Fernández bíboros homíliája: Szent József adjon nagy ölelést a mi drága Ferenc pápánknak!

Az alábbiakban Fernández bíboros teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Ezen a húsvéton Krisztus azt mondja nekünk: „Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön. […] Az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek” [Jn 6,37.39]. Milyen mérhetetlenül édesek ezek a szavak!

Ferenc pápa Krisztusé, hozzá tartozik, és most, hogy elhagyta ezt a földet, teljesen Krisztusé. Az Úr Jorge Bergogliót a keresztségétől fogva s egész létezése alatt maga mellé vette. Ő Krisztusé, aki az élet teljességét ígérte meg neki.

Tudjátok, micsoda gyengédséggel beszélt Ferenc pápa Krisztusról, jó jezsuitaként mekkora örömmel ejtette ki Jézus édes nevét. Jól tudta, hogy ő Krisztusé, és biztos, hogy Krisztus nem hagyta el, nem veszítette el. Ez a mi reményünk, melyet húsvéti örömmel ünneplünk a mai evangélium csodálatos fényében. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a dolgozók napját is ünnepeljük, akik oly közel álltak Ferenc pápa szívéhez.

Emlékszem egy videófelvételre, melyet régebben küldött argentin vállalkozók találkozójára. Azt mondta nekik: „Fáradhatatlanul utalok a munka méltóságára. Valaki azt mondta rólam, hogy fáradozás nélküli életet javaslok, hogy megvetem a munka kultúráját.” Néhány becstelen ember ugyanis azt mondta, hogy Ferenc pápa a lustákat, az élősködőket, a bűnözőket, a tunya embereket védi. Ő viszont erélyesen mondta: „Képzeljétek csak el, lehet-e ezt mondani rólam, azoknak a piemontiaknak a leszármazottjáról, aki nem azzal a szándékkal jöttek ebbe az országba, hogy mások eltartsák őket, hanem azzal a nagy vággyal, hogy feltűrjék az ingujjukat és jövőt építsenek családjuknak.” Látszott, hogy felmérgesítették.

Mert Ferenc pápánál a munka az emberi méltóságot fejezi ki és táplálja, a munka teszi lehetővé az ember számára, hogy kibontakoztassa képességeit, segíti, hogy gyarapítsa kapcsolatait,

lehetővé teszi számára, hogy Isten munkatársának érezze magát a világ gondozásában és jobbá tételében, hogy hasznosnak érezze magát a társadalom számára és szolidárisnak a szeretteivel. Ez a magyarázata annak, hogy a munka – a fáradtságon és a nehézségeken túl – az emberi kibontakozás útja. S ezért mondta, hogy a munka „a legjobb segítség a szegény ember számára”. Mi több, „nincs rosszabb szegénység annál, mint amely megfoszt a munkától és a munka méltóságától”.

Érdemes felidéznünk a genovai útján elhangzott szavait [2017. május 27.]. Azt mondta, hogy „az egész társadalmi szerződés a munka köré épül”, és amikor a munkával problémák vannak, „a demokrácia kerül válságba”. Majd csodálattal idézte, amit az olasz alkotmány első cikke mond: „Olaszország demokratikus köztársaság, mely a munkára épül.”

A munka iránti szeretete mögött Ferenc pápa erős meggyőződése állt: minden emberi lény végtelen értéke, mérhetetlen méltósága, melyet sosem szabad elveszíteni, és amelyet semmilyen esetben sem szabad figyelmen kívül hagyni vagy elfelejteni.

Sőt, minden embernek olyan nagy a méltósága, és minden embert annyira komolyan kell venni, hogy nem elég, ha dolgokat adunk neki, hanem a kibontakozását is segítenünk kell. Vagyis támogatnunk kell, hogy ki tudja fejleszteni mindazt a jót, ami benne van, hogy meg tudja keresni a kenyerét az Istentől kapott adottságaival, hogy ki tudja bontakoztatni a képességeit. Így minden egyes ember életét egész méltóságában kell előmozdítunk. És ez az, ahol a munka olyan fontossá válik.

És vigyázzatok – mondta Ferenc. A másik dolog a „meritokráciáról” szóló hamis beszéd. Mert egy dolog, hogy értékeljük egy ember érdemeit és jutalmazzuk az erőfeszítéseit. De más dolog

a hamis „meritokrácia”, mely azt akarja elhitetni velünk, hogy csak azoknak vannak érdemeik, akik sikeresek az életben.

Nézzünk egy olyan embert, aki jó családba született, és képes volt gyarapítani vagyonát, kényelmes életet él, szép házzal, autóval, külföldi nyaralásokkal. Minden jó. Abban a szerencsében volt része, hogy megfelelő körülmények között nőtt fel, és elismerésre méltó tetteket hajtott végre. S így a képességeivel idővel igen kényelmes életmódot alakított ki magának és gyermekeinek.

Ugyanakkor, van egy másik ember, aki kétkezi munkát végez, és ugyanolyan elismerésre méltó tetteket hajt végre, vagy az erőfeszítését figyelembe véve még nagyobb érdemeket szerez, de nincs semmije. Neki nem volt szerencséje ugyanolyan környezetbe születni, és bármennyit robotol is, épphogy csak meg tud élni.

Hadd meséljek el egy esetet, melyet nem tudok elfelejteni: egy fiatalember, akit többször láttam Buenos Aires-i otthonom közelében. Az utcán találkoztam vele, amint a munkáját végezte: kartondobozokat és üvegpalackokat gyűjtött, hogy etesse a családját. Amikor reggel az egyetemre mentem, és amikor hazafelé tartottam, még éjszaka is munkában találtam. Egyszer megkérdeztem tőle: „Hány órát dolgozol? Azt válaszolta: „Napi 12-15 órát. Mert több gyereket is el kell tartanom, és szeretném, ha nekik jobb jövőjük lenne, mint nekem.”

Ekkor megkérdeztem tőle: „Dehát mikor vagy velük?” Ő azt válaszolta: „Választanom kell, vagy velük vagyok, vagy ételt viszek nekik.” Ennek ellenére egy arra járó jól öltözött ember azt mondta neki: „Menj dolgozni, te lusta!” Ezek a szavak szörnyű kegyetlenségnek és hiúságnak tűntek számomra. De ezek a szavak más, elegánsabb beszédek mögött megbújva is megtalálhatók.

Ferenc pápa prófétai kiáltást hallatott e hamis elképzelés ellen.

És több beszélgetésünk során is rámutatott: nézd, el akarják hitetni velünk, hogy a legtöbb szegény ember azért szegény, mert nincsenek „érdemei”. Úgy tűnik, hogy annak, aki nagy vagyont örökölt, nagyobb méltósága van, mint annak, aki egész életében keményen dolgozott anélkül, hogy bármit félre tudott volna tenni, vagy egy kis házat tudott volna venni.

Ezért állapította meg az Evangelii gaudium apostoli buzdításban, hogy ebben a modellben „úgy tűnik, nincs értelme annak, hogy beruházzunk azért, hogy a lemaradottak, gyöngék vagy kevésbé tehetősek boldogulhassanak az életben” (EG 209).

A visszatérő kérdés mindig ugyanaz: a kevésbé tehetősek nem emberi személyek? A gyengéknek nincs ugyanolyan méltóságuk? Azoknak, akik kevesebb lehetőséggel születtek, meg kell elégedniük azzal, hogy életben maradnak? Nincs esélyük olyan munkát kapni, amely lehetővé tenné számukra, hogy növekedjenek, fejlődjenek, hogy jobb életet teremtsenek gyermekeik számára? Az ezekre a kérdésekre adott válaszunktól függ társadalmunk értéke.

De hadd mutassam be munkásként Ferenc pápát is. Ő nemcsak beszélt a munka értékéről, hanem egész életében nagy erőfeszítéssel, szenvedéllyel és elkötelezettséggel élte küldetését.

Számomra mindig is rejtély volt, miként bírta ezt a megerőltető munkatempót, pláne, hogy nagydarab, több betegséggel is küzdő ember volt. Nemcsak a délelőttöket dolgozta végig összejövetelekkel, kihallgatásokkal, szertartásokkal és találkozókkal, hanem az egész délutánt is. És igazán hősiesnek tartottam, hogy azzal a roppant kevés erővel is, amellyel utolsó napjaiban rendelkezett, összeszedte minden erejét, hogy meglátogasson egy börtönt.

Nem mondom, hogy példát vehetnénk róla, hiszen ő sosem vett ki szabadságot, néhány napot sem.

Buenos Airesben, nyáron, ha nem találtál papot, őt akkor is biztosan megtaláltad. Amikor Argentínában volt, sosem ment el vacsorázni, színházba, sétálni vagy filmet nézni, sosem vett ki egy teljes szabadnapot. Míg mi, normálisak, nem tudnánk ezt kibírni. Élete viszont arra ösztönöz, hogy nagylelkűen végezzük a munkánkat.

Arra szeretnék rámutatni, mennyire megértette, hogy munkája a küldetése volt, hogy mindennapi munkája az Isten szeretetére adott válasza volt, a mások javával való törődésének kifejeződése volt. S ezért maga a munka volt az öröme, a tápláléka, a pihenése. Megtapasztalta azt, amit a szentleckében hallottunk: „közülünk senki sem él önmagának” [Róm 14,7].

Kérjük, találják meg a módját minden munkavállaló számára, akiknek néha kellemetlen körülmények között kell dolgozniuk, hogy méltósággal és reménnyel élhessék meg munkájukat, és hogy olyan fizetést kapjanak, amely lehetővé teszi számukra, hogy reménnyel tekintsenek előre.

Ezen a misén – a vatikáni Kúria jelenlétében – arra is gondoljunk, hogy a Kúrián belül mi is dolgozunk. Munkások vagyunk ugyanis, akik betartjuk a munkaidő-beosztásunkat, elvégezzük a ránk bízott feladatokat, akiknek felelősen kell cselekednünk, iparkodnunk kell és áldozatot kell hoznunk kötelességeink végzése során.

A munka felelőssége számunkra a Kúrián belül is a keresztényi éretté válás és önmegvalósítás útja.

Végül hadd idézzem fel Ferenc pápa szeretetét Szent József iránt, az erős és alázatos munkás iránt, a kicsiny, elfeledett falu ácsmestere iránt, aki munkájával gondoskodott Máriáról és Jézusról.

Arra is emlékezzünk, hogy amikor Ferenc pápának volt valami nagyobb problémája, akkor egy kérést tartalmazó papírlapot tett Szent József szobra alá.

Kérjük hát Szent Józsefet, hogy a mennyben adjon egy nagy ölelést a mi drága Ferenc pápánknak!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír