Hans Zollner SJ: Hogyan lehet megmenteni a gyónási titok intézményét?

A franciaországi egyházban történt szexuális visszaélésekről nemrégiben kiadott jelentés előhívta azt a kérdést, amely már korábban fölmerült az Ausztráliában, Írországban, az Egyesült Államokban és egyebütt közzétett hasonló jelentések után: kötelezővé kellene-e tenni, hogy az a pap, aki gyónás során hall kiskorú ellen elkövetett szexuális visszaélésről, bejelentést tegyen a világi hatóságoknak?

Bár a Katolikus Egyház nem támaszt olyan elvárást, hogy törvényei az állami törvények fölött álljanak, a gyónási titok eltörlésére irányuló kísérletek alapvető kérdéseket vetnek fel a vallás- és lelkiismereti szabadsággal kapcsolatban.

Ráadásul nincs semmiféle meggyőző bizonyíték arra, hogy a gyónási titok eltörlésével megelőzhetők lennének a visszaélések.

Ahogy Éric de Moulins-Beaufort érsek, a francia püspöki konferencia elnöke a francia jelentés közzététele után mondta: „Szükséges összebékíteni a gyónás lényegét a gyermekek védelmének igényével.” Nem könnyű ez akkor, amikor a vita érzelmileg ennyire terhelt, és sok a félreértés azzal kapcsolatban, mit is jelent a Katolikus Egyházban a gyónás.

Az Egyházi Törvénykönyv 983. kán. 1. §. egyértelmű meghatározását adja a „gyónási titoknak”: „A gyónási titok sérthetetlen; ezért tilos a gyóntatónak a gyónót szóval vagy bármilyen más módon, bármi okból, akár csak részben is elárulnia.” A pap nem törheti meg a titkot saját életének megmentése, jó hírnevének védelme, más életének megmentése vagy az igazságszolgáltatás segítése érdekében. Azokat a papokat, akik megsértik a gyónási titkot, automatikusan kiközösítés sújtja.

A szentgyónáshoz kötődő teljes titoktartás alapján érthetjük, hogy a gyónók miért érzik szabadnak magukat a gyóntatószékben olyan dolgok kimondására, amelyeket máshol nem mondanának el. Egyesek a titok sérthetetlenségéhez való ragaszkodásban annak megerősítését látják, hogy az Egyház nem a gyermekei biztonságát és jólétét helyezi az első helyre. Olykor azt feltételezik, hogy a szexuális visszaélések elkövetőinek a gyónásban módjuk van felfedni a bántalmazást, feloldozást kapni, majd folytatni a visszaélést anélkül, hogy bármiféle következménnyel kellene számolniuk.

Való igaz, hogy vannak olyan áldozatok, akikkel a gyónás szentségének kontextusában történt visszaélés – ami az egyházjog szerint súlyosan büntetendő cselekmény (bűntett) –, akár úgy, hogy a gyónásban kezdődött a megkörnyékezésük, akár úgy, hogy egyenesen bántalmazták is őket, vagy éppen mindkettő. Az is igaz, hogy

az évszázadok során papok kínvallatást és vértanúságot vállaltak, mert erőszakos parancsrendszerek követeléseinek ellenére sem voltak hajlandók felfedni a gyónási titkot.

A titoktartás körüli vita mindkét oldalon érzelmileg erősen terhelt, annál is inkább, mivel olyasféle igen érzékeny kérdéseket érint, mint a szégyen, a magánszféra védelme és a személyes felelősség.

Talán segítene, ha néhány különbségtételt és pontosítást tennénk. Először is, azok, akik a gyónásban bántalmazásról számolnak be, lehetnek elkövetők, lehetnek visszaélés áldozatai, és lehetnek olyanok, akik tudomást szereztek mások által elkövetett bántalmazásról; és e három eset mindegyikében a bántalmazás történhetett évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt, vagy lehet, hogy még mindig folytatódik. Van néhány mélyen gyökerező elképzelés a gyónással kapcsolatban, amelyek egyszerűen nem igazak. A börtönlelkészek kivételével a papok nagy valószínűséggel soha nem gyóntatnak olyan illetőt, aki gyermekeket bántalmazott szexuálisan. Mindössze egyetlen pap mondta nekem, hogy ő már gyóntatott elkövetőt – és ez is csak egyetlen alkalommal történt.

Mintha létezne egy olyan elképzelés, amely szerint a katolikusok gyakran járnak gyónni. Valójában manapság még városokban is csak üggyel-bajjal lehet találni olyan helyet, ahol egy katolikus elvégezheti szentgyónását. És sokan bele sem gondolnak, hogy a pap általában nem ismeri a gyóntatószékben ülő személyt, és nem kényszerítheti arra, hogy az felfedje kilétét. Az emberek éppen azért mennek el gyónni, mert névtelenségük biztosítva van. Ha ezt elvennénk, nagyon kevesen járulnának továbbra is gyónáshoz – és biztosan nem az olyan elkövető, akit a letartóztatás veszélye fenyeget. Abban az esetben, ha egy bűnbánó olyan személyhez menne gyónni, aki véletlenül vagy mert így választott, ismeri őt, még valószínűbb lenne, hogy vagy egyáltalán nem gyónná meg a visszaélést, vagy szándékosan kendőzött kifejezések mögé rejtené bűntettét.

Azok, akik el akarják törölni a gyónási titkot abban az esetben, ha gyermekekkel való visszaélésről vagy más súlyos bűncselekményről van szó, azzal érvelnek, hogy a visszaélésről tudomást szerző papnak kötelezően jelentenie kellene azt, ahogyan az orvosoknak, pszichoterapeutáknak vagy más szakembereknek is. A visszaélések kötelező bejelentésére vonatkozó jelenlegi törvények országonként, sőt még egy adott ország tagállamai között is nagymértékben eltérhetnek, és gyakran hagynak némi mozgásteret annak eldöntésére, milyen körülmények között és kinek kell a visszaélésről tudomást szerző személynek jelentést tennie. Egy felnőttként egyházi szexuális bántalmazást szenvedő áldozat mutatott rá egyszer arra a gyakran figyelmen kívül hagyott tényre, hogy

sok áldozat bűntudatot érez, és rendkívül nehezen szánja rá magát első alkalommal arra, hogy beszéljen a kimondhatatlanról.

Ez az áldozat hangot adott aggodalmának is: ha valaki nem lehet teljesen biztos abban, hogy titokban marad, amit a gyónásban elmond, akkor elveszhet azon kevés biztonságos helyek egyike, ahol a bántalmazás tapasztalatáról el lehet kezdeni beszélni.

A feloldozás – a bűnbocsánat – az érvényes gyónás feltételeinek teljesüléséhez kötődik: őszinte bűnbánat, világos bűnvallás, megfelelő elégtétel. A feloldozás nem adható meg, ha ezek bármelyikével kapcsolatban kétségek merülnek fel. Más szóval, ha valaki meggyónja, hogy visszaélést követett el, a gyóntatónak meg kell tagadnia a feloldozást, hacsak az illető nem mutatja az őszinte bűnbánat jeleit és az okozott kár jóvátételére való hajlandóságot. Mindazonáltal az Egyház tanítása szerint a titkot nem lehet megtörni, ha a pap gyónás során szerez tudomást visszaélésről vagy más súlyos bűncselekményről, még akkor sem, ha ezek a feltételek nem teljesülnek, és nem tud feloldozást adni. Ezért van az, hogy például egy szemináriumi rektor nem hallgathatja meg egy szeminarista gyónását, azért, hogy így szabadon, a gyónási titoktartás kötelmétől mentesen elmondhassa véleményét, amikor a jelölt felszentelésre történő előterjesztéséről folytatnak megbeszélést.

Bár az egyházjog szerint a feloldozás nem köthető olyan feltételhez, mint például a bűncselekmény rendőrségi bejelentése, a gyóntatónak mindent meg kell tennie, hogy meggyőzze az elkövetőt, vállalja tettéért a felelősséget. Ez magában foglalja azt is, hogy megpróbál vele a gyóntatószéken kívül találkozni, ahol a pap felkérheti az elkövetőt, hogy beszéljen újra az elkövetett bűncselekményről, és ösztönözheti, hogy adja át magát az igazságszolgáltatásnak. Hasonlóképpen, ha áldozat jön gyónni, a gyóntató felajánlhatja, hogy a gyóntatóhelyen kívül is találkozzék vele, vagy felhívhatja figyelmét arra, hogy terapeuták és jogban járatos szakemberek által nyújtott támogatás és további tanácsadás áll rendelkezésre.

Ha az Egyház nem képes jobban elmagyarázni, miért nem úgy van, hogy a bántalmazókat vagy más súlyos bűnözőket védi az igazságszolgáltatástól – és miért járulhat hozzá a gyónási titok a gyermekek és a sebezhető felnőttek védelméhez –, akkor az állami törvényhozók célba vehetik a gyónási titok sérthetetlenségét. Ha az Egyház többet tenne azért, hogy a gyóntatókat empatikus meghallgatókká és az Egyház erkölcsi tanításának képzett tolmácsolóivá tegye, akkor világosabbá válna, hogy a kiengesztelődés szentsége eszköz lehet a visszaélések elleni küzdelemben, és mindez a kiengesztelődés szentségének jobb megértéséhez és a gyóntatókba vetett bizalom növekedéséhez vezetne.

Javaslom, hogy a Szentszék vegye fontolóra egy új rendelkezés kiadását gyóntatók számára. Ez az útmutató ismételten kijelentené, hogy kötelező tiszteletben tartani a visszaéléseknek a gyónáson kívüli bejelentésére vonatkozó törvényeket, és újra megerősítené a gyónási titkot is. Hangsúlyozná a gyóntató személyes felelősségét. Ez a felelősség magában foglalja annak kötelezettségét, hogy az elkövetőt fel kell szólítani, hagyja abba a bántalmazást, adja fel magát a törvényes hatóságoknak, és vegyen igénybe terápiás segítséget.

Az útmutató megerősítené, hogy a bántalmazás bűnére csak akkor adható feloldozás, ha nemcsak az őszinte megbánás, hanem az okozott sérelem jóvátételére való hajlandóság is nyilvánvalóvá vált.

Az utasítás azt is világossá tenné, hogy abban az esetben, ha áldozat számol be bántalmazásról, a gyóntatónak empátiával és tisztelettel kell meghallgatnia. A pap ezután felajánlhatná, hogy a gyóntatóhelyen kívül is találkozik a visszaélést bejelentő személlyel, és bátoríthatná, hogy vegye fel a kapcsolatot terapeutákkal és jogi szakemberekkel. Megfelelő kísérést kell biztosítani, tekintettel arra, hogy sok áldozat, aki először beszél a bántalmazásról, nem szívesen hozza szóba újra a történteket, különösen akkor, ha ez jogi eljárásoknak nyit utat.

Ugyanennek az utasításnak három dolgot kell meghatároznia. Először is, hogy a gyóntatók kihez fordulhatnak, ha felvilágosításra és útmutatásra van szükségük, annak érdekében, hogy szakszerű segítséghez tudják irányítani az áldozatokat és más rászorulókat. Másodszor, milyen eljárásokat kell követnie a gyóntatónak, ha valaki – akár elkövető, akár áldozat – beleegyezik abba, hogy a gyónáson kívül találkozzanak. És harmadszor, rögzíteni kell, milyen kiképzésre van szükségük a gyóntatóknak a kezdeti és folyamatos képzés során, valamint milyen támogatást és kísérést kapnak gyóntatók, hogy kezelni tudják az erkölcsi és jogi elveket, amelyeket néha nem könnyű összeegyeztetni.

A gyónási titokról szóló vita hátterében az a kérdés áll, mi a viszony az állam és a Katolikus Egyház, valamint más vallási intézmények között a szekuláris, liberális államban. Az egyháziak által elkövetett szexuális visszaélések okozta csapás, valamint azon az Európában és Észak-Amerikában elterjedt meggyőződés miatt, amely szerint az egyházak nem kezelték megfelelően a problémát, egyre inkább az az érzés alakul ki, hogy az államnak be kell avatkoznia. Ez olyan

feszültséget teremtett egyház és állam között, amely óvatos előrehaladást igényel az állam rendészeti hatáskörének tiszteletben tartása és a vallásszabadság tiszteletben tartása között.

Az egészséges szekularitás felismeri, hogy az államok számára fennáll a „túlterjeszkedés” kísértése, amikor a vallási közösségekről van szó, míg az egészséges Egyház tudja, hogyan kell megadnia a császárnak, ami a császáré.

A gyónás titok olyan szent teret teremt, amelyben a bűnbánó teljesen szabadon Isten elé tárhatja mindazt, ami a lelkiismeretét nyomja, és – ha bűnbánatot tanúsít – megbocsátást, kiengesztelődést és gyógyulást talál.

Az, hogy a gyónási titok a múltban ürügyet szolgáltatott visszaélésekhez és más bűncselekményekhez, nem vezethet ahhoz, hogy sutba dobjunk egy kegyelmet közvetítő eszközt.

Mindazonáltal összetett kérdések merülnek fel vele kapcsolatban, amelyeket érzékenyen és megalapozott érvekkel kell közelíteni, egy kölcsönösen bizalomteljes egyház-állam viszony keretében. Talán itt az ideje, hogy az Egyház világosabb útmutatást adjon a kiengesztelődés szentségének gyakorlására vonatkozóan, hogy a bűnbánók, a gyóntatók és az egyházon kívüliek jobban megértsék, hogy gyónás a biztonság, a gyógyulás és az igazságosság helye.

Fordította: Urbán József Sch.P.

Forrás: The Tablet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír