Bekopogtatott egy másik valóság – Pál Feri a virrasztásról és a járványhelyzetről

„»Mindenkinek mondom: Virrasszatok! Ne aludjatok!« Ez az evangélium (Mk 13,33-37) egyik alapvető üzenete, és egyébként az adventi időszaknak is az egyik alapvető üzenete, de ahogyan olvastam is, meg-megborzongtam, hogy milyen másképp hangzik most ez az egyetlen szó, hogy »virrasszatok«” – kezdte homíliáját Pál Feri.

Milyen másképp szól most az a számunkra, mennyire másképpen érint ez bennünket most, mint mondjuk tavaly vagy tavalyelőtt – mutatott rá Pál Feri, aki papként és mentálhigiénés szakemberként kétszeresen is lelki szempontból elemezte ezt a helyzetet. „Gondoljuk csak el, hogy ezt az egyetlen szót,

»virrasszatok«, hogyan hallja most az intenzív osztályon egy beteg ember, hogyan hallja a nővér vagy az orvos. Hogyan hallja most azt egy családtag, aki azt sem tudja esetleg, hogy mi van a szerettével.”

A homíliában sorra vette azokat a kijelentéseket napjainkból, amelyeket újból és újból hallunk és mondunk, naponta akár sokszor is.

Az első: „Legyen már ennek vége!” Ehhez hasonló élményt Pál Feri akkor tapasztalt korábban, amikor katona volt másfél évig, és néha őrségben kellett lennie; illetve a cserkésztáborban éjszakai őrségben. „Igyekeztem elfoglalni magam: volt, hogy a baglyokat hallgattam, az éjszakai neszeket, meg elgondoltam, mi lenne, ha tényleg valamit kellene csinálni, de azért szinte minden őrségnek lett egy olyan pillanata, mikor arra gondoltam, hogy legyen már ennek vége.”

Miközben ott van bennünk a vágy, legyen már ennek vége, aközben kopogtat a realitás, néha szinte hanyatt is esünk tőle, hogy ennek a helyzetnek a lezárulása nincs teljesen a mi kezünkben.

Amikor azt mondja Jézus, „Virrasszatok, ne aludjatok, ne álmodjatok most, hanem legyetek ébren”, akkor egyben azt mondja: „Legyetek a valóságban!” Erről a több mint fél évről, amit átéltünk, szívesen gondolkodunk úgy, hogy nem normális állapot, nem is a valóság. Pál Feri is gyakran hallotta olyan emberektől, akik nagyon mély válságba kerültek, vagy valami nagyon megrendítette őket:

Ugye, ez nem igaz? Rázz meg, és mondd, hogy ezt az egészet csak álmodom!”

Nagy belső erőfeszítésünkbe kerülhet, hogy eljussunk annak kimondásáig: most talán valami olyasmi kerülhet hozzánk közel, ami a valóságnak része. Eddig talán megtehettük azt, hogy bizonyos területeken, bizonyos időkben aludjunk és álmodjunk, és most szól az óra, és azt mondja: „Ébredjetek föl!”

Pál Feri beszélt arról is, hogy mindennap halljuk, hogy az utóbbi 24 órában meghalt kilencven, száztíz, százötven elsősorban idős, krónikus beteg. Mondhatjuk azt: sem idős, sem krónikus beteg nem vagyok. Ám meg is engedhetjük, hogy ezt a realitást magunkra is vonatkoztassuk. „Két dologra jutottam: az egyik az, hogy aki már megfogant és megszületett, éppen elég idős ahhoz, hogy esetleg távoznia kelljen.

Az emberi élet olyan, hogy mindannyian benne vagyunk az időben.

A másik, hogy bár nem vagyok krónikus beteg, de éppenséggel mi mindannyian kisebb-nagyobb mértékben egy fokozódó stresszhelyzetben vagyunk most már hónapok óta, és szükséges megbirkóznunk ezzel a krónikus és állandósuló stresszel.”

Újabb és újabb cikkeket olvashatunk arról, hogy tavasszal már vissza tudunk térni a régi kerékvágásba. Pál Ferit kisfiúként az anyukája keltette, s amikor felébresztette, ő megkérdezte, föl kell-e már kelnie. Édesanyja erre öt-tíz perccel korábban kezdte ébresztgetni, így még visszaaludhatott picit. Felnőtt papként is volt egy időszaka, amikor viszonylag keveset aludt, és mindig korán kelt, ezért nehezére esett fölkelnie. Azzal verte át magát, hogy előbbre húzta fel az órát, ami a visszaalvás lehetőségét biztosította számára. Hogy tavaszra visszatérhetünk a régi életünkhöz, ennek van egy kísértésjellege, hasonlóan a visszaalváshoz.

Azt is sokszor hallhatjuk a hírekben, hogy az elhunytak hat-nyolc százalékának nem is volt alapbetegsége. Nemde úgy van az emberi életben, hogy milliószámra lesz úgy valakinek itt az ideje, hogy nincsen alapbetegsége? Hiszen nem olyan az élet, hogy először kapunk egy alapbetegséget, akkor készülünk úgy tíz évet, és akkor utána van itt az idő.

Mindegyikünkre érvényes lehet, hogy bár nincs alapbetegségünk, közben mégis itt van számunkra az idő, és már nem érdemes visszaaludni.

Egyszer egy haldoklóhoz, nem is nagyon idős hölgyhöz hívták Pál Ferit, aki arról beszélt neki: „Tudod, Ferikém, költözök. Úgy szerettem itt élni, nézd csak ezeket a képeket, olyan jó volt itt nekem.” A pap perceken keresztül dühöngött magában azon, hogy lehetnek ilyenek a gyerekei, hogy amikor súlyosan beteg, elköltöztetik. Csak nagysokára jött rá, hogy a hölgy arról beszél, neki itt az idő.

Egy idős bácsi pedig néhány héttel ezelőtt mondta azt Feri atyának: „Én nagyon vigyázok magamra, mindent megteszek, amit most meg kell tenni, de elrendeztem mindent.” A bácsi szeretné ezt az életet élvezni, ameddig megadatik számára, de ehhez szüksége van arra, hogy a dolgai ne szerteszét legyenek.

Mindenki lehet fertőző – ezt is jó sokszor halljuk mostanság. Pál Feri ezzel kapcsolatban utalt arra, hogy

a boldogság, a jó is fertőző, de ugyanúgy a rosszindulat is tud nagyon fertőző lenni.

A homília napján délidőben a benzinkútnál teljesen egyszerre ment fizetni egy másik emberrel, ő jobbról ment a pénztárosnőhöz, az idősebb úr szemből. Az idősebb úr kihúzta magát, Feri atyára nézett, és előreengedte, mondván: „Jobbkéz-szabály.” Neki nagyon jólesett ez, de előreengedte a másikat, ezzel: „Főútvonal.” „Amióta ez történt, azóta jó kedvem van. A jó is, ha megfertőz, kicsit ott tud nálunk maradni.”

A maszkhordásról is elmélkedett ezután a szónok. Azt fejezi ki az életünkben most, hogy vigyázunk egymásra, és nem szeretnénk, hogy tőlünk valami, ami árt a másiknak, eljusson hozzá. Feri atya szerint ha már otthon levesszük a maszkot, akkor lehet, hogy érdemes lenne feltenni magunkra egy virtuális maszkot, hogy ami bántó vagy fájdalmas lehet a másiknak, az ne jusson el hozzá.

Ezután a Crash (magyarul Ütközések) című filmből idézett fel két jelenetet. Az elsőben egy kisfiú éjszaka sír félelmében, amikor bemegy hozzá az apja. A férfi megérti a gyermeke félelmét, hiszen nemrég költöztek el egy olyan környékről, ahol mindennaposak voltak a bűncselekmények, a gyilkosságok, a fegyveres erőszak, és ezt a kisfiú is átélte. A fiú azonban csak sír és sír, ezért az apa a következőt mondja: „Nézd csak, van nekem egy golyóálló köpenyem, rád teszem.” A kisfiúnak rögtön elapad a könnye. Egy későbbi döbbenetes jelenetben az apát le akarják lőni, miközben nem messze ott van a fia is. Ráfogják a fegyvert, és a kisfiú, tudva, hogy golyóálló mellénye van, az apja elé ugrik, miközben eldördül a fegyver. A következő vágás után kiderül, hogy egyiknek sem esett baja, és átölelik egymást. Vaktöltény volt ugyanis, amivel lőttek. „Van, akire most az élet vaktölténnyel lövöldöz, és megússza. Ám ha meg is ússzuk, azért az a kisfiú odaugrott az apja elé, mert ő úgy tudta, neki van golyóálló köpenye” – elmélkedett Pál Feri arról, hogy miként viselkedjünk a jelenlegi helyzetben.

Az is gyakori gondolatunk manapság: „Most már aztán legyen vakcina!” Pál Feri szerint természetes vágyunk, hogy valaki csináljon már valamit, hogy nekünk jó legyen, hogy jól legyünk. Ő azonban szívesen megfordítja ezt, és javasolja, hogy azt mondjuk:

Most már lehet, hogy nekem pont itt az idő, hogy csináljak valakinek valamit, hogy jobban legyen. Lehet, hogy nekem most van itt az idő, és én erre ébredhetnék rá.”

Pál Feri úgy látja, januárig–februárig nagyon-nagyon bennünk volt az, hogy az élet abból áll, hogy vannak álmaink, amelyeket meg akarunk valósítani, s ez a legtermészetesebb, a leginkább magától értetődő. Mára ez eltörlődött belőlünk, mint ahogy egy rövid videóban egy asszony nevet azon, mik voltak január elsején az álmai. Pál Feri atya szerint könnyen lehet, hogy most a valóság egy olyan része kopogtatott be, amely nem a vágyaink megvalósításából áll, hanem egy másik, tágabb valóság.

Fotó és videó: Pálferi

Agonás Szonja/Magyar Kurír