Értjük, vagy félreértjük?

Jó oka volt Jézusnak, hogy „a tanítványainak a lelkére kötötte, hogy senkinek se mondják, hogy ő a Messiás” (Mt 16,20). Mert, bár kérdésére – „hát ti kinek tartotok engem?” (Mt 16,15) – Péter a többiek nevében is helyesen válaszol: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia”, kiderül, hogy a kimondott szavakat – valószínűleg a többi apostollal együtt – nem érti, sőt, ami még rosszabb, rosszul érti, magabiztosan félreérti. Ez azért lehetséges, mert e szavak nem tőlük származnak, nem az ő bölcsességük szüleményei, „nem a test és vér nyilatkoztatta ki őket, hanem – teszi hozzá Jézus – az én mennyei Atyám” (Mt 16, 17).

E szavakat nem lehet a „test és vér” szellemében, pusztán emberi elgondolás szerint megérteni és értelmezni. E szavak értelmét csak az tárhatja elénk, aki azt mondhatja: „az én mennyei Atyám”, és vallhatja, hogy „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Attól kezdve, hogy Péter szájából elhangzik, hogy „te vagy a Messiás, az élő Isten Fia”, Jézus kezdi feltárni e szavak értelmét. Tanítani kezdi övéit, elkezdődik egy hosszú – boldog és keserves – tanulási folyamat, mely sohasem ér véget. És – ahogyan lennie kell – már az első leckénél kiderül, mennyire hatalmas a szakadék a két értelmezés között, „a test és vér” és „az élő Isten Fia” értelmezése között.

Péter és társai számára felfoghatatlan, hogy a Messiásnak úgy kell „diadalmaskodnia” (Iz 52,53), hogy diadalmaskodnak felette, hogy „Jeruzsálembe kell mennie és sokat kell szenvednie a vénektől, írástudóktól és papi fejedelmektől, és meg kell öletnie” (Mt 16,21), és így feltámadnia. Miért ez a „kell”? És miért épp így kell? Ki parancsol itt? Hogy lehet ilyen ádáz és kegyetlen? Mi valamelyest már tudjuk a választ, de nem merjük, nem tudjuk felfogni. Mert felfoghatatlan, hogy az a Szeretet parancsol itt, akit Jézus a getszemáni gyötrelem imájában „remegve és gyötrődve” teljes bizalommal apának szólít: „Abba, Atyám.”

Ő, az Abba, az Apa adja fiát a bűnösök kezébe: „Eljött az óra! Íme, átadatik az Emberfia a bűnösök kezébe” (Mk 14,41) – mondja Jézus a Getszemáni-kertben, s már viszik is. S a Fiú e gyilkos kezek között, a világ fejedelmének, a sátánnak kezei között és nélkülözhetetlen közreműködésével, azon a förtelmes Koponyahegyen ablakot nyit az örök életre. Hiszen „az örök élet – ahogy Jézus pap-királyi imájában elhangzik – az, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, s akit küldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17,3).

A búcsúbeszéd jánosi befejezésében a szenvedésre már induló Jézus ezt mondja: „Jön a világ fejedelme (…), azért jön, hogy megismerje a világ, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya megparancsolta” (Jn 14,30–31). Most nyílik az ablak, most lesz megismerhető Jézus, az ő szeretetének teljességében. Ekkor lesz a Fiú, az Emberfia Isten Bárányává, aki magára veszi az emberi nyomorúságot, az emberi történelem minden aljas borzalmát, a világ bűnét (Jn 1,29), bocsánatkérésképpen, hogy az Atya iránti szeretetében bocsánatkéréssé legyen értünk és miattunk.

Jézus megnyitja az eget. Atyja dicsőségéből árasztja az Atya megbocsátó szeretetének ajándékát, a Szentlelket. Jézus feltárja Péternek rosszul értésének okát: „Nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (Mt 16,23). Isten szerint gondolkodni csak Isten Szentlelke által tudunk. Nélküle nincs értés, megismerés, nincs örök élet, csak félreértés, idegenség, önmagunkba zárkózó pokoli sötétség, kilátástalanság van. Ha ezt tapasztaljuk, zörgessünk. „A zörgetőnek ajtó nyittatik” (Mt 7,8).

Zatykó László OFM