Danténál felfedezhetjük az örök emberi lényeget – Beszélgetés Pál József irodalomtörténésszel

– Véleménye szerint az Isteni színjáték nem a világ magyarázatát adja, hanem magát a látomásban feltáruló igaz és teljes valóságot. Hogyan kell ezt értenünk?

– Szent Tamás 1274-ben meghalt. Ő volt az, aki – természetesen a megfelelő teológiai beállítottsággal – teljes világmagyarázatot adott. Tamás halálának idején Dante kilencéves volt. Egyébként a hagyomány szerint ekkor ismerkedett meg Beatricével. Dante nem tudott és nem is akart még egy Summa theologiaet írni, valami újat kellett létrehoznia. Ez pedig azt jelentette, hogy színre kellett vinnie a világot. Nem leírni, hogy egy teológus vagy egy filozófus szemével hogyan néz ki a világ, hanem emberi életeket megjeleníteni, és ez valóban művészi feladat volt. Ezt hajtotta végre Dante.

Nem magyarázza, hanem megjeleníti a világot, élő emberi sorsokba burkolja.

A legfontosabb az első teremtmény, mert a Biblia szerint Isten a saját hasonlatosságára teremtette az embert. Ezért az emberek élete érdekes és olyan fontos, hogy meg kell mutatni a végső sorsukat, az ember igazi állapotát. Az Isteni színjátékban minden beszélgetés, amit Dante a túlvilágon folytat valakivel, azzal együtt jelenik meg, hogy az illető már objektíve megítéltetett. Nem úgy, mint az életben, amikor nem emlékszünk jól a dolgokra, nem mérjük fel a következményeit annak, amit teszünk. Dante nem csak esetlegességükben látja az embereket, hanem Isten ítéletével együtt. Amikor tehát azt mondjuk, hogy nem magyaráz, hanem megjelenít, és ez a megjelenítés az igazi és teljes valóság, emögött az a gondolat húzódik meg, hogy ismerjük Isten ítéletét is az adott emberről. Amit Dante látott a víziójában, az lényegében változatlan marad a végítélet után is. Egyedül a Purgatórium, a középső birodalom tűnik el, de ez is úgy, hogy mindenki, aki ott van, végül a mennyországba jut. Aki viszont a Pokolban van, az ott marad, és aki a mennyországba kerül – kiegészítve a purgatóriumi tisztulókkal –, az is örökre ott marad.

– Kutatók körében gyakran szóba kerül Dante 1300-as látomása. Mi volt ez pontosan? A kiindulópont a Commediához? Ha jól tudom, ez nem egészen két évvel a Firenzéből való száműzetése előtt történt.

– Dante 1301 őszén Firenze megbízásából Rómába ment egy háromtagú delegáció élén. Máig nem lehet tudni, miért őt küldték, hiszen rossz viszonyban volt VIII. Bonifáccal. A küldöttség másik két tagját a pápa elengedte, Dantét viszont fogva tartotta, egészen addig, amíg Dante politikai ellenfeleivel, a fekete guelfekkel végrehajtatta a puccsot Firenzében. Az 1300-as látomással kapcsolatban számos koncepció él, valamikor márciusban, áprilisban történhetett. A Commedia abból a szempontból is érdekes és egyedülálló, hogy minden, ami égen és földön történik benne, az 1300 tavaszára vonatkozik. Dante ekkor harmincöt éves. A csillagok is ezt az időszakot tükrözik, asztrológusok és asztronómusok foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A vízió ekkor történt, minden esemény erre a történelmi időpontra utal, ugyanakkor Dante a Commediát 1304 és 1305 között kezdte írni, és egészen a haláláig, 1321-ig dolgozott rajta. Elhelyezett benne olyan részleteket is, amelyek megtörik ezt a sziklaszilárd dátumot, 1300 tavaszát. Ezekre jóslattal vagy más módon tesz utalást Dante. Egy jellemző példa: 1300-ban még a legfőbb ellensége, VIII. Bonifác ült a pápai trónon, hiszen 1303-ban halt meg. Viszont, amikor Dante az alvilági utazása során a simoniákusok, a Szentlélek ajándékaival kufárkodók közé kerül, azt hallja: megjöttél, Bonifác? Tehát már készítik számára a sírt. Bonifác ugyan akkoriban még ebben a világban élt, így Dante odalent nem találkozhatott vele, de érzékeltetni akarja, hogy politikai ellenfele a Pokolba kerül. Az Isteni színjátékban több esetben is előfordul, hogy a szerző megtöri kicsit az 1300-as dátumot, ugyanakkor meg is tartja, hiszen nem azt mondja, hogy Bonifác már a Pokolban van, hanem azt, hogy készítik számára a sírt.

– Dante 1300-ban harmincöt éves volt. A gimnáziumban még úgy tanultuk, hogy a Pokol híres kezdősorai – „Az emberélet útjának felén, / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz utat nem lelém” – az ember életének felére vonatkozik. Mennyiben helytálló ez?  

– Maga Dante írja, hogy az emberi életkor felső határa nyolcvanegy esztendő, ennyit élt volna Krisztus, ha nem feszítik keresztre harminchárom éves korában. Ennyit élt Platón is. A harmincöt év tehát nem lehet az ember életútjának fele, hiszen a nyolcvanegy év fele negyven és fél. A dantisták egy szűk, de egyre szélesedő rétegéhez tartozók azt mondják ezzel kapcsolatban, hogy a nostra, a mi az emberiséget jelenti, és a dantei szöveghelyek rekonstruálása alapján kiszámolva az emberiség a teremtéstől számítva a 6500-dik vagy a 6499-dik esztendejében jár. Egy másik utalás szerint az 1300-nak az ötszöröse vár az emberiségre, vagyis 6500 esztendő. A teremtéstől a végítéletig tartó teljes életidő tehát tizenháromezer esztendő. Az egy és a három: a háromszemélyű egy Isten rányomja a bélyegét az időre is, amelynek a középpontja 1300. Az egész Commedia az egy és a három szerint épül fel: a három fő ének, olaszul cantica, azon belül a háromszor harminchárom ének, plusz a bevezető az elején és a tercina versforma minden szempontból olyan konstrukció, amelyet az egyes és a hármas szám határoz meg. A Commedia egy, amelynek három része van: Inferno, Purgatorio, Paradiso. Nehéz lenne elképzelni, hogy egy olyan fontos dolgot, mint az időt, az emberiség idejét – amely megkülönbözteti a Teremtőt a teremtettől, hiszen az utóbbi az időbe van vetve, míg a Teremtő örök – ne jelölte volna meg a Teremtő a saját lényegével, ami pedig az egy és a három. A Commediában Dante többször utal erre. Főleg Ádám az, aki beszél arról, hogy mennyi ideig volt a földi paradicsomban, mennyit kellett várnia arra, hogy Krisztus kivigye a várakozók közül – a limbusból – a mennyországba. Ezeket a számokat összeadva jön ki az a szám, amelyről beszéltünk.

– Dante a reménytelenségtől, a teljes kilátástalanságtól jut el a megtisztulásig, az istenlátásig. Bizonyára tisztában volt azzal, hogy a földi életben ezt soha nem érhetjük el. Az örök üdvösségben gondolkozott, és valójában a Commedia is arról szól, hogyan kerülhetjük el az örök kárhozatot, és rengeteg szenvedés, kitérő után miként nyerhetjük el az örök üdvösséget?

– Kezdjük a reménytelenség állapotával. Dantét 1302 januárjában elítélték, és száműzték Firenzéből, nem sokkal később pedig halálra ítélték. A házát felgyújtották, a város egyik első emberét ezzel véglegesen „kizárták a karámból”. Az ellenségem ellensége a barátom elv alapján megpróbálkozott a ghibellinekkel való együttműködéssel, de ezek a kísérletei sorra elbuktak. Az 1300-as látomásban Farinata azt mondja: „Ötvenszer sem fog majd visszatérni a hold, s meg fogod tudni, milyen nehéz a visszatérés művészete!” Dante számára körülbelül 1304-re vált világossá, hogy nem tud visszajutni Firenzébe, nem lesz képes visszaszerezni a hatalmát, örökös száműzetés vár rá. Ebben a keserű élethelyzetben, mivel nem valósíthatta meg azt, amit politikusként, közéleti emberként akart – vagyis nem tudta meghódítani ezt a világot Istennek, nem sikerült létrehoznia az igazságos társadalmat –, hozzálátott egy másik monarchia megvalósításához. A földi Jeruzsálem helyett az égi Jeruzsálemet kezdte megalkotni. Ez az égi monarchia, az isteni akaratot tökéletesen tükröző világ és társadalom a Commedia, az abban ábrázolt valóság. Ahogy Szent Ágoston is mondja: „A világ a rossz felével együtt tökéletes”, csakúgy, mint a dantei túlvilág.

Ott van a pokol, de ott van a mennyország is. Reménytelennek látszó élethelyzetéből az alkotás mentette meg Dantét.

Jellemző, hogy amint elkészült a művével, meghalt, mindössze ötvenhat évesen. Mondhatjuk, hogy a mű tartotta életben.

– Azt írja az egyik könyvében: „Dante négyféle értelmet különböztet meg: a betű megtanítja, ami történik, az allegória azt, amiben hinned kell, az erkölcstan azt, hogy mit tegyél, és hogy merre menj, azt az anagógia.” Kérem, fejtse ki ezt részletesebben.

– Az, hogy a művet négyféleképpen lehet értelmezni, nem Dante találmánya, hanem a középkori hagyomány vezérfonala. Miért? A középkori ember legfontosabb célja Isten szavának, vagyis a Szentírásnak a megértése, s emellett a természet megértése is, de ezek összefüggenek egymással. Hogyan lehet megérteni Isten szavát? Erre interpretációs stratégiát kell kidolgozni, mert a Biblia, különösen az Ótestamentum bizonyos részeiről az idő távolából nem tudjuk, mire utalnak. Egy másik mozzanat pedig, hogy a Szentírás magyarázatának monopóliumát az Egyház fenntartotta magának. Az interpretációs stratégiának nagyon logikusan négy eleme van, ezt ismétli Dante. Az első az, hogy bizonyos eseményeket, amelyek szerepelnek a Bibliában, nagyon kell tisztelni. Amikor a 114. zsoltár arról szól, hogy „Izrael kivonult Egyiptomból”, ez konkrét utalás a konkrét eseményre, amely Isten szándékából történt. Istennek azonban mindennel terve volt. A szó szerinti jelentés fölött ott van a spirituális jelentés, amit Isten kódolt az emberiség számára. Az allegorikus jelentés az univerzális Egyházat, Krisztus misztikus testét jelképező tartalom. Amikor a zsoltár azt mondja, hogy Izrael kivonult Egyiptomból, ez jelenti az Egyházat, amely elhagyja a bűnt. Ez az egész emberiségre vonatkozó isteni szándék. Ahogyan Isten szándéka volt az, hogy Izrael kivonuljon Egyiptomból, ugyanígy az ő szándéka volt az is, hogy a keresztények elhagyják a bűnt, mindazt, ami távol van Istentől. A morális jelentés az egyénre vonatkozik: hogyan fordul az egyes ember Krisztushoz? Az anagógia szerinti jelentésben pedig Isten minden egyes eseményben, sorsban megmutatja a jövőbeli állapotokat, azt, hogy mi történik az emberiséggel az eszkatologikus időkben. Dante ezt a négyféle értelmet átveszi úgy, ahogyan tanulta. Eszerint írja a művét.

– Véleménye szerint Dante a mai ember számára szokatlan világszemléletű és szokatlan poétikai elvek alapján dolgozó költő. Mit ért ez alatt?

– Dante teljesen rendhagyó módon értelmezi az arisztotelészi utánzáselvet. Nemcsak új költészetet alkot, hanem új költészetelméletet is, hiszen az arisztotelészi mimézis az érzékelhető valóságra utal, Dante azonban az érzékelés fölöttiről, a túlvilágról beszél. Ahhoz, hogy a túlvilágot megjelenítse, másfajta poétika kellett, mint a valóság utánzása, hiszen az e világi valóság mögött vagy inkább fölött ott van az igazi, amelyben már jelen van Isten ítélettel kinyilvánított szándéka. A lenti, e világi jeleket meg kell fejtenünk, míg a föntiek nyilvánvalóvá vannak téve. Új poétikai megközelítés szükséges ahhoz, hogy ezt megértsük.

Az igazi realizmus nem az, amit Balzac és mások műveltek, hanem a túlvilág ábrázolása; nem a kaotikus, minket körülvevő világ bemutatása, hanem az Isten akaratát közvetlenül megjelenítő reáliáké. Ezt a világot az érzékszerveinkkel nem vagyunk képesek felfogni, csak hittel.

– Dante ábrázolja az itteni világot, de elmegy egészen az örökkévalóságig, abban gondolkozik emberként és költőként is?

– Ez a két világ nem áll ellentétben egymással, hanem összetartozik, hiszen mindent Isten teremtett. Minden teremtmény létezik egyrészt önmaga mivoltában. Az ember a szabad akarata birtokában akár bűnt is elkövethet, megvan hozzá a szabadsága (libertas peccandi). Ugyanakkor minden dolog mélyebb jelentést hordoz, a jelenségben ott van az igazi tartalom. Danténál ez tolul előre, de úgy, hogy közben megőrzi a földi jellemzőket is. A Pokolban Brunetto Latini megégett az arcán (ez az életében elkövetett bűnére utal), Dante felismeri egykori mesterének rég látott vonásait. A földi és a túlvilági feszültségéből bomlik ki az adott alak teljes személyisége, súlya. Dante elvszerűen érvényre juttatja az isteni ítéletet, de nemritkán hozzáteszi a saját indulatait is. Erre a legjobb példa a Pokol ötödik énekében Paolo és Francesca története. A velük való találkozás azzal zárul, hogy együttérzésében Dante „mint valami holttest” a földre zuhan. Francesca bűnös, ott kell szenvednie a szerelem halottjai között, de Dante a magáénak érzi a fiatal szerelmesek sorsát, ezt fejezte ki azzal, hogy a történetüket hallva összeesett.  Ugyanez a helyzet Ulyssesszel, a világ legbátrabb emberével, akinek élethelyzetébe a sajátját írja bele. Nem másíthatja meg az ítéletet. Pontosan le kell írnia a látottakat, hogy ezáltal kivezesse az emberiséget evilági nyomorúságos állapotából az örök boldogságba.

– Korunkban már-már misztifikálják a technikai fejlődést, szinte mindent ezzel mérünk. Dante azonban az ember valódi fejlődéséről beszélt, magasabb erkölcsi állapotáról mint elérendő célról. A lélek fejlődése az egész élet fejlődését meghatározza, ahogyan ezt az Isteni színjáték három énekében látjuk. Mit gondol erről?

– A 20. századi tudomány veszélyes eredményei miatt aggódó Szent-Györgyi Albert úgy fogalmazott: az egyébként kőkorszaki tudatszinten álló mai ember kezébe veszélyes erő került, az atombomba. Irodalomtörténészként én másként ragadnám meg ezt a kérdést. Valóban szakadás következett be az ember technikai, tudományos, racionális területen végbement fejlődése és a morális szintje között, amely nem követte ezt változást. Ez utóbbi téren nem hogy előrelépés nem történt, hanem inkább hátrébb kerültünk. Ha az ember régi irodalmat, Homéroszt, Racine-t, Corneille-t olvas, láthatja: a hősiességnek, az adott szónak, a becsületességnek óriási a jelentősége.  Freud után azonban az emberek számára sokszor az ösztönvilág jelenti az érdekes irodalmi témát, és nem a tragédia, nem az emberi nagyság. Az ember mint erkölcsi entitás és a technikai civilizáció útjai végérvényesen (?) kettéváltak. Az utóbbi olyan eredmények elérésére képes, amely veszélyeket hordoz az ember számára, mert az ellenőrző erkölcs nem fejlődött vele párhuzamosan. Az emberi érzésvilág – a szerelem, a hősiesség, a fájdalom, a halál – nemigen változott az évezredek során, ez egyértelmű, ha régi szövegeket olvasunk. Ma olyan korban élünk, amikor a Holdra utazunk, hamarosan a Marsra is, és semmiből nem áll eljutnunk Rómába vagy Athénba. A technikai civilizációt azonban nem szabad összekevernünk az emberi lényeggel, ami alig változik.

Lényegét tekintve változatlan aktualitása miatt olvassuk Dantét, felfedezhetjük nála az örök emberi lényeget, mindazt, amiben ugyanolyanok vagyunk, mint a középkorban élők voltak. Ugyanúgy szeretünk, gyűlölünk, ugyanúgy vannak okos és téves meglátásaink, az ember ma is ugyanaz, bár az eszközei és bizonyos korlátok között a lehetőségei valóban mások.

– XV. Benedek pápa száz évvel ezelőtt, 1921-ben, Dante halálának hatszázadik évfordulóján kiadott enciklikájában úgy fogalmazott: a Commedia olyan, mintha az ötödik evangélium lenne.

– Amint a beszélgetésünk elején szóba került, Dante nem volt jó viszonyban VIII. Bonifác pápával, és Szent Péter idézett utódainak jelentős része az Isteni Színjátékban a Pokolban szenved, bár Dante tőlük sem vitatta el soha a „kötés és oldás” krisztusi jogát. XV. Benedek enciklikája formálisan is véget vetett ennek a konfliktusnak. Az Egyház már korábban sem támadta a Commediát, hiszen, ha belegondolunk, Michelangelónak a Sixtus-kápolna főfalára festett freskóján, az Utolsó ítéleten rengeteg motívum Dantétól való. Ez pedig nem akármilyen fontosságú hely. XV. Benedek véglegesen rehabilitálta Dantét. Kimondta: minden egyetemistának, irodalomtörténésznek, tanárnak tanulmányoznia kell az Isteni színjátékot, mert a művet a Szentlélek sugalmazta. Emellett finoman elismerte elődei hibáját és azt, hogy Dante győzött.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.