Egy úrfelmutató élet – Ozsvári Csabára emlékeztek

Maroknyi csapat indult július 6-án Óbudavárról, a Magyar Schönstatt Családmozgalom központi kegyhelyéről. 110 kilométeres útjuk célpontja Budapest-Zugliget, a Szent Család-plébániatemplom volt. Ozsvári Csabára emlékeztek: a hitvalló keresztényre, a zugligeti közösség és a Schönstatt mozgalom elkötelezett tagjára, a férjre és családapára, az Isten-arcot szemlélő művészre. Összekötötték Csaba életének és halálának két meghatározó helyszínét: Óbudavárat, ahol 2009. július 9-én elhunyt, ahol felajánlotta életét a Szűzanyának, ahol feleségével, Ramocsai Imrivel együtt oszlopos tagja volt a közösségnek, valamint végső nyughelyét, Zugligetet, a Szent Család-templomot, ahol hitoktatóként, képviselő-testületi tagként és több közösség elkötelezettjeként élte mindennapi keresztény életét. Óbudavár és Zugliget – térben két helyszín, lélekben két keresztény közösség, összekapcsolódásuk kölcsönösen gazdagító forrás.

A mintegy harminc zarándok sok-sok embert és közösséget képviselt: több schönstatti és zugligeti közösséget, a Házas Hétvége mozgalmat, a Családok Jézusban közösséget, a mányi és a pátyi plébánia híveit.

A megemlékezésnek külön hangsúlyt adott, hogy a magyarországi Schönstatt apostoli mozgalom a napokban jelentette be, hogy hivatalosan benyújtják Ozsvári Csaba boldoggáavatási kérelmét. Egy köztünk élő, a templompadban mellettünk térdelő, a családi élettel, gyermekneveléssel velünk együtt birkózó, a bibliakörben velünk kereső, a focicsapatban velünk játszó, a megélhetésért hozzánk hasonlóan küzdő férfi boldoggá avatását kezdeményezik. Hétköznapi és mégis rendkívüli élet, tragikus és mégis felemelő halál.

2009 júliusában egy 46 éves férfi ünnepelte életfelajánlását Szűz Máriának közössége körében. A szeretetvendégség boldog pillanatai közben szólította magához az Úr. Török Péter, a barát, a közösségbeli társ idézte fel a tragédiát: „Halála pillanatában egyértelmű volt számunkra, hogy ott akkor Ég és Föld találkozott. Átéltük a tragédiát, hogy egy 46 éves egészséges ember nem halhat meg, öt gyermeket hagyva maga után. De azt is éreztük, kegyelmi pillanatok Csaba haláltusájának percei. Megszólalt a harang, a kápolnából kihallatszott a duruzsoló imádság hangja, mialatt mi az életéért küzdöttünk. Misztikus élmény volt, ablak nyílt a mennyországra.”

A zarándoklat utolsó harminc kilométerére, Zsámbékon csatlakozom kedden a korai órákban a menethez. Szívélyes a fogadtatás. A zsámbéki premontrei szakgimnázium tornatermében kapcsolódom be a laudesbe. Gyors reggeli falatozás után indulunk, szívünkben Kentenich atya himnuszának könyörgésével: „Add, hogy hozzád hasonlóvá váljunk, a világban példád szerint járjunk.”

Az első célpont Páty, ahol a Szent II. János Pál-templom közössége vár minket ebéddel. Már ez elején megtudom, köztünk vannak Ozsvári Csaba családtagjai; özvegye térdsérülése miatt nem tudott jönni, de négy gyermeke: Ilka, Rozi, Áron és Csaba igen, továbbá sok barát, és sokan olyanok is, akik személyesen nem ismerték Csabát.

Hogyan látták őt, akik ismerték? Mit gondolnak az oltárra emelésre kezdeményezésről, akik vele éltek és akik alkotásain keresztül találkoztak vele? Elsőként Sándor Miklóssal, a zugligeti baráttal arról beszélgetünk, mennyire szüksége van az embernek „magaslati pontokra”. „Ha ezek nincsenek, abból indulunk ki, hogy mindannyian esendők, hibákkal »kitetováltak« vagyunk, és úgy érezzük, ezeket a gyöngeségeket nem lehet meghaladni. Savanyú és kisszerű lesz a hozzáállásunk. Ha lemondunk a magaslati pontokról, az eszményekről, akkor a transzcendensről mondunk le.” Miklós szerint a régi ember lelki-szellemi ébersége, tisztasága révén nyitott volt a hősök tiszteletére, a kultuszra, ennek megélése pedig öröm és élmény volt számára. A filozófus barát hangsúlyozta, lemondva az eszményekről „magát az életet csúfoljuk meg, kétséghalmazokon tipródó figurákká válunk, és nem tudunk igazán felfelé nézni”. Barátsága Csabával kettejük filozófiai érdeklődésén is alapult. Létrehoztak Zugligetben egy bibliakört, éveken át nagy igényességgel tanulmányozták a Szentírást. Miklós elismeréssel tekintett barátja életére, munkásságára. Csodálta benne az embert, akiben sugárzóan éltek a mélyen megélt hit bizonyosságai, aki bátor, kedves, derűs és inspiráló volt, aki úgy tudott szólni a többiekhez, hogy a legszebb pontot érintette meg az emberekben, felemelve őket méltóságuk magasára.

Török Péter, a közeli barát a schönstatti közösségben megélt összetartozásról beszélt. Családjaikkal együtt mindketten az úgynevezett „harmadik évfolyamnak” voltak a tagjai. 2009-ben elsőfogadalmukat, szentelésüket ünnepelték, amikor a tagok megújítják szeretetszövetségüket. „Akkor öt éve együtt élő közösség voltunk. A mély elköteleződés, a közös alap jelent számunkra összetartozást. Ez több mint barátság, több mint örömeink, nehézségeink megosztása. Egy úton járunk, ez mély belső összetartozás-élményt ad.” Péter elmondta, a boldoggá avatás nem schönstatti felvetés volt. Ők úgy vélték, Csaba köztük való léte, halálának rendkívülisége az ő közösségük istenélménye, amivel dolgozniuk kell, élettapasztalat, ami tovább vezeti őket a Jóisten felé. Kívülállók, elsőként Kovács Gergely, majd Kránitz Mihály és sok más Csabát emberileg, művészileg tisztelő ember felvetése volt, hogy életszentsége „olyan lelkipásztori eszköz, amit fel kell mutatni az Egyház színe előtt. Szükség van ugyanis példaképekre. De nem azért, hogy piedesztálra emeljük őket, hanem hogy követni lehessen őket”. Így léptek rá arra az útra, melynek eredménye a most benyújtott boldoggáavatási kérelem.

Péter volt az egyike azoknak, akik a döntés megszületése után felkeresték a zugligeti közösséget szándékukkal. Schulek Andrea, a plébánia egyik tartóoszlopa, Csaba barátja, hitoktató és közösségi társa idézte fel a fogadtatást: „Nagy lelkesedést éreztünk a boldoggáavatási terveket megismerve. Mennyire szüksége van világunknak arra a példára, amit Csaba képviselt! Úgy gondolom, az a feladatunk, hogy megismertessük életét.”

Andrea nyolcéves kora óta, azaz 62 éve kötődik a zugligeti templomhoz. Ez az erős kötődés sugárzó erejű: öt gyermeke és tizenkét unokája vele együtt vállal aktív szolgálatot a szerteágazó közösségben. Andrea fáradhatatlan. Miközben mesél a sokszínű zugligeti életről, hetven évét meghazudtolva fiatalos fürgeséggel mássza meg az emelkedőket. Beszél a négyszázötven fős plébániai táborról, a sok száz gyereket kötelékébe vonzó cserkészetről, a negyven éve működő házasközösségükről. Felidézi a Csabával együtt végzett hitoktatói munkáját, az együtt szervezett lelkinapokat, táborokat, találkozókat, amikor fáradhatatlanul gondolkodtak a plébánia életéről. „Csabát az Egyház szeretete vezette. Átéléssel, elkötelezettséggel végezte mindig a feladatait. Közös volt bennünk a meggyőződés, hogy ott, ahol élünk, tennünk kell a közösségért, merni kell feladatokat vállalni.”

Oszvald Ferenc egyike azoknak, akik személyesen nem kerültek kapcsolatba Csabával, de találkozva alkotásaival, írásaival, a róla szóló visszaemlékezésekkel, köztük gyermekei tanúságtételével, olyan embert ismert meg, aki mindazt – egyház- és istenszeretet, család, apaság – képviselte, ami számára is nagybetűvel íródik. Feri a soproni Schönstatt tagja. Feleségével, Enikővel a zarándoklat egyik szervezője. „Kerestük, hogyan tudnánk tematikus évünket és a Csabára való emlékezést színesebbé, gazdagabbá, átélhetőbbé tenni. Olyanná, ami a lélekhez szól. Így született meg a zarándoklat gondolata, melynek célja, hogy összekapcsoljuk Csaba életének két helyszínét.”

Megszólították tehát a zugligeti közösséget, de még tovább léptek. Meghívták a zarándoklatra a lelkiségi testvérközösségeket. Így került a csapatba a 2017-ben elhunyt Lábady Tamás bíró, alkotmányjogász felesége, Éva a Házas Hétvége képviseletében. Éva örömmel fogadta a lehetőséget, hogy végigjárva az utat közelebbről is megismerje Ozsvári Csaba életét, és megállapítja, ez a zarándokút segített neki megtapasztalni a felvetés jogosságát. Éva jezsuita lelkiatyját, Beöthy Tamást idézve vallja, bár nem kanonizáltan, de sok-sok szent él köztünk. „Szelíd alázattal gondolok azokra, akik méltók erre. Tisztelettel tudom követni őket, mert az a törekvés tükröződik az életükben, hogy mindennap jobbak akarnak lenni. Ez az életük célja.”

A beszélgetések közben gyorsan fogytak a kilométerek. A Zsámbék –Páty – Budakeszi – Makkosmária útvonalon jutottunk be a fővárosba, és a Normafától leereszkedve időben érkeztünk a Szent Család-templom ünnepi szentmiséjére. Bodor György plébános fogadott minket az urnatemető Feltámadás-kápolnájában. Ozsvári Csaba életpéldája nyomán arra buzdított, az a feladatunk, akármilyen utat járunk, hogy értéket hozzunk létre, Isten országát építsük. „Ma olyan emberre emlékezünk, aki erre képes volt, tárgyi és lelki értelemben is. Örök értéket teremtett” – fogalmazott. A zarándokok Ozsvári Csaba közbenjárásáért imádkoztak, kérve általa Isten áldását és kegyelmét.

Közben megtelt a templom. A plébánia Báthory László Cserkészcsapatának kiscserkészei töltötték meg a kereszthajó padsorait. Most érkeztek meg, itt ér véget ünnepélyesen a táboruk. Mi, zarándokok fáradtan ültünk ebben a különleges templomban, a kereszthajó ablakain beáramló napfényben. Megszólalt az ének, kezdődött a szentmise.

A főcelebráns és szónok Benvin Sebastian verbita atya, aki maga is jól ismerte Ozsvári Csabát. A zarándoklat hívószavát állítja a középpontba. „Az emberek születnek és meghalnak. De kevesen vannak, akikre emlékezünk. Kik azok, akiknek az emléke megmarad, akikre jó érzéssel, szeretettel gondolunk?” A verbita atya szerint ennek a szeretettel teli emlékezésnek nem az illető sikeressége a fokmérője, hanem a hűség: „Hűségorientáltnak kell lennünk. Hűségesnek Istenhez, Egyházhoz, családhoz, közösséghez, és ennek lesz a gyümölcse a siker.” Sebastian atya arra buzdított, figyeljünk annak az embernek életére, aki itt élt köztünk, példát mutatott nekünk, és kapcsolódjunk be abba a szeretetáramba, ami intenzíven jelen volt az ő életében. A szentmise végén zarándokáldást kapva búcsúztunk.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír