Ferenc pápa a kanadai Szent Anna-tónál: Az Egyháznak gyógyulásra van szüksége!

Spanyolul elmondott beszédének teljes fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim és nővéreim, âba-mosd-did! Tansi! Oki! [Jó napot kívánok!]

Örülök, hogy itt lehetek, zarándokként, veletek és köztetek. Ezekben a napokban, különösen ma, felfigyeltem a dobok hangjára, amely elkísért mindenhová, ahová mentem. Úgy tűnt számomra, hogy a dobok dobogása sok szív dobbanását visszhangozza. Azokét a szívekét, amelyek évszázadokon át vertek itt e vizeknél; a sok zarándok szívét, akik együtt tették meg az utat, hogy elérjék ezt az „Isten tavát”.

Itt egy zarándok nép kórusban szóló szívdobbanását hallhatjuk, olyan nemzedékekét, akik elindultak az Úr felé, hogy megtapasztalják gyógyító működését.

Hány szív jött ide vágyakozva és fáradtan, az élet terheitől nyomasztva, és ezeknél a vizeknél vigaszt és erőt találtak a továbbhaladáshoz! Itt, a teremtésben elmerülve, egy másik szívverést is hallhatunk, a föld anyai szívverését. És ahogyan az anyaméhben a magzatok szívverése összhangban van anyjuk szívverésével, úgy az emberi növekedéshez nekünk is összhangba kell hoznunk az élet ritmusát az életet adó teremtés ritmusával. Térjünk hát vissza életünk forrásaihoz: Istenhez, szüleinkhez és – Szent Anna napján és Szent Anna házában – nagyszüleinkhez, akiket nagy szeretettel üdvözlök!

Ettől az éltető szívdobogástól hordozva most itt vagyunk, csendben, és ennek a tónak a vizét szemléljük. Ez abban is segít, hogy visszatérjünk a hit forrásaihoz. Lehetővé teszi számunkra, hogy gondolatban a szent helyekre zarándokoljunk. Képzeljük el Jézust, aki szolgálatának nagy részét éppen egy tó, a Galileai-tó partján végezte. Ott választotta ki és hívta meg az apostolokat, ott hirdette meg a boldogságokat, ott mondta el példabeszédeinek nagy részét, ott vitt végbe csodajeleket és gyógyításokat. Másrészt ez a tó volt a „nemzetek Galileájának” (Mt 4,15) a szíve közepe, peremvidék, kereskedelmi hely, ahol különböző népek találkoztak össze, különböző hagyományok és kultuszok színezték a térséget. Földrajzilag és kulturálisan is ez volt a legtávolabbi hely a vallási tisztaságtól, melynek középpontja Jeruzsálemben, a templomban volt. Ezért elképzelhetjük azt a Galileai-tónak nevezett tavat úgy, mint a különbözőségek összetalálkozását. Partjainál halászok és vámszedők, századosok és rabszolgák, farizeusok és szegények, a legkülönbözőbb származású és társadalmi hátterű férfiak és nők éltek. Jézus éppen ott, pontosan ott hirdette Isten országát.

Nem válogatott vallásos embereknek, hanem különböző népeknek, akik, mint ma is, különböző helyekről érkeztek, mindenkit befogadva prédikált, ilyen természetes színhelyen, mint ez.

Isten ezt a sokszínű és heterogén környezetet választotta, hogy valami forradalmi dolgot hirdessen a világnak: például ezeket: „fordítsátok oda a másik orcátokat is, szeressétek ellenségeiteket, éljetek testvérekként, hogy gyermekei legyetek Istennek, az Atyának, aki felkelti a napot jókra és rosszakra, esőt küld igazakra és igaztalanokra” (vö. Mt 5,38–48).

Így éppen az a „sokféleséggel vegyes” tó volt a helyszíne a testvériség meghirdetésének, egy halottak és sérültek nélküli forradalom, a szeretet forradalma példátlan meghirdetésének.

És itt, e tó partján a dobok hangja, amely átível az évszázadokon és egyesíti a különböző népeket, visszavisz bennünket abba az időbe. Emlékeztet arra, hogy a testvériség akkor igazi, ha egyesíti azokat, akik távol vannak egymástól, hogy az egység üzenete, melyet az ég küld a földre, nem fél a különbözőségektől, és közösségre hív bennünket, a különbözőségek közösségére, hogy együtt kezdjük újra az utat, mert mindannyian – mindannyian! – úton lévő zarándokok vagyunk.

Testvéreim és nővéreim, e vizek zarándokai, mit vehetünk át e vizektől? Isten igéje segít nekünk ennek kiderítésében. Ezekiel próféta kétszer is megismételte, hogy a templomból folyó vizek Isten népének „életet adnak” és „gyógyítanak” (vö. Ez 47,8–9).

Életet adnak. Azokra a nagymamákra gondolok, akik itt vannak velünk. Sokan vannak. Kedves nagymamák, szívetek olyan forrás, amelyből a hit élő vize folyik, amellyel gyermekeitek és unokáitok szomját oltjátok. Csodálom a nők létfontosságú szerepét az őslakos közösségekben. Nagyon fontos helyet foglalnak el, mint az élet áldott forrásai, nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is. És ha kokumjaitokra (a szónak indián őslakos nyelven számos jelentése van, többek közt nagymama – a szerk.) gondolok, a nagymamám jut eszembe. Tőle kaptam az első hithirdetést, tőle tanultam meg, hogy az evangéliumot így, a gondoskodó gyengédségen és az életbölcsességen keresztül kell továbbadni.

A hit ritkán születik úgy, hogy magunkban könyvet olvasgatunk a nappaliban, ehelyett családi légkörben, az anyák nyelvén, a nagymamák édes tájszólású énekével adódik tovább.

Örülök, hogy ennyi nagyszülőt és dédszülőt látok itt! Köszönöm! Köszönöm nekik, és azt szeretném mondani mindazoknak, akiknek otthonában, a családjában idősek vannak, hogy: kincsetek van! Falaitokban között az élet forrását őrzitek; kérlek benneteket, vigyázzatok rájuk, mint a legértékesebb örökségre, amelyet szeretni és őrizni kell.

A próféta azt mondta, hogy a vizek, amellett, hogy életet adnak, gyógyítanak is. Ez a tulajdonság, a Galileai-tó partjára vezet bennünket, ahol Jézus „sokakat meggyógyított, akik különböző betegségekben szenvedtek” (Mk 1,34). Ott „amikor a nap lement, odavittek hozzá minden beteget” (Mk 1,32). Ma este képzeljük el magunkat a tó körül Jézussal, amint közeledik, lehajol, és türelemmel, együttérzéssel és gyengédséggel meggyógyít sok testi-lelki beteget: megszállottakat, leprásokat, bénákat, vakokat, de gyászolókat, csüggedteket, elveszetteket és sebzetteket is. Jézus azért jött és azért jön, hogy gondoskodjon rólunk, hogy megvigasztalja és meggyógyítsa magányos és kimerült emberségünket.

Mindenkihez, hozzánk is, ugyanazt a meghívást intézi: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28). Vagy ahogy a ma esti szövegben hallottuk: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék” (Jn 7,37).

Testvéreim és nővéreim, mindannyian rászorulunk Jézusnak, a lélek és a test orvosának gyógyítására. Uram, ahogy az emberek a Galileai-tó partján nem féltek szükségleteikkel hozzád fordulni, úgy mi is, Uram, ma este hozzád jövünk a magunkban hordozott fájdalommal. Elhozzuk hozzád szárazságunkat és nehézségeinket, elhozzuk hozzád az őslakos testvéreink által elszenvedett erőszak traumáit. Ezen az áldott helyen, ahol harmónia és béke uralkodik, eléd hozzuk történelmünk disszonanciáit, a gyarmatosítás szörnyű következményeit, sok család, nagyszülő és gyermek kitörölhetetlen fájdalmát. Uram, segíts, hogy sebeink begyógyuljanak! Tudjuk, hogy ez erőfeszítést, gondosságot és konkrét tetteket igényel részünkről. De azt is tudjuk, Uram, hogy egyedül nem vagyunk rá képesek. Rád, édesanyád és nagyanyád közbenjárására bízzuk magunkat.

Igen, Uram, édesanyád és nagyanyád közbenjárására bízzuk magunkat, mert az anyák és a nagymamák segítenek begyógyítani a szív sebeit. A hódítás drámái során a Guadalupe-i Szűzanya volt az, aki a helyes hitet közvetítette az őslakosoknak, az ő nyelvükön beszélve, az ő viseletükbe öltözve, erőszak és kényszerítés nélkül. És nem sokkal később, a könyvnyomtatás lehetőségével megjelentek az első nyelvtanok és katekizmusok az őshonos nyelveken. Mennyi jót tettek a hitelesen evangelizáló misszionáriusok a világ számos részén az őshonos nyelvek és kultúrák megőrzésében! Kanadában ez az „anyai inkulturáció”, mely Szent Anna munkássága révén valósult meg, egyesítette az őshonos hagyományoknak és a hitnek a szépségét, és egy olyan nagymama bölcsességével formálta őket, aki kétszeresen is anya. Az Egyház is nő, az Egyház is anya. Sosem volt ugyanis történelmében olyan időszak, amikor a hitet ne anyanyelven, ne az anyák és a nagymamák nyelvén adták volna tovább. Viszont fájdalmas örökségünk egy része abból ered, hogy az őslakos nagymamákat megakadályozták abban, hogy a hitet saját nyelvükön és kultúrájukkal adják tovább. Ez a veszteség kétségtelenül tragédia, de itteni jelenlétetek az ellenálló képesség és az újrakezdés tanúsága, a gyógyulás felé vezető zarándoklaté, a szív Isten felé való megnyitásáé, aki meggyógyítja közösségi létünket.

Ma mindannyiunknak, Egyházként, gyógyulásra van szükségünk, ki kell gyógyulnunk abból a kísértésből, hogy önmagunkba zárkózzunk, hogy az intézmény védelmét válasszuk az igazság keresése helyett, hogy a világias hatalmat részesítsük előnyben az evangéliumi szolgálattal szemben.

Testvéreim és nővéreim, segítsünk egymásnak, hogy Isten segítségével olyan Anyaszentegyházat építsünk, amilyet ő szeretne: amely képes átölelni minden gyermekét; amely mindenki felé nyitott, és mindenkihez szól; amely nem támad senki ellen, hanem mindenkivel találkozni akar.

A Jézust a Galileai-tónál körülvevő tömeg főként hétköznapi emberekből állt, egyszerű emberekből, akik saját szükségleteiket és fájdalmaikat hozták Jézushoz. Ugyanígy, ha ápolni és gyógyítani szeretnénk közösségeink életét, csakis a szegényekből, a kirekesztettekből indulhatunk ki. Túl gyakran előfordul, hogy a jól szituált kevesek érdekei vezetnek bennünket; inkább a perifériákra kell figyelnünk, és meg kell hallgatnunk a legutolsók kiáltását, be kell tudnunk fogadni azok fájdalmát, akik sok esetben csendben, túlzsúfolt és személytelenné vált városainkban azt kiáltják: „Ne hagyjatok minket magunkra!” Ez az idősek kiáltása is, akiket az a veszély fenyeget, hogy egyedül halnak meg otthonukban vagy elhagyatottan egy öregotthonban, vagy a kényelmetlen betegek kiáltása is, akiknek szeretet helyett halált nyújtanak. Ez a fiatalok elfojtott kiáltása, akiket inkább megkérdőjeleznek, mint meghallgatnak, akik szabadságukat egy mobiltelefonra bízzák, miközben ugyanezeken az utcákon kortársaik eltévedve bolyonganak, valamilyen szórakozástól kábultan, függőségek foglyaiként, melyek szomorúvá és elégedetlenné teszik őket, akik képtelenek hinni magukban, nem tudják szeretni azt, akik, sem életük szépségét. Ne hagyjatok minket magunkra! – ez azoknak a kiáltása, akik egy jobb világot szeretnének, de nem tudják, hol kezdjék el.

Jézus, aki meggyógyít és megvigasztal bennünket Lelkének élő vizével, ma este az evangéliumban azt is kéri, hogy belőlünk, a hívők kebléből „élő víz folyói fakadjanak” (vö. Jn 7,38). Mi tudjuk-e testvéreink szomját oltani? Miközben vigasztalást kérünk Istentől, mi tudunk-e vigasztalást nyújtani másoknak? Hányszor előfordul, hogy akkor szabadulunk meg sok belső tehertől, például attól, hogy nem érezzük magunkat szeretve és tisztelve, amikor elkezdünk ingyenesen szeretni másokat!

 Magányunkban és elégedetlenségünkben Jézus arra biztat, hogy lépjünk ki, arra biztat, hogy adjunk, arra biztat, hogy szeressünk.

És feltehetjük magunknak a kérdést: mit teszek azokért, akiknek szükségük van rám? Ha az őslakosokat nézem, ha történeteikre és az általuk elszenvedett fájdalomra gondolok, mit teszek értük? Világias kíváncsisággal hallgatom, és botránkozom a múltban történteken, vagy teszek valami konkrétumot értük? Imádkozom, olvasok, tájékozódom, közelebb lépek, hagyom, hogy megérintsenek történeteik? És magamra nézve, ha úgy találom, hogy szenvedek, hallgatok-e Jézusra, aki ki akar vezetni elégedetlenségem zárkájából, és újrakezdésre hív, elégedetlenségem legyőzésére, szeretetre? Néha a legjobb módja annak, hogy segítsünk egy másik embernek, nem az, hogy azonnal megadjuk neki, amit akar, hanem az, ha kísérjük, ha biztatjuk a szeretetre, arra, hogy adja oda önmagát. Mert így, azon a jón keresztül, amit másokért tesz, felfedezi az élő víz folyóit, felfedezi azt az egyedülálló és értékes kincset, aki ő maga.

Kedves bennszülött testvéreim és nővéreim, zarándokként azért is jöttem, hogy elmondjam nektek, milyen értékesek vagytok számomra és az Egyház számára. Azt kívánom, hogy az Egyház ugyanolyan erővel és egységgel szövődjön közöttünk, mint azoknak a színes ruháknak a szálai, amelyeket oly sokan viseltek. Segítsen az Úr, hogy gyógyulási folyamatunkban előrehaladjunk, egy mind egészségesebb és megújultabb jövő felé. Azt hiszem, ez lenne nagymamáitok és nagypapáitok, nagypapáink és nagymamánk kívánsága is. Jézus nagyszülei, Szent Joakim és Szent Anna, áldják meg utunkat!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír