Falakon átívelő kapcsolat – A Mécses Szeretetszolgálat levelezői a fogvatartottakért

Egy önkéntes írását olvashatják arról, hogyan élik meg mindezt azok, akik a részesei.

Egy újabb hó végi szombat reggel. Mindenféle korosztályt képviselve jó páran ülünk számítógépünk webkamerái előtt, Tibor atya, a Szegedi Fegyház és Börtön lelkipásztora pedig a börtönkápolnából jelentkezik be. Lassan szállingóznak be a fogvatartottak is – számunkra jól ismert arcok. Sokuknak a keze magasba lendül, integetnek a börtönkápolna kamerájába, és bár összesen tucatnyian ülünk a gépünk előtt a túloldalon, az anonimitás feltételeinek eleget téve, az integetés mégis, mint egy személyre szólóan megcímzett levél, pontosan ahhoz ér el, akinek szánják. Tulajdonképpen ez adja a Mécses Szeretetszolgálat Covid-járvány óta online tartott, rendszerint egy-egy témát körüljáró szegedi találkozóinak alapját is: a levelezőkapcsolatok, melyek között – az ítéletekhez igazodva – akad friss, néhány hónapos, sok-sok éve folytatott és várhatóan tényleges életfogytig tartó is.

Bár alapvetően ez egy anonim módon, jeligével és keresztnévvel vállalt önkéntesség a kintről jelentkezők részéről, ennek ellenére távolról sem személytelen és egyoldalú segítségnyújtás.

Roli és Lídia a levelezőkapcsolatukról szólva a viszonylag nagy korkülönbség ellenére is egymást kiegészítve mondják: „lelki társakká váltunk”, „ez egy szövetség Istenben, mindkettőnknek szüksége van a másikra”. Hasonló a kölcsönösség Misi és Zsuzsi között, levelezőkapcsolatuk kezdetektől a nélkülözhetetlen őszinteségen alapul. „Zsuzsi által egy új ablak nyílt, amin keresztül egy olyan világ elevenedik meg számomra, amiről álmomban sem gondoltam volna, hogy valóban létezik” – meséli Misi. „De ezen az ablakon mindig két irányba lehet látni” – siet hozzátenni Zsuzsi, Misi levelezőtársa. Bár Misi ezt is kijavítaná: „Zsuzsi sokkal több, mint levelezőtárs. Barát számomra. Aki többet tud rólam, mint a családtagjaim együttvéve...” Noha Misinek a családjával is jó a viszonya, rendszeresen tartják a kapcsolatot.

Gabi és Dénes is elmondják, hogy eredetileg úgy vágtak bele a szolgálatba, hogy adni akartak. Aztán sokkal többet kaptak Zsolti személyében, aki szokásához híven szűkszavúan és lényegretörően fogalmaz: „Én mit kaptam? A családotok tagjává tettetek engem.” És pontosan tudjuk, hogy ezt szó szerint kell érteni. Hogy Zsolti nemcsak a karácsonyfánál ül mellettük (virtuálisan), de a családi kirándulásokba és társasjátékozásba is bekapcsolódik, amellett, hogy az egyik gyerekkel például papíron, postafordultával játszott sakkpartit folytat. A Mécses egyik legrégebbi önkéntese, Tamás pedig, miután elmondja, mennyire büszke arra, hogy már három szabadultat barátjának mondhat, mostani levelezőtársáról szólva hozzáteszi: „Józsi meg, hát Józsi családtag.” Szokták is azzal ugratni, hogy ennyi idősen már nemigen vállal gyereket az ember… Ez a lelkület egyébként az egész közösséget meghatározza. Norbi, aki másodszor van köztünk a börtönkápolnában gitárjával szolgálva, csodálkozva állapítja meg: „Sok családban nincsen olyan szeretet, mint itt, köztetek.”

Persze ez a kapcsolattartás nem csak önmagát táplálja, „más kapcsolatokra is nagy hatással van”, meséli Éva, aki férjével, Sanyival együtt vesz részt minden találkozón. Sanyi egyébként sok évvel ezelőtt maga is ült elítéltként, és mint mondja, nem gondolta, hogy így fog „visszakerülni” a börtönbe, ahogy végül is feleségén keresztül bekapcsolódott a Mécses börtönpasztorációs tevékenységébe. Személye önmagában is a leghitelesebb bátorítás. A mindig mosolygós Marika viszont a börtönkápolnában ülőkre néz hálásan: „Nem is gondolnátok, milyen lelki támaszt adtok a szavaitokkal, hogy erősítetek, emeltek engem. Én ezt adom tovább másoknak.” Józsi, Tamás levelezőtársa pedig így nyilatkozik a Mécses hatásáról az életében:

Ez egy falakon átívelő kapcsolat. Nemcsak a köztünk lévő falakat nyitja meg, de a saját belső falainkat is.”

Aztán elmeséli, hogy évekkel ezelőtt felkérték, olvassa fel a pécsi egyetemen egy konferencia keretében különdíjat nyert, teológiai tárgyú szakdolgozatát, ő azonban nemet mondott. Nem akart rabruhában, kéz- és lábbilincsben, dadogva kiállni a hallgatóság elé. „De ma már megtenném” – teszi hozzá.

Mindezek természetesen nem jelentik azt, hogy a levelezésben vagy a közösségi kapcsolattartásban semmi nehézség nincsen. Mindenkinek akad olyan, amivel meg kell küzdenie, legyen szó elő- és utóítéletekről, konfliktusokról vagy a saját korlátainkról, gátlásainkról. De Éva mindannyiunk helyett találóan fogalmazza meg, hogy „az élet sokkal több, mint a komfortzónáink”. Tomi, aki a Csillag börtön falai között már öt éve is hallott a Mécses Szeretetszolgálatról, meglepő őszinteséggel vall arról, hogy akkor úgy képzelte, „ez egy olyan álszent dolog”. Aztán mégis belevágott, és pár hónappal ezelőtt a megbocsátás témájú találkozónk meghozta nála az áttörést: „Ti voltatok azok az emberek, akiknek erről először meg tudtam nyílni.” Pista bácsi is, akit odabent csak „keresztapaként” emlegetnek, megszokott nyíltságával beszél erről:

Soha nem hittem volna, hogy idegenekkel ilyen mélységekbe lehet menni, ilyen mély kapcsolatot lehet kialakítani.”

Keresztfia, Norbi, aki egyébként a találkozók nélkülözhetetlen és szókimondó orgonistája, jelentőségteljesen teszi hozzá: „Hát igen, Isten egyenesen ír a görbe vonalakon is. Úgy tűnik, börtönbe kellett jönnöm, hogy ilyen emberekkel találkozzak…”

Ez egyébként fordítva is igaz. Sokunknak az az élménye, a börtönbe kellett jönnünk, hogy igazi hittel, olyan hiteles és jó emberekkel találkozzunk, amilyenekkel kint alig. Nemcsak a börtönlelkészi múlttal rendelkező Lajos atya meséli el, milyen felüdülés volt neki, hogy a börtönben valódi, belső megtérésekkel találkozott a hétköznapi emberek képmutatása után, Klára is rácsodálkozva mondja a raboknak: „A lelki dolgokban tisztábban láttok, mint bárki, akit kint ismerek”, Éva pedig egyenesen úgy fogalmaz: „Élővé teszitek számunkra az evangéliumot.” Hasonlóról számol be Laci is, akit egyébként Tibor atya jobbkezeként ismertünk meg a börtönkápolnában:

Régebben minden arra utalt, hogy én csak egy szám vagyok. Aztán megtanultam tőletek, hogy vagyok valaki, hogy tartozom valahová.

Ismertem én a Bibliát előtte is, de mióta veletek találkoztam, a saját életemben értem meg az egyes igeszakaszokat.” Sanyi pedig, aki Évával levelezhet, és mint elmondják, levelezésük ritka lelki kapcsolat, az evangélium szellemében egy képpel fejezi ki magát: „Mi vagyunk a magok, és az a szeretet, amit tőletek kapunk, az az eső. Nélküle mi magunk sem tudjuk, mi fog kikelni belőlünk.”

Valóban nagy felelősségünk van egymás iránt. És azt is mindannyian érezzük, hogy a Mécses tevékenysége éppen arról szól, ami az egész életben talán a legfontosabb: az emberi kapcsolatokról. „Hogy emberek találkoznak egymással, és át tudják adni egymásnak a saját értékeiket” – ahogy Edit fogalmaz. Mindenki azt adja, amit tud.

Igyekszem én is segíteni a kinti levelezőtársamnak – meséli Tibi –, ha mással nem, az imádkozással.” „Most kapta meg az elmúlt tizenhat év legjobb orvosi leleteit. Remélem, nekem is van egy kis részem benne” – mondja mosolyogva.

A Mécses-tagságnak ugyan egyáltalán nem feltétele a vallásos elköteleződés, és nem is cél a térítés, ám azok miatt, akiknek ez fontos, a találkozókon mindig van helye a közös imának. Tibor atya most ezzel a bibliai idézettel zárja az alkalmat: „Nem azért gyújtanak olajmécsest, hogy letakarják vagy az ágy alá tegyék, hanem hogy a mécsestartóra helyezzék és világítson.” (Lk 8,16) Tamás pedig még útravalóul hozzáteszi: „Akik elől elzárják a fényt, azoknak a Mécses külső és belső lángja tud világosságot adni.” Mécses pedig bárki lehet.

Forrás: Mécses Szeretetszolgálat Magyar Börtönpasztorációs Társaság 

Fotó: Bozó Bea, a Szegedi Fegyház és Börtön sajtóreferense

Magyar Kurír