Ferenc pápa az Egyház képviselőihez Kelet-Timorban: Az emberek Krisztus jó illatára vágynak!

Megérkezésekor a dili főegyházmegye érseke, Virgilio do Carmo da Silva bíboros, a püspöki konferencia elnöke, Norberto do Amaral, Maliana püspöke és a székesegyház plébánosa fogadta. Az üdvözlő tánc, a kórus éneke, a fogyatékkal élők üdvözlése után a püspöki konferencia elnöke köszöntötte a Szentatyát, majd egy szerzetesnővér, egy pap és egy katekéta mondta el tanúságtételét. Beszédének elmondása után Ferenc pápa visszatért a nunciatúrára, ahol az országban jelen lévő jezsuita szerzetesekkel találkozott.

Az alábbiakban a Szentatya teljes – spanyolul elmondott – beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves püspök testvéreim, kedves papok és diakónusok, szerzetesnővérek, szerzetesek, papnövendékek, kedves katekéták, testvéreim fivéreim és nővéreim, jó napot kívánok mindnyájatoknak!

A fiatalabbak közül sokan (papnövendékek, fiatal szerzetesnővérek) kinn maradtak. És most, amikor láttam a püspököt, [azt mondtam neki], hogy nagyobbítania kellene a székesegyházat, mert kegyelem, hogy ennyi hivatás van. Adjunk hálát az Úrnak, és mondjunk köszönetet az előttünk járt misszionáriusoknak is! Amikor láttuk ezt az férfit [Florentino de Jesús Martins, 89 éves, a pápa azt mondta róla, hogy „Pál apostollal versenghet”], aki egész életében katekéta volt, megérthetjük a ránk bízott küldetés kegyelmét. Adjunk hálát az Úrnak ezért az áldásért, amelyet ez az egyház kapott!

Örülök, hogy köztetek lehetek, egy olyan út keretében, amelyet mindenekelőtt zarándokként teszek keleti országokban. Köszönöm Norberto de Amaral püspök úr hozzám intézett szavait: emlékeztetett arra, hogy Kelet-Timor egy „a világ peremén fekvő” ország. Én is a világ végéről jövök, de ti nálam is messzebb éltek. Szeretném elmondani: éppen azért, mert országotok a világ végén van, az evangélium középpontjában van.

Ez egy olyan paradoxon, amelyet meg kell tanulnunk: az evangéliumban a végek jelentik a középpontot, és az az Egyház, amely nem képes a végekre menni, és a középpontba rejtőzik, nagyon beteg Egyház.

Ezzel szemben, amikor az Egyház kívülre is gondol, misszionáriusokat küld, a határokra, a végekre megy, melyek a középpontot, az Egyház központját jelentik. Köszönöm, hogy a végeken vagytok! Jól tudjuk ugyanis, hogy Krisztus szívében a lét perifériái a középpontban vannak. Az evangéliumot olyan emberek népesítik be, akik a periférián, a peremeken vannak, de akiket Jézus meghív, hogy az általa elhozott remény főszereplőivé váljanak. Örülök veletek és nektek, mert az Úr tanítványai vagytok ezen a földön. Erőfeszítéseitekre és az előttetek álló kihívásokra gondolva eszembe jutott egy rendkívül magával ragadó szakasz, mely egy érzelmes, bensőséges jelenetet mesél el, amely Jézus barátainak, Lázárnak, Mártának és Máriának a házában játszódott le (vö. Jn 12,1–11). A vacsora során Mária egyszer csak „vett egy font valódi nárduszból készült, drága olajat, megkente vele Jézus lábát, a hajával pedig megtörölte; és a ház betelt az olaj illatával” (Jn 12,3).

Mária megkente Jézus lábát, az illat pedig szétterjedt a házban. Szeretnék elidőzni ennél: az illat, Krisztus illata, evangéliumának illata olyan ajándék, amely a tiétek, olyan ajándék, amelyet ingyen kaptatok, de amelyet őriznetek kell, és amelyet mindannyian együtt kell terjesztenünk. Őrizni az illatot, az evangéliumnak ezt az ajándékát, melyet az Úr adott Kelet-Timor földjének, és terjeszteni az illatot.

Először is, hogy őrizzük az illatot! Mindig vissza kell térnünk az eredethez, a kapott ajándék eredetéhez. Őriznünk kell az illatot. Mindig vissza kell térnünk a kapott ajándék eredetéhez, annak az ajándéknak az eredetéhez, hogy keresztények vagyunk, papok vagyunk, szerzetesek vagyunk, katekéták vagyunk. Magának az Istennek az életét kaptuk Jézuson, az ő Fián keresztül, aki meghalt értünk, aki nekünk adta a Szentlelket. Felkentek bennünket – felkentek vagyunk – az öröm olajával, Pál apostol pedig ezt írja: „Krisztus Istenhez szálló jó illata vagyunk” (2Kor 2,15).

Kedves nővéreim, fivéreim, ti Krisztus illata vagytok! Nem idegen ez a kép előttetek; itt, Timorban ugyanis bőségesen nő a szantálfa, mely más népek és nemzetek által nagyra értékelt és keresett illatot áraszt. Maga a Biblia is dicséri értékét, amikor elbeszéli, hogy Sába királynője meglátogatta Salamon királyt, és szantálfát vitt neki ajándékba (vö. 1Kir 10,12). Nem tudom, hogy Sába királynője, mielőtt Salamonhoz ért volna, nem állt-e meg Kelet-Timorban, és nem innen vitte-e a szantálfát.

Nővéreim, fivéreim, ti vagytok Krisztus jó illata, a francia parfümöknél sokkal drágább illat.

Ti vagytok Krisztus jó illata, ti vagytok az evangélium illata ebben az országban.

Mint a szantálfa, mely mindig zöld, mindig erős, növekszik és gyümölcsöt hoz, ti is a Szentlélektől megillatosított misszionárius tanítványok vagytok, hogy illatotok áthassa Isten hívő, szent népének életét.

Egy dolgot azonban nem feledhetünk: az Úrtól kapott illatszert őrizni kell, vigyázni kell rá, nagy odafigyeléssel, ahogyan a betániai Mária vigyázott rá, és megőrizte Jézus számára. Ugyanígy kell őriznünk a szeretetet. Őrizzük a szeretetet! Ne felejtsük el ezt a mondatot: őriznünk kell a szeretetet, amellyel az Úr beillatosította életünket, hogy illata ne illanjon el, hogy ne veszítse el az illatát. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy tudatában kell lennünk az ajándéknak, amit kaptunk – minden, amink van, ajándék, ennek tudatában kell lennünk –, emlékeznünk kell arra, hogy

az illat nem arra való, hogy magunkat tegyük illatossá, hanem arra, hogy megkenjük vele Krisztus lábát, hirdessük az evangéliumot, szolgáljuk a szegényeket;

azt jelenti, hogy vigyázunk magunkra, mert a középszerűség és a lelki langyosság veszélye mindig leselkedik ránk. És eszembe jut, amit De Lubac bíboros mondott a középszerűségről és a világiasságról: „A legrosszabb dolog, ami az egyházi emerekkel történhet, hogy világiasságba, lelki világiasságba esnek.” Legyetek éberek, őrizzétek ezt a bőséges életet ajándékozó illatot!

És még valamit hozzáteszek: hálával tekintünk a minket megelőző történelemre, a hit magjára, melyet misszionáriusok vetettek el itt. Ők hárman, akik beszéltek: ez a szerzetesnővér, aki egész megszentelt életét itt töltötte, ez a pap, aki tudta kísérni a rábízottakat az idegen uralom nehéz időszakában, és ez a diakónus, aki nem zárta be a száját, hanem hirdette az evangéliumot, és keresztelt. Gondoljunk erre a három példaképre, akik Egyházunk történelmét képviselik, és szeressük történelmünket! Ez az itt elvetett mag. [Akárcsak] a képzést nyújtó iskolák [a lelkipásztori munkatársak számára és annyi más dolog.] De vajon ez elég? Valójában mindig táplálnunk kell a hit lángját. Ezért szeretném azt mondani nektek: ne hagyjátok abba az evangéliumi tanítás mélyebb megismerését, ne hagyjátok abba a lelki, kateketikai és teológiai képzést, mert mindez szükséges ahhoz, hogy hirdessük az evangéliumot kultúrátokban, ugyanakkor, hogy megtisztítsuk azt az archaikus és néha babonás szokásoktól. A hitnek inkulturálódnia kell a kultúrátokba, és kultúrátokat evangelizálni kell. És ez minden népre vonatkozik, nem csak rátok.

Az az egyház, amely nem képes inkulturálni a hitet, amely nem képes a hitet az adott föld saját értékeiben kifejezni, az egy erkölcsre szűkülő és terméketlen egyház lesz.

Sok értékes dolog van kultúrátokban. Különösen a feltámadásra és a halottak lelkének jelenlétére vonatkozó hitre gondolok. Mindez azonban mindig rászorul a megtisztításra az evangélium fényében, az Egyház tanításának fényében. Kérem, kötelezzétek el magatokat emellett, mert „minden kultúrának és minden csoportnak szüksége van arra, hogy megtisztuljon és érettebbé váljon.

És most nézzük a második pontot: az illatot terjeszteni kell. Az Egyház azért van, hogy evangelizáljon, arra kaptunk meghívást, hogy másoknak elvigyük az élet édes illatát, az evangélium új életét.

A betániai Mária nem arra használta az értékes nárduszolajat, hogy önmagát szépítgesse, hanem arra, hogy megkenje Jézus lábát, s így az illatot szétterjedt az egész házban. Márk evangéliuma azt is megemlíti, hogy Mária Jézus megkenése előtt összetörte az illatos balzsamot tartalmazó alabástromedényt (vö. Mk 14,3).

Az evangelizáció akkor válik lehetségessé, ha merjük „összetörni” az illatszert tartalmazó edényt; ha széttörjük a „burkot”, mely gyakran magunkba zár bennünket, és kilépünk a középszerű, kényelmes, csak a személyes szükségünkre figyelő vallásosságból.

Nagyon tetszett Rosa megfogalmazása, nagyon tetszett. Azt mondta: mozgásban lévő Egyház, nem megülepedő Egyház, nem önmaga körül forgó Egyház. Nem, nem önmaga körül forgó Egyház kell, hanem olyan, amely ég a szenvedélytől, hogy az evangélium örömét eljuttassa mindenkihez.

Országotoknak is, melynek hosszú keresztény történelme van, ma az evangelizáció új lendületére van szüksége, hogy az evangélium illata mindenkit elérjen: a megbékélés és a béke illata a hosszú háborús évek után; az együttérzés illata, mely segít a szegényeknek felemelkedni, és elkötelezettségre sarkall az ország gazdasági és szociális sorsának javítása mellett; az igazságosság illata a romlottság ellen. Legyetek éberek! A romlottság gyakran bejuthat közösségeinkbe, egyházközségeinkbe. És különösen arra figyeljetek, hogy az evangélium illatát kell terjeszteni mindazzal szemben, ami megalázza, ami lealacsonyítja, sőt, elpusztítja az emberi életet; azokkal a csapásokkal szemben, amelyek belső ürességet és szenvedést okoznak, mint például az alkoholizmus, az erőszak és a nők iránti tisztelet hiánya. Jézus evangéliumának megvan az ereje, hogy átalakítsa ezeket a sötét valóságokat, és új társadalmat teremtsen. És az üzenet, amelyet ti, szerzetesnővérek a nők tiszteletének hiányával szemben adtok, az, hogy a nők a legfontosabbak az Egyházban, mert ők gondoskodnak a leginkább rászorulókról: gyógyítják őket, kísérik őket.

Éppen most jövök ennek a legszegényebbek, a leginkább rászorulók számára létrehozott gyönyörű gondozóotthonnak a meglátogatásából [Irmãs Alma Iskola fogyatékkal élő gyermekek számára].

Nővérek, legyetek Isten népének anyái, bátran „szüljetek” közösségeket, legyetek anyák! Ezt kérem tőletek.

Kedves nővéreim, kedves fivéreim, szükségünk van az evangélium lendületére, s ezért szükséges, hogy legyenek szenvedélyes szerzetesnők, szerzetesek, papok, katekéták, felkészült és kreatív katekéták. Kreativitásra van szükségünk a misszióban. Köszönöm a katekéta Florentino úr építő tanúságtételét! Ő életének nagy részét e csodálatos szolgálatnak szentelte. A papoknak pedig különösen azt szeretném mondani: hallottam, hogy az emberek szeretnek benneteket „Amu”-nak szólítani, ami itt a legfontosabb cím, és „urat” jelent. De ettől ne érezzétek magatokat felsőbbrendűnek a néppel szemben, a népből jöttök, a néphez tartozó anya szült benneteket, a néppel együtt nőttetek fel, ne felejtsétek el a nép kultúráját, melyet kaptatok! Nem vagytok felsőbbrendűek. Az sem szabad, hogy ez az „úr” megszólítás az önhittség és a hatalom kísértését jelentse számotokra. Tudjátok-e, hogyan kezdődik a hatalom kísértése? Ugye értitek? A nagymamám szokta mondani: „Az ördög mindig a zsebeken keresztül lopózik be.” Ott jön be az ördög. Mindig a zsebeken keresztül lopózik be. Kérem, ne gondoljatok a papságra társadalmi presztízsként. Nem, a papság szolgálat. És ha valaki közületek nem érzi magát az emberek szolgájának, menjen, és kérjen tanácsot egy bölcs paptól, hogy rendelkezhessen ezzel a fontos dimenzióval. Ne feledjük, hogy az illatszerrel Krisztus lábát kell megkenni, amely hívő testvéreinknek a lába, kezdve a legszegényebbekkel. A legkiváltságosabbak a legszegényebbek. És ezzel az illatos olajjal kell gondoskodnunk róluk. Beszédes itt az a mozdulat, amelyet a hívek tesznek, amikor találkoznak veletek, papokkal: megfogják a pap felszentelt kezét, és az áldás jeleként a homlokukhoz érintik. Jó látni Isten szent népének a ragaszkodását ehhez a jelhez, mert a pap az áldás eszköze.

A papnak soha, de soha nem szabad visszaélnie hivatalával, hanem mindig áldania, vigasztalnia kell, az isteni együttérzés szolgájának, az isteni irgalom jelének kell lennie.

És talán annak a jele, hogy ő mindez, szegény papként. Szeressétek a szegénységet mint menyasszonyotokat.

Kedves testvéreim, egy XVI. századi portugál diplomata, Tomé Pires a következőket írta: „A maláj kereskedők azt mondják, Isten azért teremtette Timort, hogy szantálfát szerezzen” (vö. The Summa Oriental, Hakluyt Society, London, 1944, 204). De tudjuk, van egy másik illat is: a szantálfa mellett van egy másik illat is, mégpedig Krisztus illata, az evangélium illata, mely gazdagítja az életet és örömmel tölti el.

Ti, papok, diakónusok, szerzetesnővérek, ne csüggedjetek! Ahogy Sancho atya megható tanúságtételében emlékeztetett bennünket: „Isten jól tudja, hogyan gondoskodjon azokról, akiket meghívott és akikre küldetést bízott. A nagy nehézségek idején gondoljatok erre: ő kísér bennünket. Engedjük, hogy az Úr a szegénység és a szolgálat szellemével kísérjen bennünket! Teljes szívemből adom rátok áldásomat. És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem. De értem imádkozzatok, ne ellenem!

Köszönöm!

[Taps.]

A taps után:

Én is szeretnék egy köszönettel zárni, nagy köszönettel idős papjaitoknak, akik itt élték le életüket, az idős szerzetesnővéreknek, akik itt vannak, akik rendkívüliek, akik odaadóan élnek. Ők a mi példaképeink. Köszönöm, köszönöm!

[Elmondják az Üdvözlégyet.]

[Áldás.]

[Záróének.]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír