Uzsalyné Pécsi Rita: Halál! Hol a te fullánkod?

A betegségben, szeretteink korai halálában és végtelennek tűnő szenvedésében, az árván maradt vagy a válásokban megtépázott gyermekekben, az évente egy Dombóvár méretű város lakosságát elpusztító abortuszokban, a bántalmazott és megalázott emberekben, az életellenes önzésre ösztönző divatáramlatokban, az értelmetlen háborúkban, balesetekben és más katasztrófákban, de a megosztott társadalmi és a kihűlő családi kapcsolatokban vagy egy-egy odavetett vitriolos kritikában ugyanígy utolér bennünket a halál hűvös lehelete. Ki meri ilyenkor feltenni ezt a címben is idézett kérdést?

Jóllehet sokszor felelevenítjük magunkban a Lélek bizonyosságát, hogy mégsem a halálé az utolsó szó, éppen a krízisekben szomjazzuk legjobban az ígéretet: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”

És addig? Gúzsba kötött szívvel várjunk? Igaz, tanúi vagyunk annak, hogy „sok minden történik Isten akarata ellenére, de semmi nem történik gondviselése nélkül” (Órigenész). Ezért

az élet művészete éppen ez lenne: megtalálni a Gondviselő jelenlétét még abban is, ami az akarata ellenére történik.

Fölfedezni, hogy mégis velünk van, hogy együtt szenved, együtt örül, együtt küzd velünk – és mindez elmúlik. Ezzel bátorít Avilai Szent Teréz is: „Semmi ne zavarjon, semmi ne rémítsen, minden elmúlik, Isten nem változik.”

„Egyszer egy indiai hercegnő felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűjébe olyan bölcsességet, amely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: elmúlik.”

Azért ez mégsem nyugtatja meg mindig az embert. Tényleg minden elmúlik? Csak nem? Éppen a halál könyörtelen, megálljt parancsoló ténye vezet rá bennünket arra, hogy van, ami nem múlik el. Ha testben elváltunk is egymástól, tovább szeretünk. Igenis, továbbra is kapcsolatban maradhatunk. És a szeretet, amit megéltünk, amit egymásnak adhattunk, nem múlik el.

Ne sírj azért, mert szeretsz

A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
(…)
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.

(…)

                                                           (Szent Ágoston)

A fájdalom és az értetlenség persze sokáig bennünk él. Sokszor az sem múlik el, „csak körbenövi az élet” (Orvos-Tóth Noémi). Az életre teremtett ember egyedül nem birkózik meg a halál fullánkjával.

Próbáljuk megfordítani a gondolatmenetet! Ne a halál, hanem az élet oldaláról keressünk fogódzókat!

Nagy ajándéknak tartom, hogy ismerhettem olyan embereket, akik életük végéhez közeledve valóban Isten-köszöntésre készültek, és szenvedéseik ellenére láthatóan egyre inkább a beteljesedés vonzásába kerültek. Halálukban valahogyan mi is átélhettük a síráson átragyogó megérkezés örömét is. Akkor értettem meg, hogy miért vannak olyan népcsoportok, amelyeknél a temetésen, amikor a templomból kifelé viszik a koporsót, tapsolnak a gyászolók… Nagy titok ez. Henri Nouwen szerint a megváltás egy új lehetőség megnyitása éppen ott, ahol az emberinek vége. Ebbe a sötétségbe érkezik a felhívás, hogy keserű létünket másként éljük, más alapokból és más ígéretekből kiindulva.

Jézus a megváltás csodájával megtörtségünket örömre nyíló kapuvá változtatja. 

De mi segíthet abban, hogy ezzel a békességgel és reménnyel tekintsünk életünk e világi szakaszára? Milyen az az élet, amely így tud megérkezni? Jó iránytű lehet azok tanúsága is, akik egyszer már közel voltak az „átkelőhöz”.

Minden, halálközeli élményt átélt ember szinte ugyanabban az új szemléletben rendezi át az életét. Erejüket, idejüket szinte kizárólag azokra a tevékenységekre fordítják, amelyek nem múlnak el. Isten- és emberkapcsolataik minőségére, bensőségességére, gyengédségre, szolgálatra, barátságra, könyörületességre, békességteremtésre.

És ehhez képest számos, korábban fontosnak hitt erőfeszítés, cél, teljesítmény szinte súlytalanná válik. Gabriel García Márquez is ezt fogalmazza meg pontos írói érzékletességgel a jól ismert búcsúlevelében:

„Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, »szeretlek«, és nem tenném hozzá ostobán, hogy »hiszen tudod«. Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, »sajnálom«, »bocsáss meg«, »kérlek«, »köszönöm«, és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.”

Emberi életünk kikerülhetetlen feladata a személyes szembesülés a halállal. Hisszük azonban, hogy a bennünk élő és ebben az órában is velünk maradó Lélek a szeretet maradandó tetteivel, pillanataival, áldozataival képes felkészíteni bennünket arra, hogy a halálunk éjszakája is kifényesedjék, és létünk legnagyobb váltóállítását Isten minden értelmet meghaladó, valóságos, boldogító ölelésében s az előre ment szeretteinkkel való találkozás örömében beteljesedésként élhetjük meg. Így legyen.

Szerző: Uzsalyné Pécsi Rita

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 30-i számában jelent meg.