Felfedeztük a valódi Európát – Pannonhalmáról a párizsi olimpiára bicikliztek diákok és tanárok

– Hogyan született meg Önben a gondolat, hogy egy emberpróbáló biciklitúrára vállalkozzon?

Éhmann Gábor: – Horváth Tamás barátomhoz hasonlóan én is több biciklitúrát szerveztem az osztályaimnak. Magyarországon tavakat kerültünk meg, két éve pedig Assisibe kerékpároztunk az olaszországi szakaszon, ami hatszáz kilométert jelent. Zarándoklatként éltük meg ezt a túrát. Éppen akkor volt a 25 éves évfordulója annak, hogy a győri bencés gimnázium végzős diákjai Rómába bicikliznek. Én is oda jártam, így én is részt vettem ebben a felejthetetlen élményben. A győri bencéseknek köszönhetem, hogy megfogalmazódott bennem a közös biciklizés iránti vágy, amit aztán a saját osztályaimban is megvalósítottam. Tamás egyetemista társam volt, sokat meséltem neki a győriek biciklitúráiról, amelyek őt is megihlették: most már hosszú évek óta ő is szervez ilyeneket.

Bosszankodtunk, hogy nem Budapesten rendezik meg a 2024-es olimpiát, mert szerettük volna látni a sporteseményt. A későbbi helyszínek, Amerika, Ausztrália beláthatatlan távolságra vannak Párizshoz képest.

Úgy gondoltuk, ha elmegyünk Párizsba, akkor már a saját olimpiánkon is részt veszünk, próbára tesszük az erőnket, biciklivel megyünk.

Nem gondoltam volna két évvel ezelőtt egy súlyos műtét után, hogy 2024-ben letekerek kétezer kilométert, hogy kijussak a párizsi olimpiára. Nagyon vonzott az is, mennyi látnivaló lesz az út során, melynek vezérfonala a Duna volt. Az őseim svábok, a Fekete-erdő környékéről hajóval hozták őket Magyarországra jó háromszáz évvel ezelőtt. Most fordított túrát végezhettem, a Duna mentén haladtunk visszafelé, a Duna forrásáig. Gyönyörűek voltak a bajorországi helyszínek, őseim lakhelye.

– Ehhez a hatalmas távhoz nemcsak fizikai erőnlét kell, hanem mentális is.

– Napi 120 kilométernél kisebb távolság nem igen volt a majdnem 2000 kilométeres túrán. Tizenöt napon keresztül minden nap hatkor keltünk, nyolckor indultunk, és este érkeztünk meg a szállásra. Fontos volt, hogy megéltük a közösséget, vigyáztunk egymásra, segítettünk egymásnak túllendülni a holtpontokon. Együtt tapasztaltuk meg a fizikai korlátainkat, a fáradtságot, éhséget, álmosságot, amiket orvosoltunk hol kávéval, hol a megfelelő ásványi anyagok pótlásával. Fizikai kimerültségnél mindig jön a mentális is. A második-harmadik napon az ember szervezete átállt a ritmusra, de attól még sokszor elfáradtunk. Kárpótolt minket, hogy annyi mindent láttunk út közben, fürödtünk a Dunában, tavakban. Voltak velünk versenyzők is, akik nem örültek annak, hogy naponta többször megállunk, elidőzünk a látnivalóknál, hiszen ők azt szokták meg, hogy letekerik a megadott távolságot a saját tempójukban. Ezzel szemben mindig bevártuk egymást, nem versenyként éltük meg a túrát.

– A pihenőidőt mivel töltötték?

– A túrának volt spirituális vonulata, egyrészt a Duna, ami összeköti a magyarokat, osztrákokat, németeket, másrészt a 800 éves pannonhalmi bazilika. Rengeteg templomot, kolostort látogattunk meg, a szállást is sokszor szerzetesek biztosították nekünk. Felfedeztünk középkori katedrálisokat, amelyek közül Regensburg, Ulm, Freiburg, Reims hatalmas épületei kiemelkednek. A németországi barokk templomok tisztasága, rendezettsége, bájossága is megható volt. A párizsi Notre-Dame-ot csak kívülről lehetett látni a felújítás miatt.

– Hol tudtak megszállni?

– Részben egyházi jellegű szállásaink voltak, amelyeket a pannonhalmi bencések kapcsolatain keresztül kaptunk. A melki bencések éjjel még ki is menekítettek minket, mert egy kőomlás keresztezte az utunkat, illetve finom vacsorával vártak. Engen Pannonhalma testvérvárosa: az ottani iskolaigazgató, Ulrich 25 éve tüsténkedik Pannonhalma és a városuk testvérkapcsolatában. Vendégül láttak minket az iskolában, vacsorát, reggelit, szállást adtak, sőt Ulrich szerzett nekünk egy szálláshelyet a francia testvérvárosukban is. Horváth Tamás barátja, Takács István kiküldetésben dolgozik Ingolstadtban. Felkereste az ottani egyházközséget, akik ingyen és bérmentve adtak szállást és ételt. Reims mellett a bencés nővérek fogadtak minket. Máskor kempingekben aludtunk vagy vadkempingeztünk.

– Hogyan lehetett egy ilyen feszített menetben megélni a hitet?

– Minden napot imával és a napi evangélium felolvasásával kezdtünk. Sokszor számítottunk a gondviselésre, az Úristen jelenléte fontos volt végig. Érdekes, hogy a biciklitúra alatt mindenre jobban figyel az ember. A napi evangélium szavai a kenyérszaporításról nagyon mélyen érintettek mindenkit, mivel egy vajas kenyeret, kolbászt vagy egy kulacs vizet is sokkal inkább tudtunk értékelni.

– Hogyan bírták a gyerekek a túrát? Nagy részük még csak most megy kilencedik osztályba.

– A diákok jó hangulatot teremtettek, szófogadók voltak. Franciaországba már nem vittük őket, hiszen egy kilencedikesnek ez a nagy távolság már nem egészséges. Passautól vagy a Duna-forrástól hazavitték őket a szüleik. Párizsba kilencen értünk be. Tamás fia is velünk tartott, ő 40-50 kilométert tekerhetett naponta. A biztonság és az egészség nagyon fontos, muszáj szem előtt tartani, ki mennyit bírhat. A fiatal diákokat nem akartunk emberfeletti teljesítmény elé állítani. Szép Miklós a kísérőkocsit vezette, a fia és lánya is velünk tartott. Mindig időben tudtunk enni, a szálláson Miklós főzött nekünk. Anélkül a biztos háttér nélkül, amit ő adott, nem valósulhatott volna meg a túra.

– Külföldön milyen volt a fogadtatásuk?

– Mindhárom országban nagyon figyeltek ránk, az autósok tapintatosan vezettek, még a kamionosok is kivárták, amíg elkészül egy fénykép. Érezni lehetett, hogy külföldön mennyire fejlett a biciklikultúra. Mindenhol nagy szeretettel fogadtak minket, közvetlenek, nyitottak voltak a különböző nemzetiségű, bőrszínű emberek. Segítőkészek voltak, odakiabáltak nekünk, biztattak, a boltokban is segítettek.

Hihetetlenük sok emberrel találkoztunk, akik mind pozitívan viszonyultak hozzánk. Úgy érzem, felfedeztük a valódi Európát.

– Az olimpia is hatalmas élmény lehetett, amelynek az utolsó napjaira érkeztek ki Párizsba.

– Az olimpiák történetéről út közben is sokat olvastunk. A biciklitúra végén két napig szinte beletemetkeztünk az olimpia forgatagába. Ez a hangulat semmilyen más sporteseményével nem ér fel. Szombat éjszaka a maratoni futáson több tízezer ember vett részt, koncerteket rendeztek a városban. Párizs egy ünneplő tömeggé változott a mindenféle nemzetből érkező szurkolókkal, versenyzőkkel. Megcsapott minket az olimpia szelleme, amiről olyan sokszor beszélnek.

*  * *

– Mi motivált, hogy egy ilyen hatalmas erőpróbán részt vegyél?

Boros Misi: – Két dolog hajtott a túrára, az egyik, hogy nem könnyű feladat biciklivel kitekerni Párizsba, de jó kihívás, ami lehetővé teszi, hogy a komfortzónámból ki tudjak lépni. A másik, hogy kíváncsi voltam az olimpiára. A világ bármelyik pontján megrendezhetik, most relatíve közeli helyszínt választottak, Párizst. Horváth Tamás tanár úr már másfél éve tervezgette ezt a biciklitúrát, a kezdetektől tudtam, hogy mindenképpen részt szeretnék venni rajta én is. A szüleim is örültek, hogy bevállalom. Nyilván aggódtak, főleg anyukám, de ismerték a tanár urat, tudták, hogy sok biciklitúrát szervezett, bíztak benne.

– Mi volt számodra a legszebb élmény?

– A legemlékezetesebb élményeim Párizshoz és az olimpiához kötődnek. Nem volt jegyünk, viszont amikor Párizs felé tekertünk, éppen útba esett a kajak-kenu döntő. Nagy lelkesen mentünk oda, mert az önkéntesek azt mondták, hogy ingyen megtekinthető, de valamit félreérthettünk. Egy másik magyar csapatnak volt egy plusz jegye, aztán egy következő is tudott nekünk adni, így sikerült bejutnom a versenyre. Meg tudtam nézni a döntőt, a magyar sportolókat a dobogón, ami nagyon emlékezetes marad számomra. A másik nagy élményem a vízilabda bronzmeccs volt, amire szintén nem volt jegyünk, de az egyik kedves jegyszedő nénivel addig beszélgettünk, amíg be nem engedett minket. Hihetetlen élmény volt magyarokat látni játszani, sok magyart hallani szurkolni Párizsban.

– Milyen nehézségekkel kellett megbirkóznod?

– Voltak nehezebb pillanataim, mindenkinek voltak. Technikai nehézségek nem adódtak, de ha lettek volna, a kísérő kocsival jött velünk Szép Miklós, aki profi biciklis, nagyon ért a kerékpárokhoz. Amikor a Duna mentén bicikliztünk a Duna forrásáig, nem voltak nagy emelkedők, utána lett nehezebb a terep. Volt, hogy több órát tekertünk felfelé egy hegyre. Nekem mégsem ez volt a holtpont, hanem amikor a nagy emelkedő után dimbes-dombos szakaszok következtek és folyamatosan le-fel kellett menni. Reménykedtem, hogy talán már nem lesz ennyi hullám, de akkor megláttam, hogy még mindig van három...

– A holtpont miben nyilvánult meg?

– Semmi kedvem nem volt tekerni. Gondoltam, bárcsak otthon lennék a kanapén, kényelemben. Mivel ott volt előttem-mögöttem a csapat, nekem is muszáj volt menni tovább. Ilyenkor vártam, hogy minél előbb elérjük a következő megállót. Beszállhattam volna a kocsiba, de ha ezt választottam volna, akkor most nem mondhatom el magamról, hogy elbicikliztem Párizsba.

– A mozgás során pozitív élményeket is átél az ember, sokszor viszi a dopamin. Neked mi jelentett jó élményt tekerés közben?

– Meg kell különböztetni azt, ha egyedül biciklizek egy szakaszon, vagy társaságban. Ha együtt haladtunk, nagyon jó beszélgetések alakultak ki, könnyen megtaláltuk a közös hangot. Egyedül biciklizve pedig el tudtam gondolkodni a hétköznapjaimon. Magamba tekintettem, átgondoltam, miket éltem át.

Előjött belőlem a hála, hogy mennyi jót kaptam, hiszen itthon mindenem megvan, ami egy kényelmes élethez szükséges.

Miközben tekertem, szenvedtem, izzadtam, nem bírták a lábaim, vagy nagyon fáradt voltam. Nem is úgy aludtunk, mint itthon; nagyon vágytam arra, ami itthon megvan. Milyen jó lenne puha ágyban aludni, nem túl melegben, nem túl hidegben!

Teljesen más nézőpontból láttam rá az életemre, és mindaz, ami addig természetes volt, felértékelődött.

– Megtapasztaltátok a gondviselést?

– Sok helyen befogadtak minket. Egy kőomlás miatt nem tudtunk bejutni Melkre, a helyi bencések pedig értesültek arról, hogy elakadtunk. Szereztek kocsikat és egy vezetőt, aki az erdei utakon elvezette őket hozzánk. Minket kocsival vittek Melkre, a bicikliket pedig helyben lekötöttük. Pazar vacsorát kaptunk a szerzetesektől és az iskolában alhattunk. Másnap visszahoztak minket a helyszínre, onnan átkompoztunk a Duna túloldalára, így a kőomlást ki tudtuk kerülni. Az is gondviselés, hogy egyszer sem áztunk el nagyon, csak csöpögött az eső. A biciklitúra utolsó napján a tervek szerint be akartunk érkezni Párizsba, de akkora szembeszél fújt Reimsben, hogy ezt nem tudtuk megvalósítani. Emiatt alakult viszont úgy, hogy másnap meg tudtuk nézni a kajak-kenu versenyek döntőjét, ahol magyarok is nagyon szépen szerepeltek.

– Milyen új érzésekkel találkoztál magadban a túra folyamán, amiket addig nem nagyon tapasztaltál?

– Volt egy olyan szakasz, amikor azt éreztem, mennyire egyedül vagyok.

Itt vagyok a nagyvilágban, körülvesznek a társaim, de nekem kell alakítanom a saját sorsomat. Ezt az érzést eddig nem tapasztaltam magamban.

Jó élmény volt, hogy az emberek mennyire kedvesek, milyen sokan vendégszeretők. Volt a biciklinken magyar zászló. Megszólítottak minket emiatt is, néhányan azt hitték, olaszok vagyunk. Mások odakiáltották nekünk: Hajrá, magyarok! Ez hihetetlenül jólesett, mi pedig visszakiabáltunk nekik. Sokan gratuláltak, hogy mennyit tekertünk, és drukkoltak nekünk.

– Milyen volt hazatérni a nagy kalandról?

– Mindenki nagyon örült nekünk, kíváncsiak voltak a történeteinkre. Én pedig élveztem, hogy van zuhany, vécé, ágy, rántott hús, húsleves.

– Hogyan vágsz bele az új tanévbe? Mit ad neked, hogy letekerted a Pannonhalma–Párizs távot?

– Elképesztően inspirál. Máshogyn fogok hozzáállni az idei tanévkezdéshez, mint a tavalyihoz. Hallottam élőben a nyelveket, amiket tanulok, például a franciát. Megerősített, hogy sikerült ezt a teljesítményt megcsinálnom úgy, hogy nem vagyok különösebben jó biciklis. Nagyon hálás vagyok a tanár úrnak, a kísérőnek és mindenkinek, aki szállást adott,  segítette, hogy létrejöhessen ez a túra.

Fotó: Horváth Tamás

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír