Életéből kiragyog Krisztus – Beszélgetés a Szent Erzsébet rózsája díj idei kitüntetettjével

– Ön igen fiatalon, tizenhat éves korában fejezte ki szándékát, hogy csatlakozik a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatához, de a feloszlatás állandó veszélye miatt csak 1949-ben tette első fogadalmát. Soha nem is akart más lenni, csak Krisztus menyasszonya?

– Az egészségem gyenge volt, egymás után értek a legkülönbözőbb betegségek, nem is mertem arra gondolni, hogy majd valamikor családom legyen. A bátyám, János mindig papnak készült, de csak harmincnyolc éves korában szentelték fel, mert hat évig katonáskodott a háborúban. Sokat fohászkodott azért, hogy apáca legyek, mert akkor lesz neki megbízható gazdasszonya. Bár görögkatolikus pap volt, soha nem gondolt a nősülésre. Volt egy unokatestvérünk, aki Amerikában élt, ő szerzetesnővér lett, és küldözgette haza a fényképeket. Kislánykoromban János bátyám mindig mutogatta nekem, nézd csak, milyen szép apáca lenne belőled. Én még a seprűvel is megkergettem, hagyj engem békén, hogy lennék én apáca! Mindig azt gondoltam, hogy szerzetesnővérnek csak a jámbor lányok jelentkeznek, én viszont nagyon szeleburdi gyerek voltam. Az Úristennek azonban az volt a terve velem, hogy apáca legyek, s ennek nem tudtam és nem is akartam ellenállni. Hozzáteszem, hogy tizenkét gyermekes görögkatolikus család tagjaként születtem. Az anyai nagyszüleim különösen vallásosak voltak. Nagymama a Rózsafüzér Társulat vezetőségi tagja volt, nagyapa pedig állandóan olvasta a Bibliát. Ilyen légkörben nőttem fel. Mindvégig éreztem az Úristen különleges kegyelmét. Amikor jelentkeztem a rendbe, a rendfőnöknő azt mondta nagymamának: természetes, hogy magának apáca unokája legyen.

– Amikor 1950-ben a kommunista hatalom feloszlatta a szerzetesendeket, Ön hazament a magyar–szlovák határon lévő Viszlóra, a szülőfalujába. Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre?

– A bátyám akkor járt a papi szemináriumba. A Viszló melletti településen, Rakacán egy idős pap szolgált, Bobák János parókus úr, aki nagyon jól ismerte a családunkat. Jámbor lelkületű volt, meglátta a bátyámban a hivatástudatot, és biztatta őt, hogy menjen papnak, ő állja majd a taníttatása költségeit. Amikor hazamentem, üzent értem, hogy menjek el hozzá gazdasszonynak, mert özvegyember volt, a felesége halála után egyedül nevelte az öt, félárván maradt fiát. Sokat foglalkoztam velük, kölcsönösen megszerettük egymást. Mind az öt fiúból pap lett. Amikor hármat már fölszenteltek közülük, szinte könyörögtek az öccseiknek, hogy ne menjenek papnak, legyen a családban orvos, mérnök vagy tanár is. Ám a két kisebb testvér hajthatatlan volt, olyan erősen érezték az Úr hívását. Végül Amerikában szentelték pappá őket.

– 1953-ban, titokban tett örökfogadalmat. Miután bátyja, Kisfalusi János Rakacára került parókusnak, mellette szolgált gazdasszonyként és karitatív tevékenységet végzett. Miből állt ez?

– Rakaca híres görögkatolikus búcsújáróhely, Miskolc közelében. A környékről rengetegen jártak a búcsúba. Negyvenkét évig szolgáltam itt. Ezerfős a falu, a többség cigány származású. Nagyon megszerettek, és én is őket. Gyakran kértek kölcsönt tőlem, hol visszafizették, hol nem. A lelki gondjaikkal sokszor fordultak hozzám, meghallgattam őket, megtanítottam a gyerekeiket keresztet vetni és különböző imádságokra. Azt azonban nem tudtam elérni, hogy rendszeresen templomba járjanak. Ezenkívül én voltam a felelős a vendégek ellátásáért a parókián. Búcsújáróhely lévén rengetegen érkeztek hozzánk, nemritkán nyolcvan-száz személy is egyszerre. Ilyenkor le kellett vágni egy hízót, tíz tyúkot, hogy senki ne maradjon éhen. Évközben felneveltem a disznót, a tyúkokat. A vendégek ilyenkor is jártak a parókiára, őket is el kellett látnom. Mindez teljes embert igényelt, egy papné, akinek gyerekei vannak, biztosan nem vállalta volna ezt, lehetetlen is lett volna az anyai teendők ellátása mellett. Sokszor előfordult, hogy csak úgy, teljesen váratlanul toppantak be hozzánk a vendégek. Ilonka, ezek az emberek messziről érkeztek, ebéd kell nekik, gyorsan főzz valamit, mondta ilyenkor a bátyám. Én pedig igyekeztem teljesíteni a kérését. Nekiláttam, és míg a parókus testvérem süteménnyel meg itallal kínálta őket, megfőtt az ebéd. Voltak olyan feladataim is, amelyekre nem számítottam. Rakacán száz hold földje volt az Egyháznak. A II. világháború után ezeket az ingatlanokat elvették és téeszesítették. Nekünk nem maradt semmi. Szerettem volna, hogy legalább egy kis darabka földet adjanak nekem, ahol tudnék kukoricát, krumplit termelni. Addig harcoltam, amíg végül a téeszelnök azt mondta az illetékeseknek: adjanak neki egy kis földdarabot, de úgy, hogy én ne tudjak róla. Gondoltam magamban, bánom is én, hogy tudsz róla vagy sem, csak legyen. Így aztán a nagy háztartás mellett a mezőn is dolgoztam. Kezdetben csak kapáltam. Rakacán többen haltak meg úgy, hogy nem voltak utódaik, és a haláluk előtt a földjeiket felajánlották a misealapítvány javára. Ott hevertek a területek parlagon. Mondogatták nekem a faluban, nézze csak, itt is egy földdarab, ott is, szántsa meg. Mindezt az én törékeny alkatommal. Soha nem voltam erős egészségű, de gyermekkoromtól kezdve hozzászoktam a munkához. Otthon, Viszlón, egészen kicsikorunktól kezdve dolgoztunk a földeken, és ebbe beletartozott a tehenek vezetgetése is. Rakacán elkértem az otthoniaktól a teheneket, és megszántottam a földet. Minden helyzetben föltaláltam magam, volt bennem vállalkozó szellem.   

– Milyen volt a hitélet Rakacán?

– Akkoriban még nagyon mély, buzgó hitélet volt ott. Az ezerlelkes faluból tizennyolcan lettek papok. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy a már említett idős papnak mind az öt fia papnak ment. Ott volt előttük a példa, és a bátyám mindennapokban megélt, sugárzó hite is.

– A szerzetesi nevét, Klavéria, milyen megfontolásból választotta?

– Kláver Szent Péter (1580–1654) jezsuita szerzetes pap a missziósok védőszentje volt, én pedig sokáig készültem arra, hogy misszióba megyek. Kínában szerettem volna szolgálni, két rendtársammal együtt, már az útlevelünk is megvolt, de a kommunista hatalomátvétel miatt már nem engedtek ki bennünket. Amikor megtudtam, hogy Kláver Szent Péter a missziósok védőszentje, a Klavéria név felvételét kértem a szerzetesi beöltözésemkor.

– Mit jelent Önnek a Szent Erzsébet rózsája díj?

– Azt, hogy nem éltem hiába. Ez gyönyörű kitüntetés, csak nem tudom, hogy miért kapom. Talán azért a sok tevékenységért, meg azért, hogy még tehénnel is szántottam és vetettem? Olyan munkákat is végeztem, amik nem asszonynak valók. Visszahallottam, hogy az országban sok helyen beszélték az emberek: képzeljétek, van olyan falu is, ahol a papnak tehene van, a gazdasszonya meg azokkal szánt, vet. Meghatározta az életemet az is, hogy édesapám hatvankét éves korában meghalt. Nagy szegénységben éltünk. A parókus bátyámmal együtt mi fogadtuk magunkhoz a négy kisebb testvérünket és édesanyánkat. Népes család voltunk, és gondoskodnunk kellett a mieinkről. Taníttattuk is a testvéreinket, katolikus iskolába jártak, ahová jelentős összeget kellett befizetni akkoriban. Neki kellett gyürkőznünk a munkának, de az Isten által elénk gördített feladatoktól soha nem ijedtünk meg, sem a bátyám, sem én. Aki családot alapít, annak gondoskodnia is kell a családjáról. Nekem a testvéremről, kettőnknek pedig a többi testvérünkről és az édesanyánkról. Úgy érzem, megtettem minden tőlem telhetőt. A testvéreim és az ő leszármazottaik pedig nagyon szeretnek, ezt mindig érzem.

– Kilencvenhárom évesen hogyan telnek a mindennapjai?

– Ó, én soha nem unatkozom. Ezt a fogalmat nem ismertem hosszú életem során. Sokat olvasok, szeretek beszélgetni, főleg a gyengébb egészségű társaimmal, és igyekszem lelket önteni beléjük. A Jóisten kegyelme egész életemben segített, a legnehezebb időkben is ott volt mellettem. A Szent Erzsébet rózsája díjat is az ő kegyelmének tudom be. Csak sejtem, hogy Orosz Atanáz püspök atya javasolt erre a díjra. Néhány évvel ezelőtt Rakacán járt a búcsúban, és akkor egy cigány asszony odajött hozzám, és azt mondta: énekeljünk már el ketten egy éneket. Elénekeltünk egy szép Mária-éneket. Gyönyörűen hangzott. Köztudott, hogy a cigányoknak jó hangjuk van. Egy cigány nagymama pedig ugyanezen a búcsún megkereszteltette a három pici unokáját a püspök atya jelenlétében. A cigány asszonyok mind odahívtak, hogy legyek ott mellettük, mint máskor is, amikor keresztelnek. Püspök atyának nagyon tetszett, hogy ilyen jó barátságban vagyok a cigányokkal, és ennyire ragaszkodnak hozzám.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2017. november 19-i számában jelent meg.