Dante a középkorban – Tanulmánykötet az Isteni színjáték szerzőjéről

Erich Auerbach az elemzésében arról ír, hogy az Isteni színjáték szerkezetében három – az isteni rend szerint egymással összhangban álló – rendszer épül fel és olvad egybe: egy fizikai, egy etikai és egy történeti-politikai. A Commedia a földi világ képe. Az evilág összes részlete és teljes mélysége „beteljesületlen, hamisítatlanul és végérvényesen ötvöződik a túlvilág rendszerében. Történelmének zűrzavara nincs elhallgatva, sőt szépítgetve sincs, miként nincs megfosztva érzékelhető jellemzőitől sem, hanem teljesen hiteles képet kap: a földi világ tervbe ágyazottan, minden esetleges látszattól mentesen jelenik meg”. Az evilág rendszerében doktrína és fantázia, történelem és mítosz fonódik össze egységes, felbonthatatlan szövéssel. Az univerzum léte és összes mozgása a Primum Mobilétól, az Első Mozgatótól ered, Isten szeretetétől és az Isten iránt érzett szeretettől. Mindenhol jelen lévő „az égi Jóság, mely az egész világra / nyom bélyeget” (Par., VII, 109.) és a szeretet éltette mozgás, melyet e jóság létrehoz: „Sem a Teremtő nem volt soha fogytán, / sem teremtmény (…) szeretetnek, / mely ösztönös, vagy lelki” (Purg., XVII, 91–93.).   

Étienne Gilson azt vizsgálja, hogyan jelenik meg a filozófia Dante Az egyeduralom című értekezésében. A témával kapcsolatban sokan hasonlítják Dantét Aquinói Szent Tamáshoz. A skolasztika atyja azonban soha nem foglalkozott a birodalom és a pápaság viszonyrendszerének kérdésével, szemben Dantéval. Ő átveszi azokat az érveket, amelyeket Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás dolgozott ki: eszerint minden politikai közösségnek egyetlen vezetőre van szüksége. Dante azonban az emberi társadalomra alkalmazza ezt. Olyan császári tekintélyt akar, amelynek létrehozója maga Isten, és nem a pápa. A katolikus egyházfő által a császárra tett hatás olyan, mint egy áldás, illetve mint az isteni kegyelem.  Dante arra figyelmezteti a császárt, hogy fiúi tisztelettel viseltessen a pápa iránt, és emlékezteti arra, hogy a császár egyetemes hatalma csakis Istentől származik. Az egyeduralomban Dante világa úgy tárul elénk, mint tekintélybeli és engedelmességi kapcsolatok rendszere. A filozófia uralkodik az értelem felett, de a filozófusok engedelmességgel tartoznak a császárnak, a hitük pedig a pápának van alávetve. A császár uralkodik az akarat felett, de értelmének engedelmeskednie kell a filozófusnak, hitét illetően pedig a pápának tartozik engedni. A pápa egyetlenként uralkodik a lelkek felett, ám értelme a filozófusnak engedelmeskedik, akarata felett pedig a császár rendelkezik. Mindhárman engedelmességgel tartoznak annak, akitől a tekintélyüket kapták: „Istennek, e földi és az égi világ Legfőbb Uralkodójának, akinek az egysége alatt minden különbözőségek újra összekapcsolódnak.”

Bruno Nardi azt mutatja be, hogyan jelenik meg a szerelem filozófiája a 13. századi olasz költők (Mostacci, Andreas Capellanus, Iacopo da Lentini, Guinizelli) és Dante műveiben. A jellemző motívumok: a szerelem szenvedély, a szívek ura és zsarnoka, de lehet a tiszta gyönyörködés is a szépségben – a szerelmi érzés és a nemesség elválaszthatatlanul összetartozhat. Mivel hiábavaló szabadulásért küzdeniük azoknak, akik a szerelem kelepcéjébe estek, nem marad más számukra, mint átadni magukat az érzésnek, még akkor is, ha ez a halált sejteti lelkükben. A szerző szerint Dante ifjúkori líráját lényegében, ha nem is kizárólag, a Beatrice iránti költői szerelem határozza meg. Fokozatosan jut el odáig, hogy Az új életben megfogalmazza: mivel Beatrice nagyon erényes, nem maradhat sokáig e földön, az ég magának kívánja. Így tört utat magának a költő lelkében a szeretett hölgy halálának gondolata, amely Guinizelli számára még ismeretlen volt. Dante eljut a bizonyosságig: 

„Beatrice elszállt a messzi égbe, 

az angyalok békességes honába, 

köztük van ő is…” 

Nem az éltető meleg hiánya, nem a láz forrósága ragadta el őt, hanem Isten jóságos akarata vitte el a földről:

„mert látta, hogy ez a keserves élet 

angyali lényét nem érdemelé meg.”

A gondolat, hogy Beatrice nem halott, hanem egy igazabb életet él, a viszontlátás reménye, a hozzá való fohászkodás abban a bizonyosságban, hogy meghallgattatik, vigaszt nyújt a fájdalmas léleknek, és lehetővé teszi, hogy a szerelem győzedelmeskedjen a halál felett. Beatrice halálából születik meg Dante miszticizmusa, ami aztán az Isteni színjátékban teljesedik ki.  

Giuseppe Frasso a tanulmányában arra keresi a választ, hogyan hatott Dante az olasz irodalom másik korszakos nagyságára, Petrarcára. Kitér a harmadik óriásra, Dante első monográfusára, Boccaccióra, Petrarca jó barátjára is, aki 1351-ben, harminc évvel Dante halála után arra kérte Petrarcát, vizsgálja felül az Isteni színjáték írójáról alkotott véleményét, és tekintse őt klasszikusnak. Petrarca nyilvánosan cáfolta a vádat, hogy irigyelné, utálná és megvetné Dantét. Az érvelés szövedékén áttetszik Petrarca öntudata, amellyel kijelenti értelmiségi voltát, ami alapvetően eltér Dante szerepétől. Elismeri, hogy szakadék tátong saját irodalomfelfogása és Dante művészete között, „akinek mindez, ha nem is az egyetlen, de a legrangosabb művészet volt, holott nekem játék, vigasz és szellemi torna”. Petrarca számára a legfontosabb, hogy magának tulajdonítsa az új stílus (az új latin nyelvű próza és költészet) minden érdemét, és kimondja ennek felsőbbrendűségét a népnyelven írt költészettel szemben. Ezek után szívesen átadja Danténak „a köznyelvi ékesszólás pálmáját”.

A kötetben olvasható szerzők véleménye megegyezik abban, hogy Dante szövegei és a bennük megjelenített világfelfogás ahhoz a mentalitáshoz, gondolkodáshoz és irodalmi gyakorlathoz köthető, amelyet „középkorinak” nevezünk.

Mátyus Norbert szerk.: Dante a középkorban.
Balassi Kiadó, 2009.

Szerző: Bodnár Dániel     

Fotó: Pixabay; Balassi Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.