Élete utolsó évei eufóriában teltek – Ortutay Mária emlékezik édesapjára, Ortutay Elemérre

– Édesapja egy kétszázötven éves kárpátaljai görögkatolikus papi dinasztia utolsó fölszentelt papja volt. Az 1940-es évek közepétől tragikus események történtek a család életében. Ön 1945-ben még kisbaba volt, amikor apai nagyapját, Ortutay Jenőt a szovjet hatalom a Vorkuta melletti Ábeszbe száműzte, és négyéves, amikor édesapját is kényszermunkára hurcolták. A nagyapjáról nyilván csak a családi visszaemlékezésekből tudhat, édesapja életét viszont egészen a haláláig figyelemmel kísérhette.

– Valóban, nagyapámat nem ismerhettem, ennek ellenére rendkívüli módon ragaszkodtam hozzá, sokáig nem értettem, miért. Később aztán megtudtam, hogy amikor a Belügyi Népbiztosság (NKVD) elhurcolta, az egész család ott állt mellette, ő pedig megáldott engem, aztán könnyes szemmel elfordult, és rögtön rátették a bilincset. Nagyapám görögkatolikus főesperes volt, teológus, és a két világháború között Beregszász polgármestere is tizenegy évig. Az is vonzó volt benne számomra, hogy a nagymamám rajongásig szerette. Gyerekkoromban nagyon szegények voltunk. Egyszer kaptam valakitől két kopejkát cukorkára, s mutattam a nagymamának. Nekem nagyon sok pénznek tűnt. Elhatároztam, hogy nem veszek belőle cukrot, inkább gyűjteni fogom. Nagymamám megsimogatta a fejemet, és azt mondta: nagyon helyes, gyűjtsd, kislányom, és ha majd hazajön a nagyapád, veszünk neki belőle pizsamát. Később is, amikor kérdeztem tőle, milyen volt nagyapa, mámoros arccal válaszolta: nagyon szerettem őt. Elmesélte, hogy volt neki egy Toncsi nevű vőlegénye. Nagyapa viszont nagymama nővérének, Eliznek udvarolt, aki a legszebb lány volt az öt testvér közül. Amikor azonban nagymama meglátta az Elizhez látogatóba érkező nagyapámat, olyan erős szerelem lángolt fel benne, hogy eldöntötte, vagy ő lesz a férje, vagy senki. Lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt, és őszintén megmondta a vőlegényének: „Ne haragudjon, drága Toncsi, én soha nem leszek a maga felesége, vagy Jenőé leszek, vagy senkié!” Nagyapám is szakított Elizzel. Összeházasodtak, és három gyerekük született. 

– Nagyapja a Görögkatolikus Egyház és a társadalom megbecsült tagja volt. Ennek egy csapásra vége lett, amikor Szibériába száműzték. 

– 1945-ben tartóztatták le a szovjet hatóságok, tíz évi javító munkatáborra, polgári jogfosztásra és vagyonelkobzásra ítélték. 1950. december 24-én, szenteste halt meg Ábeszben, halálra éheztették. (Évtizedekkel később ezen a napon született az első unokám, Attila.) Nagyapám szép, daliás alkatú ember volt. A Gulagon harmincvalahány kilósan temették el, pontosabban dobták a gödörbe. Máig a fülembe cseng a rabtársai által hazaküldött utolsó üzenete:

A pislákoló lángot nem oltják ki. Szétvert Egyházunkat visszaállítjuk. Sok a dolgunk nekünk és a bennünket követő nemzedéknek. Készüljünk a feladatokra! Mennyi mindent kell még elvégeznünk!”

Egy másik rabtársától tudom, hogy nagyapám súlyos betegen, közel érezvén a halálát, imáiban arra kérte a Mindenhatót, hogyha elkövetkezik az utolsó órája, küldjön papot, aki megáldja a testét, és lelkét Isten elé vezeti. Erre nem sok esély mutatkozott, ő mégsem szűnt meg könyörögni érte. Mikor aztán kiszenvedett, a rabtársai zúgolódni kezdtek: „Lám, nem hallgatta meg egyik leghűbb szolgájának esedezését! Milyen Isten az ilyen?!” Ekkor jelentkezett valaki, akit csak úgy emlegettek ott, a „munkácsi zsidó”. „Ne káromkodjatok! Én vagyok a pap, és el fogom temetni Jenő atyát!” – szólt hirtelen. Ő volt Spira, a híres munkácsi rabbi, aki ott raboskodott. Ő mondta el nagyapám fölött az utolsó áldást, zsidó szertartás szerint.

– Édesapját négy évvel később, 1949-ben tartóztatták le és ítélték életfogytig tartó börtönbüntetésre. 

– Őt 1949-ben vitték el. Amikor bejöttek Kárpátaljára az oroszok, elkezdődött a tisztogatás. Először elvitték a politikailag érintetteket, aztán következtek az Egyház emberei, majd a „kisemberek”. 1949 februárjában Kárpátalján felszámolták a Görögkatolikus Egyházat. A püspöki helynököt és a papokat kitelepítették. Először a püspöki rezidencián kaptunk egy szobát. Édesapám február 17-én misézett ott utoljára. A görögkatolikus papok közül volt nagyapámnak egy úgynevezett „nagy magyar” kollégája. A magyar kormánytól még kitüntetést is kapott. Később kiderült, hogy – pap létére – a KGB tisztje volt. Amikor felszámolta a hatóság a Görögkatolikus Egyházat, ez a pap eljött hozzánk, és azt mondta apámnak: „Öcsikém, ha ezt aláírod, itt maradhatsz, és mehetsz Lembergbe tanítani. Ha nem, akkor el kell hagynod a lakást!” Édesapám nagy műveltségű pap és teológus volt, fényes karriert futhatott volna be. Mindezek tudatában sem alkudott meg, Istenre bízta magát és bennünket. 1949. február 17-én rakták ki a poggyászunkat a püspöki palota udvarára. Bár még csak négyéves voltam, mindenre emlékszem. Havas eső esett, kint dideregtünk a szüleinkkel és a három testvéremmel a hidegben. Dél volt, mire sikerült kipakolnunk. Emlékszem, anyám imádkozott. Apai nagymamámat mindenki ismerte Ungváron. Neki köszönhetjük, hogy egy négyszobás lakásban élő tanító házaspár – a vejük pap volt – átengedett nekünk egy szobát. Estére beköltöztünk, és ott éltünk hét éven át. 

– Hogyan történt az édesapja elhurcolása?

– 1949. augusztus 28-án otthonról vitték el. Akkor már egy ideje sehol sem kapott munkát. A füvészkertbe ment zöldséget szedni, kapálni. Azon a napon este csengettek, két idegen férfi állt az ajtóban, oroszul mondták, hogy letartóztatják apámat. Házkutatást is tartottak, bár nem volt mit elvenni tőlünk. Emlékszem, amikor apám búcsúzkodni kezdett, rettenetesen zokogtam. Elvitték, becsukták egy pincébe, onnan került a börtönbe.

Pappá szentelésének évfordulóján, 1949. október 5-én huszonöt évi kényszermunkára ítélték.

A bírósági ítélet után engedélyezték, hogy beszélőre jöhessen. Egy olyan helyiségben volt a találkozó, ahol az üres térben nem volt más, csak még egy rács. Ott állt apánk, egy őr kíséretében. A két rács közé beengedtek engem és a bátyáimat. Apám elénk guggolt, megölelt és megcsókolt bennünket. Láttam, hogy anyám közben a könnyeit nyeldesi, nem értettem, mi ez. Most akkor elengedik apámat? Az őr vigyorgott, valószínűleg ő is feszült volt, valahol megérinthette a jelenet. Aztán elvitték apámat Lembergbe, ott osztották szét a rabokat. Nagyapámhoz hasonlóan ő is Vorkutára került. Hét évig, az 1956-os szabadulásáig nem láttuk őt. Meg kell említenem, hogy volt, aki azt tanácsolta anyámnak, váljon el apámtól, és költözzön Magyarországra, de ő nemet mondott. A szüleink házassága is szerelmi házasság volt, anyám nagyon szerette és becsülte apámat. 

– Hogyan élték meg apa nélkül azt a hét gyötrelmes esztendőt? 

– Nagyon nehéz volt, de segítettek anyám unokatestvérei és a család barátai. Közülük mindenképpen meg kell említenem Magyari Évát, aki a kiszolgáltatottság kínjait igyekezett enyhíteni azokban az embert próbáló időkben. Természetesen anyánk is minden tőle telhetőt megtett értünk, éjszakai takarítást, varrást vállalt, hogy valahogy megéljünk. Az egykor gyönyörű nő borzasztóan lefogyott. Tudtam, hogy nagyapát meggyilkolták, apát elvitték, mégsem voltam boldogtalan, mert rengeteg szeretetet kaptam. Játékokat nem kaptunk, nem futotta ilyesmire. Egyszer láttam egy pici, karcsú babát a kirakatban. Reméltem, hogy talán valamikor majd nekem is lesz egy olyan. S akkor a születésnapomra megvette a nagynéném.

A szeretet és az összefogás segített elviselni a családunkat ért traumákat.

– Az előbb említette, hogy édesapja 1956-ban amnesztiával szabadult. Hogyan alakult ezután az életük? Hiszen legálisan nem működhetett papként.

– Apám Perecsényben szállt le a vonatról, kimentünk elé, anyám és a négy gyerek. Onnan ismert meg bennünket, hogy rongyosak, soványak voltunk. Nagyon nehéz időszak következett, mert eleinte nem adtak munkát apámnak, még fizikai munkát sem talált, csak napszámosként tudott elhelyezkedni. Néha azt mondta, könnyebb volt elviselni a Gulagot, mint látni, hogy a családja éhezik. Nagyon bántotta, hogy nem tud eltartani bennünket. A vallási tevékenységét teljesen titokban kellett tartania. Emlékszem, 1956-ban, a magyar forradalom hírére javasoltam az osztálytársaimnak, hogy ne szólaljunk meg oroszul, tegyünk úgy, mintha semmit sem értenénk. Egyetértettek velem. Óriási botrány lett ebből. Jött az igazgató, felállított bennünket: valljátok be, hogy ki volt a felbujtó! Gondolkoztam, mi a helyes lépés, hiszen most jött haza a fogságból apám, te jó ég, megint el fogják ítélni! Nem vallottam be, hogy én voltam, és a többiek sem árultak be. S akkor az igazgatóhelyettes megszólalt, hogy ugyan már, nem is történt semmi. Hallottátok, hogy az Ortutay Marika bármi ilyesmit mondott volna? Dehogyis mondott! A tanáraink vigyáztak ránk… Otthon viszont apám kiszabadulása után rendszeressé váltak a KGB házkutatásai, anyám tönkrement ebben. Apám pedig folyamatosan lelkipásztorkodott, teljesen titokban. Anyánk tudott mindenről, de mi, gyerekek nem. Csak azt láttuk, hogy rendszeresen jönnek apámhoz fiatalemberek. Akkor már többszobás lakásunk volt, mindig elvonultak az egyikbe.

– Ez volt az „egyszemélyes akadémia”, a kispapok illegális képzése? 

– Igen, de nem csak apu tanított. Ő volt az irányító, de gyakran küldte a növendékeket a paptársaihoz is, hogy bővítsék náluk az egyházi, teológiai ismereteiket. A tanítás meghatározott rendszer szerint zajlott, több püspök is járt hozzánk, gyakran tanácskoztak. Idővel apánk végre munkát kapott a téglagyárban. Amikor hazajött, lefürdött, aztán leült az íróasztalához, és írt, olvasott, fordított, folyamatosan frissítette az ismereteit, képezte magát. Rengeteget dolgozott.

A lakásunk nyitott volt mindenki előtt, bárki szabadon bejöhetett hozzánk. Ha kopogást vagy csöngetést hallottunk, tudtuk, hogy a KGB az, és olyankor, amit lehetett, gyorsan eltüntettünk.

Így is voltak iratok, feljegyzések, amiket elvittek. Lakott a lépcsőházunkban egy kikapós hölgy. A KGB-nek valahogy a tudomására jutott, hogy mennyi fiatal jár hozzánk. Egy alkalommal lekapcsoltak egy fiút, és kényszeríteni próbálták, hogy vallja be, az Ortutay Elemérhez jön. Tudni akarták, milyen célból. Végül ez a hölgy igazolta, azt mondta, nem hozzánk jött az a férfi, hanem hozzá. 

– Ha jól számolom, az édesapja negyven éven keresztül csupán titokban lehetett pap. Csak 1989-től gyakorolhatta ismét a lelkipásztori hivatását.

– Akkor viszont elképesztő erővel vetette bele magát a munkába. Valószínűleg az volt élete legszebb, legmagasztosabb időszaka. A csúcspontot az jelentette számára, amikor 1990-ben a Magyarok Világkongresszusa alkalmával a Mátyás-templomban misézhetett. Közölte velem: lányom, én akarom mondani a szentbeszédet! Ismerve a kisugárzását, tudtam, hogy ez így is lesz, még ha hat püspök van is jelen, és ő nem egyházi vezető, akkor is. A püspökök nem ellenkeztek. Apám olyan gyönyörű szentbeszédet mondott, hogy a hívek tapsoltak a végén, pedig ez nem szokás a prédikáció után. Mindenkit magával ragadott. Élete utolsó évei eufóriában teltek.

Megpróbált mindent pótolni, ami kimaradt az életéből, fáradhatatlanul dolgozott a templomok visszavételén, az Egyház, a gyülekezetek, a papképzés szervezésén, s emellett rengeteget misézett.

Bejárta egész Kárpátalját, nem ismerte a pihenés szót. Hirtelen romlott le az egészségi állapota. 

– Ön ott volt az édesapja halálos ágyánál 1997 januárjában…

– Akkor már Budapesten éltem, de amikor kellett, valahogy mindig engem hívott. Én voltam az egyetlen lánya a négy fiú mellett. Jó hatással voltam rá, mert sokat beszélgettünk. Az, hogy ott lehettem a halálos ágyánál, felért számomra egy lelkigyakorlattal. Apámnak a tüdejével volt baj, a Gulagon bányában dolgozott hét évig, ráadásul sokat dohányzott. Fuldoklott, borzasztóan szenvedett. Amikor anyám érezte, hogy nem lehet megmenteni, megkérdezte, hogy mit szeretne. Ő azt kérte, hogy legyek mellette. Jenő öcsém vitt el hozzá. Amikor beléptem a szobába, anyám azt mondta neki: nézd, itt van, akit te nagyon szeretsz, és nagyon vártál. Apám arca kisimult, és egy kis mosoly jelent meg a szája szegletében. Szegény anyám már rettenetesen kimerült állapotban volt, folyamatosan virrasztott apám mellett, aki még a haldoklása közben is misézni akart. Már felülni sem tudott, anyámmal támogattuk. Megkért, hogyha netán épp akkor halna meg, amikor az úrfelmutatáshoz ér, akkor én fejezzem be a misét, és elkezdte mondani, hogyan. Hál’ Istennek ez nem következett be. Sokat beszélgettünk a gyerekekről, a tanítványairól. Olvastam neki a Bölcsek könyve című kötetből, már mindent elolvastam belőle, de ő csak kérte, hogy tovább, tovább… Mondom neki, itt már csak aláírások vannak, nevek az első oldalon. Boldogan bólintott, azt olvassam! A nyolcvanadik születésnapjára a tanítványai ajándékozták neki azt a könyvet, és aláírták. Mivel már nem volt ereje tartani a tollat, megkért, hogy egy képeslapra írjam rá: Drága Marika, szeretettel és atyai áldásommal…

Ungvár, 1997. január 20. Már csak annyi ereje volt, hogy aláírja. Anyámmal felváltva ültünk az ágyánál. Nem én búcsúztam el tőle utoljára. Rettenetesen megviselt a szenvedése, a folyamatos fuldoklása. Átmentem a másik szobába, imádkoztam; minden sötétség után érkezik a fény, ebbe kapaszkodtam. Anyám fogta apám kezét, amikor meghalt. Aztán kiszólt nekem, gyere be, kislányom, apád már átment. Mindketten sírtunk, de mondtam neki: anyu, én örülök, hogy apu elment, mert borzasztóan szenvedett, és odaát most már jó neki. Aztán jöttek a tanítványai, ruszin, német, magyar, ukrán emberek térdeltek apám ágya mellett, és csókolgatták anyám kezét, köszönetet mondva neki, amiért megengedte, hogy apám tanítsa őket, és így pap lehetett belőlük.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila; Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 26-i lapszámában jelent meg.