Ferenc pápa a kongói püspökökhöz: Pásztorok legyetek, ne ügyintézők vagy üzletemberek

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves püspöktestvéreim, jó napot kívánok!

Örülök, hogy találkozhatok veletek, és szívből köszönöm a meleg fogadtatást. Köszönöm Utembi Tapa érsek úr üdvözlő szavait, és hogy szavaival hangot adott nektek: hálás vagyok nektek azért, ahogyan bátran hirdetitek az Úr vigasztalását az emberek között járva, megosztva nehézségeiket és reményeiket.

Öröm volt számomra, hogy ezeket a napokat földeteken tölthettem, mely hatalmas erdeivel Afrika „zöld szívét”, az egész világ egyik tüdejét jelenti. Ennek az ökológiai örökségnek a fontossága arra a feladatunkra emlékeztet bennünket, hogy őrizzük a teremtett világ szépségét, és megvédjük azt a pénzéhes önzés okozta sebektől. De ez a mérhetetlen zöld terület, mely a ti erdőtök, olyan kép is, amely a mi keresztény életünkhöz szól: Egyházként az evangélium tiszta levegőjét kell lélegeznünk, el kell űznünk a világiasság szennyezett levegőjét, és

őriznünk kell a hit fiatal szívét.

Így képzelem el az afrikai egyházat, és így látom ezt a kongói egyházat: egy fiatal, dinamikus, örömteli egyházként, melyet a missziós lelkesedés hajt, annak hirdetése, hogy Isten szeret bennünket, és hogy Jézus az Úr. Egyházatok jelen van ennek a népnek a konkrét történelmében, kapilláris módon gyökerezik a valóságban, a szeretet főszereplője; olyan közösség, amely lelkesedésével képes vonzani és megfertőzni másokat, és ezért, akárcsak erdeitek, tele van megannyi „oxigénnel”: köszönöm, hogy tüdő vagytok, mely lélegzést biztosít az egyetemes Egyháznak!

Rossz dolog a „sajnos” szóval kezdeni egy bekezdést, de muszáj megtennem! Sajnos jól tudom, hogy e föld keresztény közösségének van egy másik arca is. Fiatal, ragyogó és gyönyörű arcotokat ugyanis fájdalom és fáradtság barázdálja, időnként félelem és csüggedés jellemzi. Ez egy olyan egyház arca, amely szenved a népéért, egy olyan szív, amelyben ott dobog a nép élete, örömeivel és megpróbáltatásaival együtt.

Ez az egyház látható jele Krisztusnak, akit még ma is elutasítanak, elítélnek és megvetnek a világ sok megfeszítettjében, és aki a mi könnyeinket sírja.

Olyan egyház ez, amely Jézushoz hasonlóan fel akarja szárítani az emberek könnyeit, magára véve az emberek anyagi és lelki sebeit, és Krisztus oldalsebének élő, gyógyító vizét árasztja rájuk.

Testvéreim, veletek együtt látom Jézus szenvedését e nép történelmében: ez egy megfeszített nép, elnyomott nép, melyet felkavart a tomboló erőszak, tele van ártatlanok fájdalmával, kénytelen együtt élni a korrupció és az igazságtalanság zavaros vizeivel, melyek beszennyezik a társadalmat, és szegénységtől szenved sok-sok gyermekében. Ugyanakkor egy olyan népet is látok, amely nem veszítette el a reményt, amely lelkesen vallja meg hitét és tekint pásztoraira, amely képes visszatérni az Úrhoz és rábízni magát az ő kezeire, hogy a béke, amire vágyik, és amelyet a kizsákmányolás, a pártos önzés, a konfliktusok mérge és a manipulált igazságok fojtogatnak, végre magasból érkező ajándékként eljöjjön.

Felmerül a kérdés: hogyan lehet ebben a helyzetben a püspöki szolgálatot gyakorolni? Amikor rátok, Isten szent népének pásztoraira gondolok, Jeremiás története jut eszembe. Olyan próféta ő, aki arra kapott meghívást, hogy küldetését Izrael történelmének drámai időszakában, igazságtalanságok, gyalázatos tettek és szenvedések közepette élje meg. Egész életét annak hirdetésére szentelte, hogy Isten sosem hagyja el népét, és még az elveszettnek és visszafordíthatatlannak tűnő helyzetekben is béketerveket valósít meg. De a hitnek ezt a vigasztaló hírét Jeremiás először saját személyében élte meg, elsőként ő maga tapasztalta meg Isten közelségét. Csak így volt képes másoknak a remény bátor próféciáját elvinni. A ti püspöki szolgálatotok is e két dimenzió között él, melyekről szeretnék néhány szót szólni: Isten közelsége és a népnek szóló prófécia.

Mindenekelőtt azt szeretném mondani nektek: hagyjátok, hogy Isten közelsége megérintsen és vigasztaljon benneteket! Ő közel van hozzánk. Az első mondat, melyet az Úr Jeremiáshoz intéz, így szól: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek” (Jer 1,5). Olyan szeretetnyilatkozat ez, amelyet Isten mindannyiunk szívébe vés, amelyet senki sem tud kitörölni, és amely az élet viharai közepette vigaszforrássá válik. Nekünk, akik arra kaptunk meghívást, hogy Isten népének pásztorai legyünk, fontos, hogy az Úrnak erre a közelségére építsünk, „az imádságra alapozzuk magunkat”, órákat töltve őelőtte. Csak így visszük közelebb a ránk bízott népet a Jó Pásztorhoz, és csak így válunk igazán pásztorokká, mert nélküle semmit sem tehetünk (vö. Jn 15,5). Vállalkozók lennénk, „tanítók”, de nem az Úr hívását követve. Nélküle semmit sem tehetünk. Meg ne történjen, hogy önmagunkban elégnek gondoljuk magunkat, még kevésbé, hogy a püspökségben társadalmi pozíciók megszerzésének és a hatalom gyakorlásának lehetőségét lássuk. Ez a „karrierizmus” undorító szelleme. Mindenekelőtt pedig: ne hatoljon be közénk a világiasság szelleme, mely arra késztet, hogy a szolgálatot a saját haszonelvű érdekeink szempontjai szerint értelmezzük, amely rideggé és távolságtartóvá tesz bennünket a ránk bízott feladatok intézésében, amely arra késztet, hogy mások szolgálata helyett szerepünkkel önmagunkat szolgáljuk, és hogy többé ne törődjünk a nélkülözhetetlen kapcsolattal, az alázatos és mindennapi imádsággal. Ne felejtsük el, hogy a világiasság a legrosszabb, ami az Egyházzal történhet. Mindig megérintett De Lubac bíboros Egyházról szóló könyvének a vége, az utolsó három-négy oldal, ahol ezt mondja: a lelki világiasság a legrosszabb, ami történhet, rosszabb, mint a világias és ágyas pápák kora. Rosszabb! És a világiasság mindig leselkedik ránk. Vigyázzunk!

Kedves püspöktestvéreim, ápoljuk az Úrhoz való közelségünket, hogy hiteles tanúi és szeretetének szószólói legyünk az emberek felé. Rajtunk keresztül akarja őket felkenni a vigasztalás és a reménység olajával! Ti vagytok az a hang, amellyel Isten azt akarja mondani a kongóiaknak: „Te az Úrnak, a te Istenednek szentelt nép vagy” (MTörv 7,6).

Az evangélium hirdetése, a lelkipásztori élet irányítása, a nép vezetése nem oldódhat meg a mindennapi élet valóságától távoli elvekben, hanem meg kell érintenie a sebeket,

és közvetítenie kell az isteni közelséget, hogy az emberek felfedezzék istengyermeki méltóságukat, és megtanuljanak emelt fővel járni, sosem hajtva meg fejüket a megaláztatás és az elnyomás előtt. Általatok részesül ez a nép abban a kegyelemben, hogy hasonló szavakat hall, mint amilyeneket az Úr Jeremiáshoz intézett: „Áldott nép vagy, mielőtt megalkottalak anyád méhében, már gondoltam rád, ismertelek, szerettelek!” Ha ápoljuk az Istennel való közelséget, akkor az emberek felé küldve érezzük magunkat, és mindig együttérzést fogunk tanúsítani a ránk bízottak felé. Nagyon fontos az együttérzés, latinul compassio, mely nem puszta érzés, hanem együttszenvedés. Az Úr által meghallgatva és megerősítve mi magunk is a vigasztalás és a kiengesztelődés eszközeivé válunk mások számára, hogy begyógyítsuk a szenvedők sebeit, enyhítsük a sírók fájdalmát, felemeljük a szegényeket, és felszabadítsuk az embereket a rabság és az elnyomás megannyi formájától. Vagyis

az Istenhez való közelség prófétává tesz a nép számára, képessé a megmentő ige magjainak elvetésére a saját föld sebzett történelmében.

És hogy elmélyedjünk ebben a második pontban, a népnek szóló próféciában, nézzünk újra Jeremiás tapasztalatára. Miután megkapta Isten szerető és vigasztaló igéjét, meghívást kap, hogy „a nemzetek prófétája legyen” (vö. Jer 1,5), akit arra küldtek, hogy fényt vigyen a sötétségbe, hogy tanúságot tegyen az erőszak és a korrupció közegében. Jeremiás pedig, aki megemészti az Úr igéjét, mert az számára öröm és szívbéli boldogság (vö. Jer 15,10), megvallja, hogy ugyanez az ige fékezhetetlen nyugtalanságot kelt benne, és arra készteti, hogy másokhoz menjen, hogy megérintse őket Isten jelenléte. „Mintha tűz gyúlt volna szívemben – írja –, és átjárta minden csontomat; s ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” (Jer 20,9).

Isten igéjét nem tarthatjuk meg csak magunknak, nem tudjuk megfékezni erejét: olyan tűz, amely felégeti közönyünket, és felgyújtja bennünk a vágyat, hogy megvilágosítsuk a sötétségben élőket.

Isten igéje olyan tűz, amely éget belül, és hajt, hogy kilépjünk! Ilyen a mi püspöki identitásunk: Isten igéje éget, s ezért apostoli buzgalommal megyünk ki Isten népéhez!

De – kérdezhetjük magunktól – miben áll ez a prófétai igehirdetés, ez az apostoli buzgóság? Jeremiás prófétának ezt mondja az Úr: „Nézd, ajkadra adom szavaimat, ma nemzetek és országok fölé állítalak, hogy gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess” (Jer 1,9–10). Ezek erős igék: először gyomlálni és rombolni, végül építeni és ültetni kell. Arról van szó, hogy

együtt kell működnünk egy új történelem elindításában, amelyet Isten egy eltévelyedett és igazságtalan világ közepette akar felépíteni.

Tehát ti is arra kaptatok meghívást, hogy továbbra is hallassátok prófétai hangotokat, hogy megszólítsátok az emberek lelkiismeretét, hogy mindenki főszereplővé és felelőssé váljon egy másfajta jövőért. Ezért ki kell gyomlálnunk a gyűlölet és az önzés, a harag és az erőszak mérgező növényeit; le kell rombolnunk a pénznek és a korrupciónak szentelt oltárokat; az igazságosságon, az igazságon és a békén alapuló együttélést kell építenünk; és végül ültetnünk kell az újjászületés magjait, hogy a holnap Kongója valóban olyan legyen, amilyenről az Úr álmodik: áldott és boldog ország, ahol nincs többé erőszak, elnyomás, vérontás.

Legyünk azonban óvatosak: nem politikai akcióról van szó! A keresztény prófécia számos politikai és társadalmi cselekedetben testesül meg, de a püspökök és lelkipásztorok feladata általában nem ez, hanem az ige hirdetése, hogy felébressze az emberek lelkiismeretét, hogy elítélje a rosszat, hogy megerősítse azokat, akik megtörtek és reménytelenek. „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet”: ez a jelmondat, mely oly sokszor visszatér, az Úr felhívása: vigasztaljátok a népet! „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” Ez az igehirdetés nemcsak szavakból, hanem közelségből és tanúságtételből áll: közelség mindenekelőtt a papokhoz – a papok a püspök első felebarátai –, a lelkipásztori munkatársak meghallgatása, a szinodális szellemre, a közös munkára való biztatás. És tanúságtétel, mert a pásztoroknak mindenekelőtt és mindenben hitelesnek kell lenniük, és különösen a közösség ápolásában, az erkölcsi életben és a javak kezelésében. Ebben az összefüggésben lényegi fontosságú, hogy tudjunk harmóniát teremteni, anélkül, hogy piedesztálra állnánk, anélkül, hogy durvák lennénk, hanem jó példát mutatva a kölcsönös támogatásban és megbocsátásban, együtt dolgozva, a testvériség, a béke és az evangéliumi egyszerűség példaképeként. Sose forduljon elő, hogy miközben az emberek éheznek, rólatok azt mondják: „azok nem törődtek vele, az egyik a földjére ment, a másik meg az üzlete után nézett” (vö. Mt 22,5). Ne legyen üzlet, kérem, hagyjátok kívül az Úr szőlőjéből! Egy pásztor nem lehet üzletember, nem lehet!

Mi pásztorok és Isten népének szolgái vagyunk, nem ügyintézők, nem üzletemberek, hanem pásztorok!

A püspök „igazgatói munkája” a pásztoré kell, hogy legyen: a nyáj előtt, a nyáj közepén, a nyáj mögött. A nyáj előtt, hogy mutassa az utat; a nyáj közepén, hogy érezze a nyáj szagát, nehogy elveszítse; a nyáj mögött, hogy segítse a lassabban haladókat, és azért is, hogy egy időre magára hagyja a nyájat, és nézze, hol talál legelőt. A pásztornak ebben a három irányban kell mozognia.

Kedves püspöktestvéreim, megosztottam veletek, amit a szívemben éreztem: ápolni az Úrral való közelséget, hogy prófétai jelei legyünk népe iránti könyörületének. Kérlek benneteket, ne hanyagoljátok el az Istennel való párbeszédet, és ne engedjétek, hogy a prófécia tüzét kioltsa a számítás vagy a hatalommal való kétes kapcsolat, a nyugodt éldegélés vagy a megszokás. Amikor látjátok a szenvedő népet és az igazságtalanságot, az evangélium arra kér, hogy emeljétek fel szavatokat. Amikor Isten szándéka szerint felemeljük szavunkat, akkor kockáztatunk. Így tett egyik testvéretek, Isten szolgája Christophe Munzihirwa érsek, egy bátor lelkipásztor és prófétai hang, aki életét feláldozva védte népét. Halála előtt egy nappal mindenkinek üzent: „Ezekben a napokban mit tehetünk még? Maradjunk állhatatosak a hitben. Bízzunk abban, hogy Isten nem hagy el bennünket, és hogy valahol felcsillan előttünk a remény egy kis szikrája. Isten nem hagy el bennünket, ha elkötelezzük magunkat, hogy tiszteletben tartjuk felebarátaink életét, bármilyen etnikai csoporthoz is tartozzanak.” Másnap megölték a város egyik terén, de áldozatának magja, melyet elültetett e földön, sok más ember áldozatának magjával együtt, gyümölcsöt fog teremni. Jó, ha hálával megemlékeztek a nagy pásztorokról, akik fémjelezték országotok és egyházatok történelmét, akik evangelizáltak benneteket, és megelőztek benneteket a hitben. Testvéreim, gyökereitek erősítsenek benneteket az evangéliumi buzgóságban! Arra a jóra gondolok, amit azzal kaptam, hogy ismerhettem Laurent Monsengwo Pasinya bíborost.

Szeretteim, ne féljetek attól, hogy a remény prófétái legyetek a nép felé, hogy az Úr vigasztalásának egybecsengő hangjai, az evangélium örömteli tanúi és hirdetői, az igazságosság apostolai, a szolidaritás szamaritánusai legyetek: az irgalom és a kiengesztelődés tanúi az erőszak közepette, melyet nemcsak az erőforrások kizsákmányolása, az etnikai és törzsi konfliktusok, hanem mindenekelőtt a gonosznak, Isten és az ember ellenségének a sötét hatalma vált ki. De sose csüggedjetek:

a feltámadt Megfeszített, Jézus győzedelmeskedik, sőt már le is győzte a világot (vö. Jn 16,33), és ragyogni akar bennetek, értékes munkálkodásotokban, a béke általatok elvetett gyümölcsöző magjában!

Testvéreim, szeretnék köszönetet mondani nektek szolgálatotokért, lelkipásztori buzgóságotokért, tanúságtételetekért!

És most, ennek az útnak a végére érve, szeretném kifejezni hálámat nektek és mindazoknak, akik ezt az utat itt előkészítették. Volt türelmetek várni egy évet, derék emberek vagytok! Köszönöm ezt! Kétszer kellett dolgoznotok, mert az első alkalommal elmaradt a látogatás, de tudom, irgalmasok vagytok a pápához! Tényleg köszönöm! Júniusban Lubumbashiban tartjátok az országos eucharisztikus kongresszust: Jézus valóban jelen van és munkálkodik az eucharisztiában; helyreállít és gyógyít, vigasztal és egyesít, megvilágosít és átalakít; inspirálja, fenntartja és hatékonnyá teszi szolgálatotokat. Jézusnak, a szelíd és alázatos szívű pásztornak, a gonosz és a halál felett győzedelmeskedő pásztornak a jelenléte alakítsa át ezt a nagy országot, és legyen mindig a ti örömötök és reményetek! Szívemből adom rátok áldásomat.

Csak egy dolgot szeretnék hozzátenni: azt mondtam: „legyetek irgalmasok”. Az irgalmasság! Mindig bocsássatok meg! Amikor egy hívő gyónni jön, azért jön, hogy bocsánatot kérjen, azért jön, hogy az Atya simogatását kérje. Mi pedig sokszor vádló hangsúllyal kérdezzük: „Hányszor? És hogyan csináltad?” Nem, ne tegyük ezt! Bocsássatok meg! Mindig. „Nem is tudom…, mert az egyházi törvénykönyv azt mondja…” A törvénykönyvet be kell tartanunk, mert fontos, de a pásztor szíve túllép rajta! Kockáztassatok! Kockáztassatok a megbocsátásért! Mindig.

Mindig bocsássatok meg a kiengesztelődés szentségében! És így megbocsátást fogtok vetni az egész társadalom számára.

Szívemből adom rátok áldásomat! És kérem, továbbra is imádkozzatok értem, mert ez a hivatal egy kicsit nehéz! De bízom bennetek! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír