Ferenc pápa a Kúria tagjainak: Mi mindenki másnál nagyobb veszélyben vagyunk!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim és nővéreim!

1. Az Úr ismét megadja nekünk azt a kegyelmet, hogy megünnepelhetjük születésének misztériumát. Minden évben a jászolban fekvő Gyermek lábainál (vö. Lk 2,12) lehetőségünk nyílik arra, hogy életünkre ennél a különleges világosságnál tekintsünk rá. Ez nem e világ dicsőségének a fénye, hanem „az igazi világosság, mely megvilágosít minden embert” (Jn 1,9). Krisztusnak, a mi emberi állapotunkba érkező Isten Fiának alázata számunkra a valósághoz való ragaszkodás iskolája. Ahogyan ő a szegénységet választja, mely nem egyszerűen a javak hiánya, hanem a lényegiség, ugyanúgy mindannyiunknak vissza kell térnünk életünk lényegéhez,

el kell dobnunk mindent, ami felesleges, és ami akadályozhat bennünket az életszentség útján. És az életszentségnek ez az útja nem alku tárgya.

2. De tisztában kell lennünk azzal, hogy amikor az ember a saját létét vagy az elmúlt időt vizsgálja, mindig a jóra való emlékezést kell kiindulópontul vennie. Csak ha tudatában vagyunk a jónak, amit az Úr velünk tett, akkor tudjuk megnevezni az átélt vagy elszenvedett rosszat is. Ha tudatában lennénk szegénységünknek, de nem lennénk tudatában Isten szeretetének is, az összetörne bennünket. Ebben az összefüggésben az a belső hozzáállás, amelynek nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk, a hála.

Az evangélium, hogy megmagyarázza, miben áll a hála, elbeszéli a tíz leprás történetét, akiket mind meggyógyított Jézus, de akik közül csak egy tér vissza hálát adni, egy szamaritánus (vö. Lk 17,11–19). A hálaadás cselekedete a testi gyógyuláson kívül teljes üdvösséget is szerez ennek az embernek (vö. Lk 17,19). Vagyis a találkozás az Istentől kapott jóval nem áll meg a felszínen, hanem megérinti a szívet. Így van:

a hála állandó gyakorlása nélkül csak bukásaink listáját írogatnánk, és homályban hagynánk azt, ami a legfontosabb, nevezetesen a kegyelmeket, amelyeket az Úr nap mint nap ad nekünk.

3. Sok minden történt az elmúlt évben, és mindenekelőtt köszönetet szeretnénk mondani az Úrnak mindazokért a jótéteményekért, amelyeket nekünk adott. De reméljük, hogy mindezen jótétemények között ott van a mi megtérésünk is. Ez sosem végleges. A legrosszabb, ami történhet velünk, az, ha azt gondoljuk, hogy már nincs szükségünk megtérésre, sem személyes, sem közösségi szinten.

A megtérés azt jelenti, hogy megtanuljuk egyre komolyabban venni az evangélium üzenetét, és megpróbáljuk azt meg is valósítani életünkben. Nem egyszerűen azt jelenti, hogy távolságot veszünk a rossztól, hanem azt, hogy minden lehetséges jót gyakorlatba ültetünk: ez a megtérés! Az evangélium előtt mindig tanulásra szoruló gyermekek maradunk. Ha azt hisszük, hogy már mindent megtanultunk, akkor a lelki gőg hibájába esünk.

Idén volt hatvan éve, hogy kezdetét vette a II. vatikáni zsinat. Mi volt a zsinat, ha nem nagy alkalom az egész Egyház megtérésére? Szent XXIII. János azt mondta ezzel kapcsolatban: „Nem az evangélium változik, hanem mi kezdjük azt jobban megérteni.” A megtérés, melyet a zsinat nekünk adott, az a kísérlet volt, hogy jobban megértsük az evangéliumot, hogy azt relevánssá, élővé és működőképessé tegyük a történelmi korban.

Így, ahogyan az Egyház történetében már többször megtörtént, a mi korunkban is, mint hívők közössége, úgy éreztük, meg kell térnünk. És ez az út messze nem ért még véget. Az Egyház szinodalitására történő jelenlegi reflexió éppen abból a meggyőződésből fakad, hogy a krisztusi üzenet megértésének útja sosem ér véget, és folyamatosan kihívások elé állít bennünket.

A megtérés ellentéte a fixizmus, vagyis az a rejtett meggyőződés, hogy nincs szükségünk az evangélium további megértésére. Ez az a hiba, hogy Jézus üzenetét egyetlen, örökre érvényes formában akarjuk kikristályosítani. Ehelyett

a formának mindig képesnek kell lennie a változásra, hogy a tartalom mindig ugyanaz maradjon.

Az igazi eretnekség nem csak abban áll, hogy valaki más evangéliumot hirdet (vö. Gal 1,9), ahogyan Pál emlékeztet bennünket, hanem abban is, hogy megszűnünk lefordítani azt a mai nyelvre és gondolkodásmódra, ahogyan pontosan a pogányok apostola tette. A konzerválás, a megőrzés azt jelenti, hogy Krisztus üzenetét elevenen tartjuk, nem pedig bebörtönözzük.

4. Az igazi probléma azonban, amiről oly gyakran megfeledkezünk, az, hogy a megtérés nemcsak arra késztet bennünket, hogy felismerjük a rosszat és a jót válasszuk, hanem a megtérés a rosszra is hatással van, hogy az tovább növekedjen, alattomosabbá váljon, új és új alakban álcázza magát, hogy nehezünkre essen felismerni. Ez egy igazi küzdelem. A kísértő mindig visszatér, méghozzá álruhában.

Jézus az evangéliumban egy olyan hasonlattal él, amely segít megérteni ezt a különböző időkben és módokon való működést: „Amikor az erős ember fegyveresen őrzi házát, biztonságban van vagyona. De ha egy erősebb megtámadja és legyőzi, akkor elveszi fegyverét, amiben bízott, és a zsákmányt szétosztja” (Lk 11,21–22). Az első nagy bajunk az, hogy túlságosan bízunk önmagunkban, a stratégiáinkban, a programjainkban. Ez az a pelagiánus szellem, amelyről már többször beszéltem. Így aztán

néhány elbukás kegyelem, mert arra emlékeztet, hogy nem szabad magunkban bíznunk, hanem csak az Úrban.

Néhány elbukás, Egyházként is, hangos emlékeztető arra, hogy helyezzük vissza Krisztust a középpontba. Mert „aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Lk 11,23). Ilyen egyszerű!

Kedves testvéreim és nővéreim, túl kevés a rosszat elítélni, még ha arról van szó is, amely közöttünk kígyózik.

Amit tenni kell, az az, hogy a rossz láttán a változtatás mellett döntünk.

Ha egyszerűen csak elítéljük, azt az illúziót kelthetjük, hogy megoldottuk a problémát, de valójában az a fontos, hogy olyan változásokat eszközöljünk, amelyek révén nem engedjük meg többé, hogy a rossz logikájának – mely igen gyakran világias logika – a foglyai legyünk. Ebben az összefüggésben az egyik leghasznosabb erény, melyet gyakorolnunk kell, az éberség. Jézus egy rendkívül világos példán keresztül mutatja be ennek az önmagunkra és az Egyházra való odafigyelésnek – az éberségnek – a szükségességét: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből – mondja Jézus –, sivár helyeken bolyong, s nyugalmat keres. Ha nem talál, azt mondja: Visszatérek elhagyott házamba. Amikor megérkezik, kisöpörve, feldíszítve találja. Tüstént elsiet és hív még hét más, nálánál gonoszabb lelket. Behatolnak, és ott élnek. Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint előbb volt” (Lk 11,24–26). Első megtérésünk egy bizonyos rendet hoz: a rossz, a melyet felismertünk és megpróbáltunk kiirtani az életünkből, valóban eltávozik tőlünk; de naiv dolog azt hinni, hogy hosszú ideig távol marad. A valóságban egy idő után új köntösben újra meg jelenik előttünk. Ha korábban nyersnek és erőszakosnak tűnt, most elegánsabban és udvariasabban viselkedik. Ekkor ismét fel kell ismernünk és le kell lepleznünk. Engedjétek meg nekem a kifejezést: ezek „jólnevelt démonok”: udvariasan lépnek be, anélkül, hogy észrevennénk. Csak a lelkiismeret-vizsgálat mindennapi gyakorlása révén vehetjük észre. Ezért fontos a lelkiismeret-vizsgálat: hogy vigyázzunk a házra!

Például a 17. században ott volt a Port Royal-i apácák híres esete. Egyik apátnőjük, Angelica anya jól indult: „karizmatikusan” megreformálta magát és a kolostort, még a szüleit is kiutasította a kolostorból. Tehetséges nő volt, irányításra termett, de később a janzenista ellenállás nagy alakja lett, még az egyházi hatóság előtt is hajthatatlan merevségről tanúskodott. Róla és apácáiról mondták: „Tiszták, mint az angyalok, de gőgösek, mint a démonok.” Kiűzték az ördögöt, de aztán az hétszer erősebben tért vissza, az önmegtagadás és szigor álcája alatt, merevséget és azt az önhittséget hozva magával, hogy különbek másoknál. A kiűzött ördög mindig visszatér. Álruhában, de visszatér. Vigyázzunk!

5. Jézus az evangéliumban számos példabeszédet mond, melyek elsősorban a jól gondolkodóknak, az írástudóknak és a farizeusoknak szólnak, azzal a szándékkal, hogy rávilágítson: azzal, hogy magukat igaznak hiszik, másokat viszont megvetnek, önmagukat csapják be (vö. Lk 18,9). Például az úgynevezett irgalmasságpéldázatokban (vö. Lk 15) ő nemcsak az elveszett bárányról vagy annak a szegény apának a kisebbik fiáról mesél, akit az apa halottként kezel. Ezek a történetek arra emlékeztetnek, hogy a bűn első útja az eltávolodás, az eltévelyedés, a nyilvánvalóan helytelen dolgok elkövetése; ám ezekben a példázatokban az elveszett drachmáról és az idősebb fiúról is szó van. A hasonlat hatásos: az ember otthon is elveszhet, mint annak az asszonynak az érméje; és élhet valaki boldogtalanul, miközben formálisan kötelességeinek keretein belül marad, mint ahogy az irgalmas apa idősebb fiával történik. Ha azok számára, akik elmennek, könnyű felismerni a távolságot, azok számára, akik otthon maradnak, nehéz felismerni, hogy mennyire a pokolban élnek, mert meggyőződésük, hogy ők csak áldozatok, akikkel igazságtalanul bánik a hatalom, és végső soron maga Isten. És milyen gyakran történik ez velünk, itthon!

Kedves testvéreim, mindannyiunkkal megtörténhet, hogy elveszünk, mint az a bárányka, vagy elfordulunk Istentől, mint a kisebbik fiú. Ezek olyan bűnök, amelyek megaláztak bennünket, s épp ezért – Isten kegyelméből – képesek voltunk szembenézni velük. De létünk jelen pillanatában azért kell nagy odafigyelést tanúsítanunk, mert mostani életünk formálisan otthon zajlik, az intézmény falain belül, a Szentszék szolgálatában, az egyházi test szíve közepében; s épp ezért eshetünk abba a kísértésbe, hogy azt gondoljuk, biztonságban vagyunk, hogy különbek vagyunk, hogy már nem kell megtérnünk.

Mi mindenki másnál nagyobb veszélyben vagyunk, mert a „jólnevelt ördög” ármánykodik ellenünk, aki nem zajongva jön, hanem virágot hoz.

Bocsássatok meg, testvéreim és nővéreim, ha néha olyan dolgokat mondok, amelyek keménynek és erősnek hangozhatnak; ez nem azért van, mert nem hiszek a kedvesség és a gyengédség erejében, hanem mert jó, ha a simogatást a megfáradtak és elnyomottak számára tartogatjuk, és ha bátorságra lelünk a „megvigasztaltak elszomorításához”, ahogy Isten szolgája, Don Tonino Bello szerette mondani, mert vigasztalásuk néha csak az ördög csalása, és nem a Lélek ajándéka.

6. Végezetül a béke témájáról szeretnék szólni. Izajás próféta a Messiásnak többek között a „béke fejedelme” címet adja (Iz 9,5). Sosem éreztünk még olyan nagy vágyat a béke után, mint manapság. A meggyötört Ukrajnára gondolok, de a világ különböző részein zajló számos konfliktusra is. A háború és az erőszak mindig kudarcot jelent. A vallásnak nem szabad konfliktusokat szítania. Az evangélium mindig a béke evangéliuma, és semmilyen Isten nevében sem lehet egy háborút „szentnek” nyilvánítani.

Ahol halál, megosztottság, konfliktus, ártatlan fájdalom uralkodik, ott mi csak a megfeszített Jézust ismerhetjük fel.

És ebben a pillanatban éppen azok felé forduljunk gondolatban, akik a legjobban szenvednek.

Segítségünkre vannak Dietrich Bonhoeffer szavai, aki a következőket írta a börtönből: „Keresztény szemszögből semmi kivetnivaló sincs abban, hogy a karácsonyt egy börtöncellában ünnepelje az ember. Ebben a fogházban valószínűleg sokan fognak valódibb és igazabb karácsonyt ünnepelni, mint ott, ahol csak az ünnep neve van meg. Hogy a nyomorúság, a szenvedés, a szegénység, a magány, az elhagyatottság és a bűn egészen mást jelent Isten szemében, mint az emberek ítélete szerint, hogy Isten éppen oda megy, ahonnan az emberek elfordulnak, hogy Krisztus egy istállóban született, mert a fogadóban nem volt számára hely – nos, a börtönben lévő ember mindezt sokkal jobban megérti másoknál, neki ez valóban örömhír” (Börtönlevelek. Fogságban írt levelek és feljegyzések, Harmat Kiadó, Budapest, 1999, 54. o.).

7. Kedves testvéreim, a béke kultúráját nem csak a népek és nemzetek között építjük. Ez a kultúra mindannyiunk szívében kezdődik. Miközben háború és erőszak tombolásától szenvedünk, mi is hozzájárulhatunk és hozzá is kell járulnunk a békéhez azzal, hogy megpróbáljuk kiirtani szívünkből a mellettünk élő testvéreinkkel szembeni gyűlölet és ellenszenv teljes gyökerét. Az Efezusiaknak írt levélben olvassuk az alábbi szavakat, melyeket a zsolozsma befejező imaórájában is megtalálunk: „Legyen távol tőletek minden keserűség, indulat, haragtartás, szóváltás, káromkodás és minden egyéb rossz. Inkább legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban” (Ef 4,31–32). Megkérdezhetjük magunktól: mennyi keserűség van a szívemben? Mi az, ami táplálja? Mi a forrása a méltatlankodásnak, mely nagyon gyakran távolságot teremt közöttünk, mely haragot és neheztelést táplál? Miért válik a megszólás – annak minden formájában – az egyetlen módjává annak, hogy a valóságról beszéljünk?

Ha tényleg azt akarjuk, hogy a háború zajának vége legyen, és a háború átadja helyét a békének, akkor mindenki önmagával kezdje!

Szent Pál világosan megmondja, hogy a jóindulat, a könyörületesség és a megbocsátás az a gyógyszer, amellyel építhetjük a békét.

A jóindulat azt jelenti, hogy mindig a jót választjuk az egymással való érintkezésben. Nemcsak fegyveres erőszak van, hanem verbális erőszak, pszichológiai erőszak, a hatalommal való visszaélés erőszaka, a pletyka rejtett erőszaka, mely nagy kárt okoz, sok mindent elpusztít. A béke Fejedelme előtt, aki a világba jön, tegyünk le mindenféle fegyvert! Senki se használja ki a helyzetét vagy a szerepét, hogy a másiknak ártson!

Az irgalmas könyörületesség annak elfogadását jelenti, hogy a másiknak is lehetnek korlátai. Ebben az esetben is érdemes elismerni, hogy az emberek és az intézmények, éppen emberi voltuk miatt, korlátozottak is. Egy tiszta embereknek való tiszta egyház elképzelése csak a katarok eretnekségének megismétlése. Ha nem így lenne, akkor az evangélium és általában a Biblia nem szólt volna sok olyan ember korlátairól és hibáiról, akiket ma szenteknek tartunk.

Végezetül a megbocsátás azt is jelenti, hogy mindig egy újabb esélyt adunk, vagyis megértjük, hogy próbálkozások útján válunk szentté. Isten mindannyiunkkal ezt teszi, mindig megbocsát nekünk, mindig talpra állít bennünket, és újabb esélyt ad nekünk. Egymás között is így kell lennie! Testvéreim és nővéreim, Isten sosem fárad bele a megbocsátásba, mi vagyunk azok, akik belefáradunk a megbocsátás kérésébe.

Ahhoz, hogy vége legyen egy háborúnak, megbocsátásra van szükség, különben az igazságosság bosszúvá válik, és a szeretetet csak a gyengeség egyik formájának tartják.

Isten gyermekké lett, és ez a gyermek, miután felnőtt, hagyta magát a keresztre szegezni. Nincs gyengébb egy megfeszített embernél, mégis abban a gyengeségben nyilvánult ki Isten mindenhatósága. A megbocsátásban mindig Isten mindenhatósága működik.

Legyen hát a hála, a megtérés és a béke az idei karácsony ajándéka!

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek! És újfent kérem, hogy ne feledkezzetek el imádkozni értem! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír