, amilyenek. Őszinték és igazak.”

Amióta harmincöt évvel ezelőtt Stefkóné Belák Krisztina betette a lábát az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthonba, nem tudja elképzelni az életét, munkáját máshol. „Öt házzal lakom odébb. A mai napig úgy érzem, hogy az otthont azért építették ide, hogy nekem legyen egy munkahelyem, hogy itt dolgozhassam.”

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír