Nem volt sztáralkat, de nem is élt úgy – Találkozás Gyöngyössy Katalin színművésszel

– A nyolcvananadik születésnapját ünnepelte júniusban, de az öröm a koronavírus-járvány miatt nem lehetett felhőtlen. A védekezés jegyében most is maszkban, kesztyűben kénytelen találkozni velem...

–  A júniusi születésnapom már olyan távolinak tűnik, mintha tavaly lett volna. Mindenesetre jólesik a köszöntés, hálás vagyok a megemlékezésért. Reméljük, hogy a vírus miatti megbetegedések száma lassan stagnálni kezd, és a jövő év elejére végre túljutunk a járványon.

– November 11-től a kormány rendelkezése alapján tilos a szabadidős létesítmények használata, beleértve a mozikat és a színházat is. Ön az utolsó pillanatig próbált a szolnoki Szigligeti Színházban. Milyen hatással van az életére a pandémia? 

– Valóban, még a rendelkezés életbe lépése előtti legutolsó napon is próbáltuk a következő darabot, a Régimódi történetet. Egy bemutatónk már volt ebben az évadban: Zilahy Lajostól A házasságszédelgő – Leánykérés. Természetes, hogy a darabban én játszom a legidősebb asszonyt, elvégre én vagyok a legidősebb a színésznők között. Ha eddig el is került a betegség, mindennap eszembe jut, hogy az életkoromnál fogva fokozottan ki vagyok téve a veszélynek. Ezért elővigyázatos vagyok: láthatja, kesztyűt is hordok, többnyire szemüveget is viselek, mert a fertőzés nem csak a száj nyálkahártyáján, hanem a kötőhártyán keresztül is bejuthat a szervezetbe.

– Zilahy Lajos elfeledett és megosztó szerző, pedig fordulatokban gazdag élete bizonyos pontjain világsztárnak számított. Milyen érzés Zilahy-darabban játszani?

– Ez egy édes, bájos, a közönség által nagyon kedvelt darab, amelyben hat nő feljelent egy férfit, mert mindannyiuknak házasságot ígért. Ezt persze Sáfrány, a férfi tagadja. Azt állítja, csak annyit mondott a nőknek, hogy házasodni készül, ő nem tehet arról, ha ezt mindegyikük ígéretnek vette. Persze sáros, mert nagyon is élvezte, hogy elhiszik a szavait. Az a nő, akit játszok, bár hetvenéves, hatvannak hazudja magát. A pasi meg azt állítja, hogy negyvenhárom éves. A nő erre azt mondja: mindenki fiatalítja magát, úgyhogy ötvenhárom lehet a „választottja”. Tudja, hány éves a hősünk? Huszonéves. A kolozsvári színész, Dósa Mátyás, aki játssza, alig harminc, már csak ezért is hiteles az alakítása. Summa summarum: kellemes szórakoztatást nyújtó előadást hoztunk létre.

– Kik jártak színházba a koronavírus-járvány idején, amíg lehetett?

– Nem tudok beszámolni az életkori vagy a társadalmi megoszlásról, de jöttek a nézők, még ha kevesen is. Legutóbb viszont szinte tele volt a nézőtér. Mindenki viselte a maszkot, egyesek kesztyűt is húztak. Élvezték az előadást, végigkuncogták az egészet. Nem csodálom, az embereknek szükségük van a kikapcsolódásra, a szórakoztatásra, az eleven életre.

Csak a színház képes az eleven élet felmutatására, nem véletlenül a pillanat művészete.

Örülök, hogy ennyi idősen még rendszeresen színpadra állhatok.

– Nem udvarlásból mondom, de egyáltalán nem néz ki nyolcvanévesnek.

– Azokon a filmeken, amelyekben legutóbb szerepeltem, jobban látszik a korom, mint a színpadon. Visszanézve Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból és Gyöngyössy Bence Janus című filmjeit, azért látom a koromat a mozgáson, a tartáson. Bár az is igaz, hogy ezekben idős asszonyokat alakítottam. A fittség egyébként adottság, ami a Jóistennek köszönhető. A legtöbb, amit egy idős ember tehet a családjáért, az, ha úgy él, hogy semmilyen értelemben ne kelljen gondoskodni róla. Az őseim is hosszú életűek voltak, az édesanyám például a századik életévében halt meg.

– A szerencsés géneken kívül mi a titka?

– 1963-ban diplomáztam a Színművészeti Főiskolán, azóta folyamatosan játszom, lényegében nem tartottam szünetet a pályafutásom során. A színpadi és az alkalmanként kapott filmes munkáim mellett a kertészkedés végigkíséri a mindennapjaimat.

Ádám Ottó, az én drága mesterem annak idején mindenkitől megkérdezte, hogy mi az a fizikai aktivitás, amivel kondícióban tartja magát. Az én válaszomra azt felelte, az mégsem megoldás, hogy egy színésznő kapáljon. Márpedig nálam az:

egészen kicsi koromtól örömmel kertészkedem. Huszonhét éves korom, vagyis a gyermekem születése óta a Hegyvidéken élek, így van lehetőségem kertet gondozni. Valahányszor ültetek valamit, vagy csákányozom a köveket, hogy bővítsem a megművelhető területet, mindig eszembe jutnak Ádám Ottó szavai.

A diploma után rövid időn belül országosan ismert színésznő lett. Lajos György és Keleti Éva, az MTI híres fotóriporterei az 1960-as évek közepén számtalan emlékezetes jelenetfotót készítettek Önről. G. B. Shaw Blanco Posnet elárultatása vagy Arbuzov Egy szerelem története című darabjában időtlenül szépnek és kifejezőnek tetszik. Miként emlékezik a kezdeti évekre? 

– Csupa szép emlékem van a néhány keserű mellett. Jól emlékszem mindkét előadásra. Az előbbinél 1963-at írtunk, Feemy Evanst játszottam, a címszerepet Koncz Gábor alakította, a darabot a Színház- és Filmművészeti Főiskola végzős hallgatójaként az Ódry Színpadon Hevesi Sándor rendezésében mutattuk be. Az 1965-ben műsorra tűzött orosz játékban pedig Upor Péter volt a partnerem, Berényi Gábor a rendező és a helyszín a Szigligeti Színház. A két fotós közül Keleti Évának igazán sokat köszönhetek. Bacsó Péter Nyár a hegyen című filmje kapcsán csodálatos portrékat készített rólam. Mennyi helyen láttam azt a sok-sok képet, amikor a San Sebastián-i filmfesztiválra vittük a filmet!

– Főszerepet játszott ebben a tisztességről és a művészlétről sokat mondó fekete-fehér játékfilmben…

– Igen, Marit, a tanárnőt játszottam, aki művésztelepet akar létrehozni Komorával, a Pecsenke József alakította festőművésszel és Szabó doktorral, akit Mensáros László formált meg. Nagy sikere volt a filmnek a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztiválon is, ahol sok százan ültek a vetítéseken. A Nyár a hegyen akkor, 1968-ban díjat is kapott a baszkoknál. A sikeres kinti szereplésből aztán nagyon sok jó következett az életemben: a filmet meghívták a díjnyertes filmek fesztiváljára Acapulcóba, ahonnan elhoztuk a fődíjat. Mensáros Laci megkapta a legjobb férfi alakítás díját, engem pedig a riói dalfesztivál zsűrijébe invitáltak. Megkérdezték, mit játszom. Akkortájt itthon és külföldön is különlegesnek számított, ha egy színésznő filmen és színpadon is szerepelt. Akkoriban játszottam a Maggie-t A bűnbeesés után című Miller-drámában, és Eliza szerepét a My Fair Ladyben Szolnokon. Mindkét darabot ismerte az egész világ, de a dalfesztivál elnöke az utóbbi iránt jobban lelkesedett, tulajdonképpen ezért hívott meg a zsűribe.

– El tudott menni Brazíliába? 

– El, bár eleinte nem akartak elengedni, de aztán ideutazott a fesztivál elnöke, és kijelentette, hogy ragaszkodik hozzám. Akkoriban, a szocializmus éveiben számtalanszor előfordult, hogy nem engedték ki az országból azokat, akiket külföldi munkára vagy szereplésre hívtak. Gyakorta előfordult olyan, hogy például építészek megnyertek egy pályázatot, és azt mondták a meghívónak vagy a vendéglátónak, hogy az illető nem ér rá, ezért mást küldenek helyette.

– Nagy tehertétel lehetett a kiutazási engedélyre várakozni. De a IV. Riói Popdalfesztivál, amelyre negyven ország előadói, zenekarai akkreditálták magukat, és amelyet még a BBC, a brit közszolgálati rádió is élőben közvetített, sok mindenért kárpótolhatta. 

– Csodával határos módon végül kijutottam Rio de Janeiróba, ami 1969 októberében valódi eseménynek számított. Akkor egy időre kicsit sztár is lettem, a kevés újságból és magazinból álló hazai lappiacon két-három címlapon is szerepeltem. Ráadásul a fesztiválon én voltam az ügyeletes csillag, mindennap rengeteg fotózáson vettem részt, sok kép jelent meg rólam. Azt, hogy Pelé volt a díszelnök, csak mellékesen teszem hozzá…

– Milyen nyelveken beszélt?

– Kicsit beszéltem angolul és latinul, a főiskolán franciául tanultam, a némettel az általános iskolában, az angolkisasszonyoknál ismerkedtem meg. 1949-től kötelező volt az orosz nyelv oktatása az általános és a középiskolákban, így azt sem úsztam meg. Mégis, igazándiból egyik nyelven sem tudtam jól. Évekig a miskolci, a pécsi és a győri színházakban, a szolnoki Szigligeti Színházban játszottam, gondolhatja, a fél életemet utazással töltöttem. Idővel megszületett a kislányom, jöttek a filmes és a szinkronfeladatok, a nyelvtanulásra nem tudtam időt szakítani. Egyébként is az alapokkal volt a baj, mert a sok gyermekkori költözés miatt rendre új tanárokhoz kerültem, akik mindig elölről kezdték az okításomat.

– Köztudott, hogy építészmérnöknek készült, de gyakran szavalt már a szentesi gimnáziumban is, ahol 1958-ban érettségizett. Sztáralkatnak tartotta magát?

– Sem alkatilag nem voltam az, sem életszínvonalban. A férjem (de Châtel Rudolf, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának egykori dékánja, az I. számú Belgyógyászati Klinika professor emeritusa – M. M.), aki hat éve hunyt el, annak idején többször mondta: „Katikám, bárkit hozhatsz hozzánk, jöjjenek a barátok!” Ám ha valaki ismer, tudja, hogy nem különösebben lelkesedtem ezért. Nem mizantrópiából vagy nagyképűségből. Egyszerűen arról van szó, hogy hiányzik belőlem a nagy társasági életre való hajlam, és minden sztárallűr is. Pécsi Sándorral és a feleségével voltam közeli barátságban. Márton Andrással fiatalkoromban többször játszottunk együtt, Haumann Péterrel pedig együtt jártunk a főiskolára, így velük mindig jó kapcsolatban maradtam. Ők is sokat voltak nálunk, mi is jártunk hozzájuk. 

– Szerepelt rövidfilmekben, televíziós sorozatokban és tévéjátokban, hébe-hóba mozifilmekben is feltűnt, miközben a szolnoki Szigligeti Színházban, a Miskolci Nemzeti Színházban, a József Attila Színházban, a Pécsi Nemzeti Színházban, a győri Kisfaludy Színházban, majd az ottani Nemzeti Színházban játszott. Közelebb áll Önhöz a színpad, mint a filmezés? 

– Nem tudnék választani a film és a színház között. A színháznak az intim jellegéért rajongok, a filmben a speciális technikai apparátus ragad meg.

Most, hogy nem játszhatjuk a Zilahy-darabot, leginkább az irodalomban találok menedéket.

– Pedig a művészek zömének nem jut ideje olvasásra.

– Én mindig olvastam, valaha sok újságot is. Hívőként gyakran a kezembe került az Új Ember is. Első tizenöt írói évében nagyon szerettem Esterházy Pétert, a Fancsikó és Pinta című kisregényéért odavoltam. Amikor először olvastam, állandóan felolvastam belőle a családomnak. Az a rész, amelyik a visszakézből kapott anyai pofonokról szól, teljesen lenyűgözött. Van egy másik elképesztően jó Esterházy-szöveg, amire gyakran gondolok. Abban azt részletezi, hogyan virágzik ki a férfi, ha beleszeret egy nőbe. Alice Munro Nobel-díjas kanadai írónő munkáit is nagyon szeretem, amit csak tudok, megszerzek tőle. Az amerikai író, Cormac McCarthy is nagy kedvencem, elsősorban a Határvidék-trilógia és Az út miatt.

„Tökéletes csak az Isten, és neki is csak két dolog sikerült igazán: a lovak és a tavak.” Ha valami gikszert csinálok, rögtön idézem ezt a sort.

– Mit olvas ebben a bénító karantén-korban?

– Olga Tokarczukot, a Nobel-díjas lengyel írónőt. Megosztó, okos, tehetséges szerzőnek tartom. Krasznahorkai az aktuális magyar kedvencem, a Megy a világ című kötetéből az elmém tornáztatása céljából sok kis szöveget megtanultam. Szabadidőmben koncertekre szoktam járni, de már csak évente egyszer-kétszer, pedig azelőtt Bécsbe utaztunk zenét hallgatni, amikor már megtehettük. Mostanában varrok, kertészkedem és olvasok. Visszatérve a színházra, Gauguinnek van egy képe, amelyen három ember látható. Az egyik néz valakit, az meg a másikat, aki megint mást figyel. Ez az egymásra figyelésből fakadó kölcsönhatás számomra a színház művészete. Hát, hogy lehetne ebből kiszeretni? 

– Pályakezdőként Szolnokra szerződött, ahol hat évadot töltött el. 1967 őszén itt játszotta először máig legismertebb szerepét, a My Fair Lady Elizáját. Ön melyik szerepét tartja a legemlékezetesebbnek?

– Korábban többnyire nagy drámai szerepeket bíztak rám, inkább csak időskoromban kezdtem komédiázni. De például a Liliomfiban játszottam Mariskát, mert úgy véltem, sokat tudok az életéről. A nagyapám időskorában református kántor volt Diósjenőn, ott lehetőségem adódott megfigyelni a népviseletet. Amikor mentek a lányok a templomba, az imakönyvükben mindig ott lapult egy szál virág és egy zsebkendő. Sokat tudtam a falusi életről, sokat éltem falun, hiába csúfoltak budai lánynak a főiskolán. Amikor elsőéves színésznövendékek voltunk, nyári gyakorlatra kellett mennünk. Pécsi Ildivel hihetetlen vehemenciával kacsoltuk a szőlőt, a fa körül fellazítottuk a földet, hogy beszívhassa a vizet. A társaink többsége jobbra-balra dőlt, szenvedtek a hőségtől, féltették magukat a napszúrástól, mi meg Ildivel ketten az egész társaság normáját pik-pakk teljesítettük. Barta Lajos Szerelem című darabjában sokáig és nagy sikerrel játszottam a vénlány Nellit. És akadt a pályafutásom során sok-sok emlékezetes drámai hősnőalakításom is. Például A salemi boszorkányok Abigailje, A bűnbeesés után Maggie-je vagy a Vérnász menyasszonya.

– A hosszú szőke haja az egyik védjegye, de a csinos külső mellett a gazdag színészi eszköztára is széles körben ismert volt. Meg sem fordult a fejében, hogy elhagyja a szocialista Magyarországot, és külföldön próbál szerencsét?

– Nagyon szerettem játszani, így még az sem zavart, hogy a nyugat-európai mércéhez viszonyítva szűkösebb körülmények között éltünk.

Pályám harmadik-negyedik évétől drámai hősnőket alakítottam. Drámai szendének képeztek a főiskolán, de drámai szerepeket végül csak harmincéves korom felett kezdtem el játszani. Viszont mostanra elmondhatom, hogy voltam Nyina a Sirályban, Olga a Három nővérben és Anna Petrovna az Ivanovban.

– Sok pályatársnőjével ellentétben Önt mintha elkerülte volna az újrafelfedezés hatvan-hetven éves kora idején. Miért?

– Öregre sminkelve 2006-ban eljátszhattam egy nálam húsz évvel idősebb nőt Az emigráns – Minden másképp van című, Márairól szóló filmben. Az író múzsája, Lola megformálásáért a legjobb női főszereplőnek járó VoxCar-díjat is megkaptam a Vox mozimagazintól. Azóta viszont tényleg nem sok tévés vagy filmes munkám akadt, bár tavaly, amikor átvettem a Kossuth-díjat, még egy picike szerepben feltűntem a Béres Józsefről szóló Cseppben az élet című sorozatban. A nagymamaszerepek viszont elkerülnek, de hát, Istenem, nem is vagyok az az omlatag, nagymamás figura.

– Kicsit úgy veszem ki a szavaiból, mintha lezárni készülne a pályafutását.

– Rosszul érzi. De nyolcvanévesen nem tudom, vár-e még rám filmszerep a jövőben. Emlékszem, negyven sem voltam még, amikor Esztergályos Karcsi barátunk, a kiváló rendező azt mondta nekem: „na, felfedeznek majd, mint Patkós Irmát”. Ki tudja, élek-e kilencvenhat évig, és szeretnék-e akkor még játszani. A szinkronnal, éppen egy szinkronszakmai díj átvétele után, már negyven évvel ezelőtt felhagytam. Akkoriban Miskolcról haza és onnan vissza utazgattam, sokszor a férjem jött el hozzám, hogy ne szakadjunk el egymástól. Rájöttem, hogy nem lehet úgy hajtani, mint egy igásló. Azóta nem szinkronizálok. De ha idén is felkérnek, karácsonykor örömmel mondok verset az ünnepi misén az Apor téren. Addig pedig várok, hogy visszatérhessünk a színpadra, mert hamarosan próbálni kezdek valamit, amiről babonából még nem szeretnék beszélni.

Szöveg: Mészáros Márton 

Fotó: Merényi Zita 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. december 6-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.