Előbb-utóbb követjük egymást – Korzenszky Richárd OSB személyes hangú búcsúzása Jankovics Marcelltől

1955-ben találkoztunk először. Akkor kezdtük a gimnáziumot Pannonhalmán. Az elmúlt tizenöt évben az „elszánt maradék”, aki csak teheti, összejön, leül, beszélgetünk, elmondjuk ugyanazt, a történeteink egyre kerekebbek lesznek, de így van jól: kell hogy legyen mondavilág,

kell hogy legyen egy csoportnak „őstörténete”, közös hősei, közös emlékei.

„Idevigyázz, gyerek! Megmondtam már százszor, hogy semmit sem mondok kétszer!” – idézzük öreg magyartanárunk mindig időszerű felszólítását. Öreg tanárunk: legalább harminc évvel volt fiatalabb, mint amilyen idősek most mi vagyunk.

Sok helyről jöttünk: Kelet- és Nyugat-Magyarország: Iván, Vállaj, Tolna megye: Mucsi –  és természetesen voltak közöttünk budapestiek is. Nem sokat tudtunk egymásról, egymás családjáról. Lassan-lassan, az évtizedek múlásával rajzolódott ki a kép: egy olyan Magyarországot képviselünk, ahol mindennapos volt az üldöztetés, hátrányos megkülönböztetés. Bebörtönzött apák, kitelepített családok, kuláklistára tett gazdálkodók…

A szabadság szigetén töltöttünk négy évet. Nem is voltunk tisztában azzal, hogy micsoda lehetőségeket kaptunk. 

Tanáraink többsége korábban a pannonhalmi tanárképző főiskola tanára volt. Megtanították, amit az előírások megkívántak, és felnyitották a szemünket, hogy európai távlatokat lássunk.

A diákotthoni reggeli „zsíros deszka” meg tea volt. Az ebéd „betonfőzelék” ??? (sárga borsó), „fűrészpor” (pirított dara), – de nem haltunk éhen. Vártuk a csomagot, ki kolbászt, ki szalonnát, apró zsíros bödönt – és általában tudtunk osztozni. Volt kötelező séta, szigorú napirend, reggeli torna. Csavargás nem volt előírva, de kinek-kinek a lelkiismeretén szárad, hogyan játszotta ki a napirendet.

Mozi is volt. Minden szombat este. Nem volt kötelező, de hát mit csináltunk volna? Esetleg kártyáztunk – tarokkoztunk! Pingpongoztunk. Sakkoztunk. Vagy zenét hallgattunk. Osztályfőnökünk szobájában klasszikus zenét. Ebéd előtt, az utolsó órában, ha éppen szabad volt, az „Autofahrer unterwegs” bécsi adását, „világslágerekkel” tűzdelve, lelkesedésünktől kísérve. Iskolarádió – hangszóró minden teremben, az igazgatói iroda melletti szobában a „stúdió”: lemezjátszó, mikrofon, felkeléshez muzsika… Diákbolt, csoki, ceruza, rajzlap, esetleg még bambi – az ajtó üvegszemein pedig néhány karikatúra.

A szomszéd épületben – a főmonostorban – laktak a tanáraink, az atyák. Meg idős, nyugdíjas szerzetesek. Voltak, akikhez szívesen átjártunk: sötétkamra, előhívhattuk a filmjeinket; nyelvtanulás, angol – teával kiegészítve… Volt, aki tudta, volt, aki nem: egyik osztálytársunk édesapjának valamikori börtöntársa tartotta ezt a foglalkozást.

Négy igazgatónk volt a négy gimnáziumi esztendő alatt. A forradalom híreit kíváncsian hallgattuk. Több iskolatársunk, akik számára származásuk miatt nem volt hely a „szocialista” Magyarországon, Nyugat felé vette az irányt. Igazgatónkat, Söveges Dávid atyát elvitték, és félholtra verték a pufajkások. „Testvéri tankok” vigyáztak ránk, míg házkutatást tartottak az egész diákotthonban.

Legányi Norbert, a későbbi főapát igazgatónk, matematikatanárunk volt. Felejthetetlen hangsúllyal volt képes felelésre szólítani: „Jankóóó…” Jankovics…

Közben börtönnek éreztük a diákotthont, az iskolát. Nincs ebben semmi rendkívüli. Minden kamasz gyerek így van a szabályokkal.

A tablóképünk – gondoltuk – börtönrács mögül kinéző csoport lesz. Jankovics Marcell készítette: de nem börtönrács, hanem a pannonhalmi főkapu motívumai vannak az arcképek mellett, kinek-kinek a pályaválasztása szerint. (Tizenketten szerettek volna orvosi egyetemre menni, nem volt annyi szimbólum, volt, akinek a képe mellé „csak” egy ecset került…)

Huszonheten érettségiztünk. Együtt vagyunk, a régi bandahatárok már réges-régen eltűntek. Testvérként tudunk örülni egymásnak, ha találkozunk.

Az utolsó együttlétünkről hiányzott: azt írta, szeretné még befejezni a Toldit. Hála Istennek sikerült.

Várjuk az új találkozásokat. Az éjszakába nyúló baráti beszélgetéseket. (De ahogy múlnak az évek, egyre hamarabb elálmosodunk… Utánozzuk a régi öregurakat.)

Volt egy tanárunk, Havasi Lúciusznak hívták. Latint tanított – talán egy évig. Nagy lelkesedéssel beszélt arról, hogyan

szeretne meghalni. Vagy szószéken, vagy katedrán. Valahonnan a hátsó sorokból valaki bekiáltotta: „Mikor látjuk?”

Többen vannak az osztálytársak között, akik határozottan maguknak tulajdonítják ezt a kijelentést. Nincs bizonyítékom arra, hogy ez a közbeszólás nem Jankovics Marcelltől származik.

*

Utószó: Marci, sajnálom, hogy nem olvashattad… Sajnálom, hogy nem vártad be a születésnapodat. Tudom, tudjuk, minden erőddel azon voltál, hogy befejezd a Toldit. Megadatott.

Az ’59-ben érettségizett osztálytársak várjuk az augusztus végi tihanyi találkozót. Sajnos egyre kevesebben. A névsorolvasásnál közel voltunk egymáshoz: Jankovics, Kardos, Korzenszky…

Előbb-utóbb követjük egymást. Ahogy az Úr elrendeli.

Nyugodjál békében!

Korzi

Forrás és fotó: Korzenszky Richárd közösségi oldala

Magyar Kurír