A spanyolul elmondott teljes beszéd fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó estét kívánok!
Szívélyesen üdvözlöm a főkormányzó asszonyt és mindannyiatokat! Örülök, hogy meglátogathatlak benneteket! Köszönöm szavaitokat, valamint dalaitokat, táncaitokat és a zenét, melyeket nagyon nagyra értékelek.
Nemrég többeteket meghallgattam, bentlakásos iskolák egykori diákjait: köszönöm, hogy volt bátorságotok elmondani, hogy megosztottátok nagy szenvedéseiteket, melyeket el sem tudtam volna képzelni. Ez újra felébresztette bennem a felháborodást és a szégyent, mely már hónapok óta bennem van.
Ma is, itt is szeretném elmondani nektek, hogy nagyon sajnálom, és szeretnék bocsánatot kérni mindazért a rosszért, amit sok katolikus ezekben az iskolákban elkövetett, akik hozzájárultak a kulturális asszimiláció és kiszakítás politikájához.
Eszembe jutott egy idős férfi vallomása, aki leírta, milyen szép volt a légkör az őslakos családokban a bentlakásos iskolarendszer megérkezése előtt. Azt az időszakot, amikor a nagyszülők, szülők és gyerekek harmóniában együtt éltek, a tavaszhoz hasonlította, amikor a kismadarak boldogan énekelnek anyjuk körül. De hirtelen, mondta, az éneklés elhallgatott, a családok szétszakadtak, a gyerekeket kivették környezetükből; a tél mindenre rátelepedett.
Az ilyen szavak, miközben fájdalmat okoznak, botrányt is keltenek; annál is inkább, ha összevetjük őket Isten szavával, amely ezt parancsolja: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked” (Kiv 20,12). Sok család számára ez nem volt lehetséges, akkor szakadt félbe, amikor a gyermekeket elválasztották szüleiktől, és magát az országot már valami veszélyes és idegen dolognak érezték. Az ilyen kényszerű asszimilációk egy másik bibliai eseményt idéznek fel, az igaz Nábót történetét (vö. 1Kir 21), aki nem akarta átadni az őseitől örökölt szőlőskertet annak, aki uralkodva minden eszközzel kész volt elvenni tőle. És eszünkbe jutnak Jézusnak azok a kemény szavai is, amelyeket azok ellen mondott, akik megbotránkoztatják a kicsinyeket és megvetik bármelyiküket (vö. Mt 18,6.10).
Micsoda gonoszság a szülők és gyermekek közötti kötelék megbontása, a legmélyebb szeretetkapcsolatok megsebzése, a kicsinyek megbántása és megbotránkoztatása!
Kedves barátaim, azzal a szándékkal vagyunk itt, hogy együtt járjuk a gyógyulás és a kiengesztelődés útját, amely a Teremtő segítségével segít majd fényt deríteni a történtekre, és legyőzni ezt a sötét múltat. Ami a sötétség legyőzését illeti, most is, mint a március végi találkozónkon, meggyújtottátok a qulliqot. A hosszú téli éjszakákon a fény biztosítása mellett a qulliq lehetővé tette számotokra, mivel meleget árasztott, hogy ellenálljatok a zord éghajlatnak. Ezért nélkülözhetetlen volt az élethez. Ma is az élet gyönyörű szimbóluma, egy ragyogó életé, mely nem enged az éjszaka sötétségének. Ekképpen ti az élet örökös tanúbizonyságát adjátok, amely nem alszik ki, olyan ragyogó fényét, amelyet senki sem tud elfojtani.
Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, hogy itt lehetek Nunavutban, az Inuit Nunangatban. Római találkozásunk után megpróbáltam elképzelni ezeket a tágas helyeket, ahol ti ősidők óta éltek, és amelyek mások számára ellenségesek lennének. Ti tudtátok szeretni, tisztelni, őrizni és megbecsülni őket, olyan alapvető értékeket adva át nemzedékről nemzedékre, mint az idősek tisztelete, a testvériség hamisíthatatlan érzése és a környezet védelme. Csodálatos összhang van köztetek és a föld között, amelyen éltek, mert ez is erős és ellenálló, sok fénnyel válaszol a sötétségre, mely az év nagy részében beborítja. De ez a föld is, mint minden ember és minden népesség, érzékeny, és gondozásra szorul. Gondoskodás róla, továbbadni a gondoskodást, ez az, ami különösen a fiatalok dolga, példát véve az idősekről!
Vigyázzatok a földre, vigyázzatok az emberekre, vigyázzatok a történelemre!
Most szeretnék szólni hozzátok, fiatal inuitokhoz, e föld jövőjéhez és történelmének jelenéhez. Egy nagy költő szavaival élve azt szeretném mondani nektek: „Ami apáidtól reádesett, szerezd meg, úgy tiéd egészen” (J. W. Goethe: Faust, I., Éjszaka, 681–682). Nem elég haszonbérből élni, újból meg kell szerezni, amit ajándékba kaptunk. Ne féljetek hát újra és újra meghallgatni az idősebbek tanácsait, felvállalni történelmeteket, hogy új fejezeteket írjatok, fellelkesülni, állást foglalni a tényekkel és az emberekkel szemben, kockázatot vállalni! És hogy segítsek nektek világítani létetek lámpásával, én is, mint idősebb testvér, szeretnék három tanácsot adni nektek.
Az első: haladj felfelé! Ti ezeken a hatalmas északi térségeken éltek. Emlékeztessenek benneteket arra a hivatásotokra, hogy felfelé törjetek, anélkül, hogy hagynátok magatokat lehúzni azok által, akik el akarják hitetni veletek, hogy jobb, ha csak magatokra gondoltok, és az időtöket csak saját szórakozásotokra és érdekeitek keresésére használjátok.
Barátom, nem arra teremtettek, hogy „vegetálj”, hogy kötelességek és élvezetek között egyensúlyozva töltsd a napjaidat, hanem arra teremtettek, hogy magasra szállj, a szívedben élő legigazabb és legszebb vágyak felé, Isten felé, hogy szeresd őt, és felebarátod felé, hogy szolgáld őt.
Ne gondold, hogy az élet nagy álmai elérhetetlen egek. Arra teremtettek, hogy szárnyalj, hogy felvállald az igazság bátorságát és előmozdítsd az igazságosság szépségét, hogy „emeld erkölcsi tartásodat, légy együttérző, szolgálj másokat és építs kapcsolatokat” (vö. Inunnguiniq IQ Principles 3–4), hogy békét teremts és törődést tanúsíts ott, ahol vagy; hogy felszítsd a körülötted élők lelkesedését; hogy túllépj a meglévőn, és ne hagyj mindent ugyanúgy, amilyen most.
De – mondhatnád – így élni nehezebb, mint repülni. Igaz, nem könnyű, mert mindig ott leselkedik ránk az a bizonyos a „lelki gravitációs erő”, mely le akar húzni bennünket, meg akarja bénítani vágyainkat, el akarja venni örömünket. Gondolj csak a sarki csérre, nem hagyja, hogy az ellenszél vagy a hőmérsékletváltozás megállítsa abban, hogy a föld egyik feléről a másikra jusson; néha nem egyenes utat választ, elfogadja a kitérőket, alkalmazkodik bizonyos szelekhez; de a célt mindig tisztán tartja, mindig a célja felé tart. Találkozol majd olyan emberekkel, akik megpróbálják kitörölni az álmaidat, akik azt mondják, hogy elégedj meg a kevéssel, és csak azért küzdj, ami magadnak jó. Akkor megkérdezed magadtól: Miért kellene olyasmiért küzdenem, amiben mások nem hisznek? Ráadásul hogyan tudok repülni egy olyan világban, amely egyre lejjebb és lejjebb zuhanni látszik, botrányok, háborúk, csalás, igazságtalanság, környezetpusztítás, a gyengék iránti közöny, a példamutatásra hivatottakban való csalódások közepette? Mi a válasz ezekre a kérdésekre?
Szeretném elmondani neked, fiatal testvérem, fiatal nővérem: te vagy a válasz. Te, testvérem, te, nővérem. Nemcsak azért, mert, ha feladod, már előre vesztettél, hanem azért is, mert a jövő a te kezedben van. A te kezedben van a közösség, amely életet adott neked, a környezet, amelyben élsz, kortársaid reménye, azoké, akik – kérés nélkül is – várják tőled azt az eredeti és megismételhetetlen jót, amelyet be tudsz vinni a történelembe, mert „mindegyikünk egyedi” (vö. Principles 5). A világ, melyben élsz, az a gazdagság, amelyet örököltél, szeresd úgy, ahogyan az szeretett téged, aki az életet és a legnagyobb örömöket adta neked, ahogyan Isten szeret téged, aki neked teremtett minden szépet, ami létezik, és egy pillanatra sem szűnik meg bízni benned. Ő hisz a tehetségedben. Valahányszor keresed őt, meg fogod érteni, hogy az út, amelyre hív, mindig felfelé vezet. Rá fogsz jönni, amikor imádságban felnézel az égre, és különösen akkor, amikor felnézel a Megfeszítettre. Meg fogod érteni, hogy Jézus a keresztről nem mutogat rád az ujjával, hanem átölel és bátorít, mert ő akkor is hisz benned, amikor te magad már nem hiszel magadban. Tehát sose veszítsd el a reményt, küzdj, adj bele mindent, és nem fogod megbánni. Kövesd az utat, „lépésről lépésre a jobb felé” (vö. Principle 6). Állítsd életed gps-ét egy nagy cél felé, a legmagasabb cél felé!
A második tanács: menj a fény felé! A szomorúság és a vigasztalanság pillanataiban gondolj a qulliqra, melynek van számodra üzenete. Milyen üzenete? Hogy
azért létezel, hogy nap nap után a fény felé haladj.
Nemcsak születésed napján, amikor az nem rajtad múlott, hanem mindennap.
Mindennap új fényt kell hoznod a világba, a szemed fényét, a mosolyod fényét, annak a jónak a fényét, amit te és csakis te tudsz adni a világnak. Más azt nem tudja adni!
De ahhoz, hogy a fény felé haladjunk, mindennap meg kell küzdenünk a sötétséggel. Igen, naponta folyik a küzdelem a fény és a sötétség között, amely nem kívül, nem egy külső helyen, hanem mindannyiunkban, belül zajlik. A fény útja a szív bátor döntéseit követeli meg a hazugságok sötétségével szemben, megköveteli, hogy „jó szokásokat alakítsunk ki a helyes élethez” (vö. Principle 1), hogy ne felvillanó, de gyorsan eltűnő fényeket kövessünk, ne tűzijátékot, amely csak füstöt hagy maga után. Ezek „délibábok, a boldogság paródiái”, ahogyan Szent II. János Pál mondta itt Kanadában: „Talán nincs sűrűbb sötétség annál, mint ami a fiatalok lelkébe hatol, amikor hamis próféták kioltják bennük a hit, a remény és a szeretet fényét” (Homília a 17. ifjúsági világnapon, Torontó, 2002. július 28.). Testvérem, nővérem, Jézus kísér téged, és szeretné megvilágosítani szívedet, hogy a fény felé vezessen. Ő mondta: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12), de azt is mondta tanítványainak: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14). Tehát te is a világ világossága vagy, és egyre inkább azzá válsz, ha küzdesz, hogy kiűzd szívedből a rossz szomorú sötétségét.
Ahhoz, hogy ezt megtanuljuk, folyamatos művészetet kell elsajátítanunk: „a megoldások folyamatos keresésével kell legyőznünk a nehézségeket és az ellentmondásokat” (vö. Principle, 2). Ez annak a művészete, hogy mindennap elválasztjuk a fényt a sötétségtől. A Szentírásban azt olvassuk, hogy Isten pontosan így kezdett bele egy jó világ teremtésébe: elválasztotta a világosságot a sötétségtől (vö. Ter 1,4). Nekünk is, ha jobbak akarunk lenni, meg kell tanulnunk megkülönböztetni a fényt a sötétségtől. Hol kezdjünk neki? Kezdheted azzal, hogy felteszed magadnak a kérdést: mi az, ami számomra vonzónak és csábítónak tűnik, de aztán nagy ürességet hagy bennem? Ez a sötétség! Ezzel szemben: Mi az, ami jót tesz nekem, ami békét hagy a szívemben, akkor is, ha korábban arra kért, hogy hagyjak el bizonyos kényelmes dolgokat, és hogy uralkodjam bizonyos ösztöneimen? Ez a fény! És – kérdezem magamtól – mi az az erő, amely lehetővé teszi számunkra, hogy elválasszuk a bennünk lévő fényt a sötétségtől, ami arra indít, hogy nemet mondjunk a gonosz kísértéseire és igent a jó alkalmaira? Ez a szabadság.
A szabadság nem azt jelenti, hogy azt teszek, amihez kedvem van; nem azt jelenti, amit megtehetek mások ellenére, hanem amit megtehetek másokért; nem teljes önkényt jelent, hanem felelősséget. A szabadság a legnagyobb ajándék, amelyet mennyei Atyánk nekünk adott az élettel együtt.
Végül a harmadik tanács: álljatok össze! A fiatalok együtt tesznek nagy dolgokat, nem egyedül. Mert ti, fiatalok olyanok vagytok, mint a csodálatosan ragyogó csillagok az égen, melyeknek a szépsége az egészből, az általuk alkotott csillagképekből születik, és amelyek megvilágítják és eligazítják a világ éjszakáit. Ti is arra kaptatok meghívást, hogy égi magasságokból világítsátok be a földet, hogy együtt ragyogjatok. Lehetővé kell tenni a fiatalok számára, hogy csoportokat alkossanak, hogy mozgásban legyenek. Nem tölthetitek napjaitokat elszigetelten, egy telefon túszaként. E tájak hatalmas gleccserei eszembe juttatják Kanada nemzeti sportját, a jégkorongot. Hogyan lehetséges, hogy Kanada az összes olimpiai érmet megnyerte? Hogyan lőtte Sarah Nurse vagy Marie-Philip Poulin azt a sok gólt? A jégkorong remekül kapcsolja össze a fegyelmet és a kreativitást, a taktikát és a testi erőnlétet, de ami a különbséget mindig jelenti, az a csapatszellem, mely elengedhetetlen feltétele annak, hogy a játék előre nem látható helyzeteit megoldjuk. A csapatmunka azt jelenti: hiszünk abban, hogy a nagy célok elérésére nem vagyunk képesek egyedül; együtt kell mozogni, türelemmel kell váltogatni a passzokat és a mozdulatokat, hogy játékstratégiákat szövögessünk. Ez azt is jelenti, hogy helyet kell adni a többieknek, gyorsan le kell korcsolyázni, amikor ránk kerül a sor, és bátorítani kell a csapattársakat. Ez a csapatszellem!
Barátaim, haladjatok felfelé, menjetek mindennap a fény felé, és fogjatok össze! És mindezt a saját kultúrátokban, a gyönyörű inuktituti nyelven tegyétek.
Kívánom, hogy az idősebbekre hallgatva, hagyományaitok és szabadságotok gazdagságából merítve elfogadjátok az őseitek által őrzött és továbbadott evangéliumot, és találjátok meg Jézus Krisztus inuk arcát. Szívből adom rátok áldásomat, és azt mondom: qujannamiik! [Köszönöm!]
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria