Ferenc pápa Port Louis-ban: Éreztessük meg a fiatalokkal, hogy Istentől áldottak!

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Itt, szemben ezzel a Máriának, a béke királynőjének szentelt oltárral, ezen a hegyen, ahonnan látszik a város és távolabb a tenger, azoknak az embereknek a sokaságában vagyunk, akik Mauritiusról vagy az Indiai-óceán e térségének más szigeteiről érkeztek, hogy hallják a boldogságokat hirdető Jézust. Ugyanazt az életet adó szót, amely, mint kétezer évvel ezelőtt, ugyanolyan erős, ugyanazt a tüzet, amely lángra gyújtja a legfagyosabb szíveket is. Mondhatjuk együtt az Úrnak: hiszünk benned, és hitünk világosságával és szívünk dobogásával tudjuk, hogy igaz Izajás jövendölése: békét és üdvösséget hirdet, jó hírt hoz… Istenünk uralkodik.

A boldogságok „olyanok, mint a keresztény ember személyazonosító kártyája. Így aztán, ha valamelyikünk felteszi a kérdést: »Hogyan lehet valaki jó keresztény?«, egyszerű a válasz: mindenkinek azt kell tennie, a maga módján, amit Jézus mond a boldogságokról szóló beszédében. Ezekben körvonalazódik a Mester arca, amelyet láthatóvá kell tennünk mindennapi életünkben” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 63), ahogyan azt a „mauritiusi egység apostola”, Boldog Jacques-Désiré Laval tette, aki igen nagy tiszteletnek örvend ezen a földön. Olyannyira meghatározta életét a Krisztus és a szegények iránti szeretet, hogy az megóvta attól az illúziótól, hogy egy „távolságtartó és aszeptikus” evangelizációt végezzen. Tudta, hogy az evangelizálás megköveteli, hogy mindenkinek mindenévé váljon (vö. 1Kor 9,19–22): megtanulta a kiszabadított rabszolgák nyelvét, és egyszerű módon hirdette nekik az üdvösség jó hírét. Össze tudta gyűjteni a hívőket, képezte őket, hogy küldetést vállaljanak, és kis keresztény közösségeket hozzanak létre a lakónegyedekben, a közeli városokban és falvakban, kis közösségeket, melyek közül sokan a mostani plébániai közösségek kezdetét jelentették. Szokása volt, hogy bizalmat szavazott a legszegényebbeknek és a leginkább kivetetteknek, hogy ők legyenek az elsők, akik összefognak egymással és választ találnak szenvedéseikre.

Missziós lendületével és szeretetével Laval atya olyan új fiatalságot és új lélegzetvételt adott a mauritiusi egyháznak, amelyet fenn kell tartanunk a mai körülmények között is.

Meg kell őriznünk ezt a missziós lendületet, mert előfordulhat, hogy mint Krisztus egyháza abba a kísértésbe esünk, hogy elveszítsük evangelizáló lelkesedésünket, és világi biztonságot nyújtó dolgokban keressünk oltalmat, melyek nemcsak károsan befolyásolják a küldetést, hanem meg is nehezítik azt, és képtelenné teszik arra, hogy vonzza az embereket (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 26). A missziós lendületnek fiatalos és megfiatalítani képes arca van. Épp a fiatalok azok, akik életerejükkel és odaadásukkal meg tudják adni neki a fiatalság jellegzetes szépségét és frissességét, amikor a keresztény közösséget megújulásra késztetik, és arra hívják, hogy új horizontok felé induljon (vö. Christus vivit szinódus utáni apostoli buzdítás, 37).

Ez azonban nem mindig könnyű, mert megköveteli, hogy megtanuljuk elismerni őket, és megtanuljunk helyet adni nekik közösségeinkben és a társadalomban.

De annyira fájdalmas konstatálni, hogy a gazdasági fejlődés ellenére, melyen országotok az utóbbi évtizedekben végigment, a fiatalok szenvednek legtöbbet, leginkább őket viseli meg a munkanélküliség, mely nemcsak bizonytalan jövőt eredményez, hanem annak lehetőségét is elveszi tőlük, hogy közös történetük főszereplőinek érezzék magukat. Bizonytalan jövőt, mely letéríti őket az útról, arra kényszeríti őket, hogy életüket – sok esetben – a partvonalon kívül tengessék, kiszolgáltatokká és szinte fogódzó nélkülivé teszi őket a 21. század szolgaságainak új formáival szemben. Ők, a fiataljaink a mi elsődleges küldetésünk! Fel kell kínálnunk nekik, hogy Jézusban találják meg boldogságukat, de nem aszeptikus módon vagy távolságot tartva, hanem megtanulva helyet adni nekik, megtanulva nyelvüket, meghallgatva történeteiket, oldalukon állva, megéreztetve velük, hogy Istentől áldottak. Ne engedjük elrabolni az egyház és a társadalom fiatalos arcát! Ne engedjük meg a halálárusoknak, hogy elrabolják e föld zsenge termését!

Fiataljainkat és azokat, akik hozzájuk hasonlóan úgy érzik, hogy nincs hangjuk, mert létbizonytalanságban tengődnek, Laval atya arra kérné, hogy Izajás bejelentését visszhangozzák: „Örvendjetek, ujjongjatok együtt, Jeruzsálem romjai, mert megvigasztalta népét az Úr, megváltotta Jeruzsálemet” (Iz 52,9). Ha az, ami körülvesz bennünket, megoldás nélkülinek tűnik is, a Jézusba vetett remény azt kéri tőlünk, hogy szerezzük vissza Isten győzelmének bizonyosságát: ő nemcsak a történelmen túl győzedelmeskedik, hanem az egymással összefonódó kicsiny történetek rejtett mélyén is, melyekben főszereplői vagyunk Annak győzelmének, aki nekünk adta az országot.

Az evangélium megéléséhez nem várhatjuk meg, míg kedvező feltételek vesznek körül bennünket, hiszen a hatalomvágy és a világias érdekek gyakran ellenünk hatnak. Szent II. János Pál kijelentette, hogy „elidegenedik a társadalom, ha a társadalmi berendezkedés, a termelés és a fogyasztás formái megnehezítik az önátadás megvalósítását és az emberek közötti szolidaritás kialakulását” (Centesimus annus enciklika, 41c). Egy ilyen társadalomban nehézzé válik a boldogságok megélése; sőt egyenesen kétes, gyanús, nevetséges dologgá válhat (vö. Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 91). Ez igaz, de nem engedhetjük, hogy legyőzzön bennünket a csüggedés!

E hegy lábánál – mely szeretném, ha ma a boldogságok hegye lenne – nekünk is újra meg kell hallanunk ezt a felhívást arra, hogy boldogok legyünk. Csak vidám keresztények ébresztik fel a vágyat ennek az útnak a követésére. „A »boldog« a »szent« szinonimájává válik, mert azt fejezi ki, hogy aki hűséges Istenhez és az ő szavai szerint cselekszik, önátadásában eléri az igazi boldogságot” (uott, 64).

Amikor halljuk az „egyre kevesebben vagyunk” fenyegető előrejelzést, elsősorban nem az egyházban lévő ilyen vagy olyan megszentelt életforma csökkenése miatt kellene aggódnunk, hanem inkább azért, mert hiányoznak olyan férfiak és nők, akik az életszentség útjain járva meg akarnák élni a boldogságot, olyan férfiak és nők, akik a legszebb és legfelszabadítóbb örömhír hirdetésével gyullasztanák lángra szívüket. „Ha valaminek szentül nyugtalanítania és aggasztania kell a lelkiismeretünket, akkor az az, hogy oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága és vigasztalása nélkül, egy őket befogadó hívő közösség és az élet értelmének horizontja nélkül” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 49).

Amikor egy fiatal azt látja, hogy valaki képes örömmel megvalósítani a keresztény élettervet, ez lelkesíti és felbátorítja, és olyan vágy ébred benne, amelyet így lehetne kifejezni: „Szeretnék felmenni a boldogságok hegyére, szeretnék találkozni Jézus pillantásával, és szeretném, ha ő megmondaná, melyik az én utam a boldogsághoz.”

Imádkozzunk, kedves testvéreim, közösségeinkért, hogy tanúságot téve a keresztény élet öröméről, kivirágozzon az életszentségre szóló meghívás a Szentlélek által számunkra javasolt különböző életformákban. Kérjük a Szentlélek segítségét ebben az egyházmegyében, de a többi egyházmegyében is, melyeknek hívei nagy erőfeszítést tettek, hogy ide jöhessenek. Laval atyának is, a boldognak, akinek ereklyéit tiszteljük, volt része csalódásban és nehézségekben a keresztény közösséggel, de a végén az Úr győzött a szívében. Bízott az Úr erejében. Engedjük, hogy ez az erő megérintse sok férfi és nő szívét ezen a földön, engedjük, hogy megérintse a mi szívünket is, hogy újdonsága megújítsa életünket és közösségeink életét (vö. uott, 11). És ne felejtsük, hogy az, aki erővel hív, aki építi az egyházat, az a Szentlélek, az ő erejével. Ő a misszió főszereplője, ő az egyház főszereplője.

Mária képe, az anya, aki védelmez és kísér bennünket, emlékeztet, hogy őt „boldognak” hívták. Ő olyan fájdalmat élt át, mintha tőr szúrta volna át szívét, ő a fájdalom legsúlyosabb küszöbét is átlépte azzal, hogy látta meghalni fiát: kérjük tőle a Szentlélek előtti nyitottság ajándékát, az állhatatos örömét, mely nem lankad el és nem hátrál meg; olyan örömét, amely mindig megtapasztaltatja és kimondatja velünk: „Nagy dolgokat tesz a Mindenható, szent az ő neve!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír