Hol van a te testvéred? – Ferenc pápa homíliája Lampedusa szigetén

A kehely, a pásztorbot, az ambó azoknak a csónakoknak a fájából készült, amelyek a bevándorlókat a szigetre hozták és, amelyek roncsai az Aréna sportpálya közelében hevernek. A szentmise liturgikus színe a lila volt, a bűnbánat jelképeként.

„Bevándorlók a tengerben lelték halálukat. A csónakok, amelyeknek a remény útjainak kellett volna lenniük, a halál útjaivá váltak” – ez volt egy újságcikk címe.”

Néhány nappal ezelőtt jutott tudomásomra ez a hír, amely sajnos gyakran ismétlődik. A hír gondolata szüntelenül visszatért, mint egy tövis a szívben, amely szenvedést okoz. Éreztem, hogy el kell jönnöm ide, hogy imádkozzak, hogy éreztessem közelségemet, de azért is, hogy felébresszem lelkiismeretünket, hogy az, ami megtörtént, ne ismétlődjön meg, kérem, hogy ne ismétlődjön meg – hangsúlyozta Ferenc pápa. Mindenekelőtt őszinte hálájának adott hangot és tovább bátorította Lampedusa és Linosa szigetének lakóit, az egyesületeket, az önkénteseket és a biztonsági erőket, akik a múltban és most is figyelmet fordítanak azokra a személyekre, akik valami jobbat keresve indulnak útnak. 

Kis csapat vagytok, de a szolidaritásról mutattok példát! Köszönöm! – mondta a Szentatya. Köszönetét fejezte ki Francesco Montenegro érseknek segítségéért, munkájáért, lelkipásztori közelségéért. Üdvözölte Giusy Nicolini polgármester asszonyt, majd a muzulmán bevándorlókhoz szólt, akik aznap kezdték el a Ramadán böjti hónapot. A pápa, miközben azt kívánta, hogy a böjti hónap hozzon számos lelki gyümölcsöt, biztosította a bevándorlókat: az Egyház mellettük áll abban a törekvésükben, hogy családjukkal együtt méltóbb életet élhessenek.

Nektek pedig ezt mondom: O’ scia’ – a pápa szicíliai tájszólásban köszöntötte a szigetlakókat, majd így folytatta homíliáját:

Isten igéjének fényében, amelyet az előbb hallottunk, ma reggel szeretnék néhány szót figyelmetekbe ajánlani. Szóljon ez mindenekelőtt lelkiismeretünkhöz, késztessenek elmélkedésre és arra, hogy konkrétan megváltoztassunk bizonyos magatartásokat. „Ádám, hol vagy?” – ez az első kérdés, amelyet Isten az emberhez intéz a bűnbeesés után. „Hol vagy, Ádám?” És Ádám egy eltévelyedett ember, aki elveszítette helyét a teremtésben, mert azt hiszi, hogy hatalmassá vált, hogy minden felett uralkodhat, hogy ő az Isten. Ekkor megbomlik az összhang, az ember téved, és ez megismétlődik a másikkal való kapcsolatában is, aki többé már nem testvérem, akit szeretni kell, hanem egyszerűen csak egy másik ember, aki zavarja az életemet, a jólétemet.

Ekkor Isten felteszi a másik kérdést: „Káin, hol van a te testvéred?” Az az álom, hogy hatalmasak, hogy nagyok vagyunk, mint Isten, sőt, mi magunk Isten vagyunk, tévedések sorozatához vezet, amely a halál láncolata, odáig vezet el, hogy kiontjuk testvérünk vérét! Istennek ez a két kérdése ma is felhangzik, teljes erejével! Sokan közülünk irányt veszítettek, közöttük én is. Nem fordítunk többé figyelmet a világra, amelyben élünk, nem gondozzuk, nem ápoljuk azt, amit Isten mindenki számára teremtett, és arra sem vagyunk már képesek, hogy egymásra vigyázzunk. És amikor ez az irányvesztettség világméreteket ölt, akkor olyan tragédiák következnek be, mint amely szemünk előtt zajlott le. 

Majd így folytatta: „Hol van a te testvéred?” Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről – mondja Isten. Ez nem másokhoz intézett kérdés, hanem hozzám, hozzád, mindnyájunkhoz intézett kérdés. Ezek a fivéreink és nővéreink arra törekedtek, hogy kijussanak egy nehéz helyzetből és egy kis nyugalmat, békességet találjanak. Jobb helyet kerestek maguknak és családjuknak, de a halállal találkoztak. Hányszor megtörténik, hogy nem találnak megértésre, nem találnak befogadásra, nem találnak szolidaritásra! És hangjuk felszáll Istenig! – mondta a pápa, ismételten köszönetét fejezve ki Lampedusa lakóinak szolidaritásukért. Elmondta: Beszéltem az előbb egy ilyen testvérünkkel. Mielőtt ide érkezett volna, emberkereskedők kezébe került, akik kihasználják mások szegénységét. Ezek számára mások szegénysége nyereség forrása. Mennyit szenvedtek! És néhánynak nem sikerült, hogy partra szálljon! – utalt a pápa a vízbe fulladt menekültekre.

„Hol van a te testvéred?” Ki a felelős ezért a véráldozatért? A spanyol irodalomban Lope de Vega egyik drámájában Fuente Ovejuna város lakói megölik a zsarnok kormányzót, úgy, hogy ne derüljön ki, ki volt a gyilkos. Amikor a király bírája megkérdezi, hogy ki ölte meg a kormányzót, mindenki így válaszol: „Fuente Ovejuna”. Mindenki és senki! Ma is erőteljesen ránk szegeződik a kérdés: ki a felelős fivéreink és nővéreink véréért? Senki! Mindnyájan így válaszolunk: nem én vagyok a felelős, nekem semmi közöm hozzá, talán a többiek, biztos, hogy én nem. Ma a világon senki sem érzi magát felelősnek ezért. Elveszítettük a testvéri felelősség érzését. Beleestünk a pap, az oltárszolga álszent magatartásába, akiről Jézus szól az irgalmas szamaritánus példabeszédében: ránézünk az út szélén fekvő félholt testvérünkre, talán azt gondoljuk, hogy „szegény ember”, és tovább folytatjuk utunkat. Nem a mi feladatunk; és ezzel megnyugtatjuk magunkat, minden rendben van. A jólét kultúrája, amely arra késztet, hogy csak saját magunkra gondoljunk, érzéketlenné tesz mások kiáltásával szemben. Mintha szappanbuborékokban élnénk, amelyek szépek, de egyenlőek a semmivel, a mulandó, az ideiglenes dolgok illúziói ezek, amelyek a másik iránti közönyhöz, sőt a közöny globalizálásához vezetnek. Ebben a globalizált világban beleestünk a közöny globalizációjába! Hozzászoktunk a másik szenvedéséhez, nem ránk tartozik, nem érdekel bennünket, nem a mi ügyünk!”

Visszatér Manzoni „Névtelen” alakja. A közöny globalizációja mindnyájunkat „névtelenné” tesz, név és arc nélküli felelősöké. „Ádám, hol vagy?” „Hol van a te testvéred?” – Isten ezt a két kérdést teszi fel az emberiség történelmének kezdetén, és ma is korunk minden emberéhez szól, hozzánk is – mondta a pápa, majd így folytatta: „Szeretném, ha feltennénk egy harmadik kérdést is: ki az közülünk, aki sírt ezek és ezekhez hasonló tények miatt? Ki sírt ezeknek a fivéreknek és nővéreknek a haláláért? Ki sírt azokért a személyekért, akik a csónakon voltak? A fiatal anyukákért, akik magukkal hozták gyermekeiket? Ezekért a férfiakért, akik szerettek volna valamit, hogy eltarthassák családjukat? Olyan társadalom vagyunk, amely elfelejtette a sírás tapasztalatát, az „együtt szenvedést”: a közöny globalizálása megfosztott bennünket a sírás képességétől! Az evangéliumban (Mt 2,13-18) hallottuk a kiáltást, a sírást, a nagy panaszkodást: Ráchel siratja fiait,... mert nincsenek többé”. Heródes mindenkit megöletett, hogy megvédje saját jólétét, saját szappanbuborékját. És ez továbbra megismétlődik. Kérjük az Urat, hogy törölje ki mindazt, ami Heródesből szívünkben maradt. Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy sírjunk közönyünk miatt, sírjunk a világban, a bennünk jelen lévő kegyetlenség miatt, azoknak a kegyetlensége miatt, akik névtelenül olyan társadalmi-gazdasági döntéseket hoznak, amelyek hasonló drámákhoz vezetnek. Ki sírt, ki sírt ma a világon? – tette fel a kérdét Ferenc pápa.

Végül így imádkozott:

„Uram, ebben a liturgiában, amely a bűnbánat liturgiája, bocsánatot kérünk, hogy közömbösek voltunk annyi testvérünkkel szemben. Bocsánatot kérünk tőled Atyánk azokért, akik kényelmesen bezárkóztak saját jólétükbe, amely a szív érzéstelenítéséhez vezet, bocsánatot kérünk tőled mindazokért, akik döntéseikkel világméretekben olyan helyzeteket teremtettek, amelyek ezekhez a drámákhoz vezetnek. Bocsáss meg Urunk! Urunk, halljuk ma is kérdéseidet: „Ádám, hol vagy?” „Hol van a te testvéred vére?”

A püspök azt mondta, hogy Lampedusa egy világítótorony: ez a példa legyen világítótorony az egész világban, hogy másoknak is legyen bátorságuk befogadni azokat, akik jobb életet keresnek. Köszönöm tanúságtételeteke, és szeretném megköszönni gyöngédségeteket, amelyet éreztem Stefano plébános atya személyében is. Elmondta nekem a hajón, hogy helyettesével együtt mi mindent tesznek. Köszönöm nektek és Stefano atyának. Az Úr legyen veletek. Legyen áldott az Úr neve. Segítségünk az Úr nevében van” – mondta a pápa, majd áldását adta a hívőseregre.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír