Ferenc pápa katekézise: A keresztény hívő alázatos apostol és nem hiú törtető!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk a katekéziseket az evangelizálás iránti szenvedélyről: nemcsak evangelizálásról, hanem evangelizálás iránti szenvedélyről van szó! A II. Vatikáni Zsinat iskolájában próbáljuk jobban megérteni, mit jelent ma apostolnak lenni.

Az apostol szó a Jézus által választott tizenkét tanítvány csoportját juttatja eszünkbe. Olykor egyes szenteket is „apostolnak” nevezünk, vagy általánosabban püspököket: ők azért apostolok, mert Jézus nevében járnak.

De vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy az apostolság minden keresztényt érint? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy mindannyiunkat érint?

Arra kaptunk ugyanis meghívást, hogy apostolok – vagyis küldöttek – legyünk egy olyan Egyházban, amelyet a Hitvallásban apostolinak vallunk.

Mit jelent tehát apostolnak lenni? Azt jelenti, hogy valakit misszióba küldenek. Példaszerű és alapvető az az esemény, amikor a feltámadt Krisztus elküldi apostolait a világba, megadva nekik azt a hatalmat, amelyet ő maga kapott az Atyától, és átadva nekik az ő Lelkét. János evangéliumában azt olvassuk: „Jézus megismételte: »Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«” (Jn 20,21–22).

Az apostolság másik alapvető aspektusa a hivatás, vagyis a meghívás. Ez kezdettől fogva így volt, amikor az Úr Jézus „magához hívta azokat, akiket akart, ők pedig odamentek hozzá” (Mk 3,13). Csoportot alkotott belőlük, és az „apostolok” címet adta nekik, hogy vele legyenek, és misszióba küldje őket (vö. Mk 3,14; Mt 10,1–42). Leveleiben Szent Pál így mutatkozik be: „Pál, az apostolnak – vagyis küldöttnek – meghívott” (1Kor 1,1), és máshol: „Pál, Jézus Krisztus szolgája, meghívás révén apostol, aki kiválasztatott, hogy Isten evangéliumát hirdesse” (Róm 1,1). És ragaszkodik ahhoz, hogy ő „nem emberek megbízásából és nem emberi közvetítés által apostol, hanem Jézus Krisztus és az Atyaisten által, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül” (Gal 1,1); Isten már anyja méhétől fogva meghívta, hogy hirdesse az evangéliumot a nemzetek között (vö. Gal 1,15–16).

A tizenkét apostol tapasztalata és Pál tanúságtétele ma minket is megszólítanak. Arra hívnak, hogy a következő biztos pontok alapján vizsgáljuk felül magatartásainkat, választásainkat, döntéseinket: minden Isten ingyenesen meghívásától függ; Isten olyan szolgálatokra is kiválaszt bennünket, amelyek időnként meghaladni látszanak képességeinket, vagy nem felelnek meg várakozásainknak; az ingyenesen kapott, ajándékba kapott meghívásra ingyenesen kell válaszolnunk. A zsinat azt mondja: „A keresztény hivatás […] természeténél fogva apostoli hivatás is” (Apostolicam actuositatem határozat [AA], 2). Ez a hivatás közös, ahogy „közös a tagok méltósága, közös az istengyermekség kegyelme, közös a meghívás a tökéletességre, egy az üdvösség, egy a remény és egy az osztatlan szeretet” (Lumen gentium konstitúció, 32).

Ez a meghívás érinti mind az egyházi rend szentségében részesülőket, mind a megszentelt személyeket, mind az összes világi hívőt, férfiakat és nőket egyaránt, ez a meghívás mindenkihez szól.

A kincset, melyet keresztény hivatásoddal kaptál, tovább kell adnod: ez a hivatás dinamizmusa, az élet dinamizmusa.

Ez a meghívás képessé tesz arra, hogy tevékenyen és teremtő képzelőerővel végezd apostoli feladatodat egy olyan Egyház kebelén, amelyben „a szolgálatok különbözőek, de a küldetés egy. Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta azt a tisztséget, hogy az ő nevében és hatalmával tanítsanak, megszenteljenek és kormányozzanak. – De a világi hívőkről is szó van: mindannyiatokról; a legtöbben közületek világiak! – A világi hívők is – részesei lévén Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségének – betöltik a maguk szerepét Isten egész népének küldetésén belül az Egyházban és a világban” (AA 2).

Ebben a keretben hogyan értelmezi a zsinat a világi hívőknek a hierarchiával való együttműködését? Hogyan értelmezi? Pusztán stratégiai alkalmazkodás lenne az új helyzetekhez? Egyáltalán nem, semmi ilyesmi: többről van szó, ami túlmutat a pillanat esetlegességén, és megőrzi értékét számunkra is.

Az Egyház ilyen, apostoli.

A küldetés egységének keretén belül a karizmák és szolgálatok sokfélesége nem adhat teret az egyházi testben kiváltságos csoportoknak: itt nincs előléptetés, és ha a keresztény életet felsőbb szintre lépegetésként képzeljük el, aszerint, hogy aki fent van, az parancsol a többieknek, mert sikerült felkapaszkodnia, az nem kereszténység. Az tiszta pogányság! A keresztény hivatás nem törtetés, nem felfelé kapaszkodás, nem! Más dolog! Egy nagyszerű dolog, mert „bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok sáfárainak és pásztoroknak rendelt mások javára, teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus testének építésében” (LG 32). Kinek van nagyobb méltósága az Egyházban: a püspöknek vagy a papnak? Nem! Mindannyian keresztények vagyunk, akik mások szolgálatában állunk. Ki a fontosabb az Egyházban: a szerzetesnővér vagy a megkeresztelt átlagember, a kisgyermek vagy a püspök? Mindenki egyenlő, egyenlők vagyunk, és amikor az egyik fél fontosabbnak képzeli magát a többieknél, és felhúzza az orrát, akkor hibázik. Ez nem Jézustól származó hivatás. A hivatás, melyet Jézus mindenkinek ad – azoknak is, akik látszólag magasabb pozícióban vannak –, a szolgálat, mások szolgálata, a megalázkodás. Ha találsz egy embert, akinek magasabb hivatása van az Egyházban, és hiúnak látod, azt mondod: „Szegény ember!” Imádkozz érte, mert nem értette meg, mi az Istentől kapott hivatás.

Az Istentől kapott hivatás az Atya imádása, a közösség iránti szeretet és a szolgálat. Ez az apostolkodás, ez az apostoli tanúságtétel!

A méltóságban való egyenlőség témája arra késztet bennünket, hogy gondoljuk át kapcsolataink számos aspektusát, melyek az evangelizáció szempontjából meghatározóak. Tisztában vagyunk-e például azzal, hogy szavainkkal megsérthetjük az emberek méltóságát, és ezzel rombolhatjuk az Egyházon belüli kapcsolatokat? Miközben próbálunk párbeszédet folytatni a világgal, vajon tudunk-e párbeszédet folytatni egymással, akik hívők vagyunk? Vagy az egyházközségben egyik harcol a másik ellen, egyik megszólja a másikat, hogy magasabbra emelkedjen? Meg tudjuk-e hallgatni egymást, hogy megértsük a másik érveit, vagy lenyomjuk a másikat, akár durva szavakkal is? Meghallgatni, megalázkodni, mások szolgálatára állni: ez a szolgálat, ez a kereszténység, ez az apostolkodás.

Kedves testvéreim, ne féljünk feltenni magunknak ezeket a kérdéseket! Meneküljünk a hiúságtól, a pozíciókra törekvés hiúságától! Ezek a szavak segíthetnek megvizsgálni, hogyan éljük meg keresztségi hivatásunkat, hogyan éljük meg apostolságunkat egy mások szolgálatában álló apostoli Egyházban.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír