Hollerich bíboros: Európában olyan fogyasztói szemlélet uralkodik, ami már nem hagy élni

Alázatosan munkához kell látnunk, fel kell fedeznünk a hitelesebb kereszténységet, következetesen kell cselekednünk. Fel kell hívnunk a figyelmet a szolidaritásra. A L’Osservatore Romanónak adott interjúban a bíboros elmagyarázza, hogy a szörnyű betegségen túl – amelyre még nincs vakcina – a fogyasztói szemlélet fojtogat minket, amely nem engedi, hogy hiteles módon éljünk; és a kizárólagosan kulturális kereszténység, amelynek nincs miből táplálkoznia, és nincs mivel táplálnia.

Az interjút teljes terjedelmében közreadjuk.

– Bíboros úr, talán elmondhatjuk, hogy ami a pandémiáról folytatott világméretű vitából nagyon hiányzik, az a felelősségvállalás a világ déli része iránt. Ha figyelembe vesszük például azt, hogy Afrika olyan, mint egy bomba, vírusbomba is, amely robbanásra kész, akkor Ön szerint a szolidaritásról vagy realizmusról érdemes inkább beszélnünk?

– Azt hiszem, hogy a szolidaritás mindig válasz a realizmusra. Afrikát kemény csapás érte. Nem a betegek vagy a halottak száma miatt, még ha sokan vannak is, hanem mert a gazdaság szenvedte meg a helyzetet.

Az afrikai emberek még szegényebbekké váltak. Fel kell használnunk ezt a válságot arra, hogy megtegyük a szolidaritás gesztusát.

Mi Európában gazdagok vagyunk, és ez azért is van, mert kihasználtuk Afrika gazdagságát, ezért egészen egyszerűen az a helyes, ha testvérként segítünk ezeknek az embereknek abban, hogy új egyensúlyra leljenek, fenn tudják tartani az életüket anélkül, hogy menekülteket küldenek Európába. Keresztényként felelősséggel tartozunk az egész földért. Szolidaritásunk nem ismerhet határokat. Természetesen nagyon igaz, amit a realizmusról mondott. Mert az európai országok, az európai emberek is, amikor most betegekről beszélnek, magukról beszélnek, mert a szegénység Európát is érinti, arról beszélnek, hogyan lehet itt legyőzni a szegénységet. És ez jogos. De nem feledkezhetünk meg a legszegényebbekről! Krisztus evangéliuma nem engedi, hogy elfeledjük őket.

– Legutóbb Ausztriában, az Alpbach Európai Fórumot megnyitó szentmise alkalmából Ön egyfajta közös beavatkozásról beszélt Európa részéről annak érdekében, hogy szembeszegüljünk a világjárvánnyal, megőrizzük a békét és ne áruljuk el a keresztény értékeket. Milyen formában kellene megtenni ezt a beavatkozást?

– Azt hiszem, tennünk kell valamit Afrikáért, ahogyan Amerika tett Európáért a háború után. Nem elég kis segélyprogramokat létrehozni. Valójában egy nagy fejlesztési tervre van szükség az egész földrész számára. Nehezebb, mint amikor Európát segítették ki, mert Európa a háború után visszatalált a demokratikus rendszerekhez, és tudjuk, hogy Afrikában olyan politikai rendszerek vannak, amelyek olykor nem teszik lehetővé, hogy az afrikai népek fejlődjenek. Az is igaz, hogy Európa nincs egyedül Afrikában. Kína egyre tekintélyesebbé válik, érezhető a jelenléte. Közös erőfeszítést kell tehát tenni Kínával, minden jóakaratú emberrel, az afrikai országok fejlődése érdekében. Mi, mint Katolikus Egyház hallatjuk a hangunkat, de Afrikában vannak más egyházak, más vallások is…

Milyen jó lenne, ha a vallások képesek lennének az emberiség lelkiismeretévé válni, hogy együtt kiáltsanak ezeknek az afrikai népeknek a fejlődéséért… Mert Isten ugyanúgy szereti Afrika és Európa népét. Isten nem szereti jobban Európát, ez világos.

Az ellenkezőjét gondolni nem más, mint egy látens Európa-központúság kifejeződése. És keresztény nézőpontból ez nem helyes. Ha tudjuk, hogy Isten minden embert szeret, akkor együtt kell cselekednünk. Mert a boldogság, egyfajta jólét, a béke, az igazságosság mindenkié kell hogy legyen.

– Egy egyenes kérdést teszek fel Önnek. Véleménye szerint Európát, amilyen most, meg kell reformálni, vagy inkább újra kell alapítani?

– Én mindig reménykedem Európában. Mert amikor az Európai Unió rövid történetére gondolok, azt látom, hogy sok válság volt már, és Európa mindet legyőzte. Azt hiszem, valós veszély volt a pandémia kezdetén, hogy nem sikerül megőrizni magunkat egy új világrendben. Most azonban már látszik, hogy Európa elvégzi a feladatát. Azt gondolom, hogy a keresztény egyházaknak, más vallásokhoz tartozó barátainkkal együtt, érezniük kell a felelősséget, az európai lelkiismeret hangját, kicsit többet kell tennünk, meg kell mutatnunk a szolidaritást, ami azt jelenti, hogy lemondunk arról, hogy gazdagságunk egy kis részét magunkra fordítsuk, hogy meg tudjuk osztani másokkal.

– A laikus Európának miért olyan nehéz rátalálnia működésének és létének mély értelmére, és védelmezni azt? Politikai vagy kulturális probléma ez inkább?

– Azt hiszem, hogy az európai kultúrában valamiképpen még jelen vannak a keresztény kultúra maradványai. Ezek a maradványok nem olyanok, mint a régi romok, hanem még aktív részei Európa kultúrájának. Ezek a maradványok segítenek, hogy szolidárisabban éljünk. És jelen vannak olyan politikusokban is, akik nem vallják magukat kereszténynek. Nézzük meg például, hogy fogadták a Laudato si’-t. Nagy nyitottság van ezekre az üzenetekre, különösen a Szentatya üzeneteire még egy laikus Európában is. Olykor ez

a világi vagy világiasságra törekvő Európa keresztény köntösben mutatkozik. De ez valóban csak ruha, nem a kereszténység és az evangélium elemei működnek benne, csak farsangi mulatság.

A szolidaritás, a megosztás, az, hogy meg akarjuk osztani a gazdagságunkat a szegényebbekkel, hogy tiszteljük az emberi jogokat: ezek a kereszténység megkülönböztető jegyei. Azonban azt is gondolom, hogy sajnos a kereszténység meggyengült Európában. Azt hiszem, a világjárvány óta is csökkent a templomba járók száma. Foglalkoznunk kell Európa evangelizálásával. Nem igaz, hogy Európa mindig keresztény marad. Ez nem volt igaz a történelemben sem, mert voltak olyan pillanatok is, amikor teljesen kiüresedett.

Hirdetnünk kell az evangéliumot Európa számára, be kell töltenünk az evangelizáció művét. Először tettekkel, a viselkedésünkkel, a segítségnyújtásunkkal, aztán szavakkal.

Mert az emberek azt mondják nekünk: „Mindig ezeket a szavakat halljuk, de nem mondanak nekünk semmit, mert ti nem élitek, amit hirdettek.” Isten – a pápánk hangján keresztül is – arra hív minket mint Egyházat, hogy váljunk jobban kereszténnyé, legyünk valóban egyszerűbbek, anyagi értelemben is szegényebbek. Mert

Európában olyan fogyasztói szemlélet uralkodik, ami már nem hagy élni. Megfojtjuk az életünket Európában. Olyan evangelizációra van szükségünk, amely a mélybe hatol. Meg kell változnunk, hallatnunk kell Krisztus hangját, aki mély változásra hív minket.

– Térjünk vissza a világjárványra. Milyennek értékeli összességében az európai reakciót?

– Nem volt igazuk azoknak, akik „fösvényebbek” voltak. Most azonban meg kell várni az egyeztetéseket az Európai Parlamentben, a nemzeti parlamentekben. Még nincs vége. Figyelemmel kell kísérni a különböző folyamatokat. Azt is hiszem, hogy az európai egyház arra hivatott, hogy támogatásáról biztosítsa ezeket az akciókat, és közben ne essen abba a kísértésbe, hogy politizáljon vagy egy megoldást kikényszerítsen egy másikkal szemben. Ez nem a mi feladatunk. Az viszont igen, hogy megerősítsük az Európai Unió fontosságát. Mert az Európai Unió nélkül a szegényebb vagy a járvány által jobban sújtott országok, mint Olaszország, Franciaország, Spanyolország még szegényebbé válnának, és az Európai Unió nélkül a gazdag országok – mint az északi országok – nem lehetnének nagy exportőrök. Mindannyiunknak szükségünk van erre az Európai Unióra. És keresztényként tennünk kell a közjóért. Nagyon nehéz az Európai Unió nélkül a közjón gondolkodni.

Én nem vagyok Európa-párti. A közjó pártján állok. A közjó nagyobb Európánál.

Azt hiszem, sok ember van – ha nem is mind keresztény –, aki megértette ezt, és ezért nagyobb szolidaritást akar. Mi nagyobb szolidaritásra szólítunk fel mindenkit, egy gazdaságilag és politikailag megvalósítható szolidaritásra. 

– Előrejelzést kérek Öntől: Végül hogyan jön ki Európa ebből a többé-kevésbé drámai helyzetből? És az Egyház?

– A kérdés második részével kezdem. Az országomra gondolok: csökken a számunk. Mert mindazok, akik nem mentek el misére, mert korábban is csak kulturális okokból jártak, ezek a bal- vagy jobboldali „kulturális katolikusok” nem jönnek többet. Látták, milyen kényelmes az élet. Nagyon jól élnek anélkül, hogy el kellene jönniük a templomba. Az elsőáldozások, a gyereknek tartott hittanórák száma is csökkenni fog, szinte biztos vagyok benne. De ez nem panasz a részemről. A pandémia nélkül is meglett volna ez a folyamat. Talán tíz évvel tovább tartott volna. Miután eljutottunk idáig,

az Egyházat olyan alázatnak kell mozgatnia, ami lehetővé teszi, hogy jobbá szervezze magát, hogy keresztényebbek legyünk, mert különben a kereszténység e kultúrája, ez a pusztán kulturális katolicizmus nem lesz tartós az időben, nincs mögötte semmiféle élő erő.

Azt hiszem, nagy lehetőség ez az Egyház számára. Meg kell értenünk, mi forog kockán, cselekednünk kell, és új missziós rendszereket kell kialakítanunk. Amikor azt mondom, missziós, arra gondolok, hogy tett és szó legyen egyszerre. Azt is gondolom, hogy a világjárvány utáni világ, a Nyugat, az Egyesült Államok, Európa gyengébb lesz, mint azelőtt, mert a vírusnak ez a folyamatokat felgyorsító jellege más gazdaságoknak, más országoknak növekedést hoz. Realizmussal kell tekintenünk erre,

szakítanunk kell a gondolatainkban élő Európa-központúsággal, és nagy alázattal kell dolgoznunk más országokért az emberiség jövője érdekében, hogy nagyobb legyen az igazságosság.

És a Laudato si’ által kijelölt értelemben el is kell köteleznünk magunkat. A jó elköteleződéshez azonban alázat kell. Alázat nélkül nem létezik valódi elköteleződés.

– Mi volt ezekben a hónapokban a legnagyobb csalódása, és mi volt az, ami a leginkább reményt adott?

– A legnagyobb kiábrándulás az volt, hogy Európában voltak, akik teljesen nacionalista módon reagáltak a járvány elején. Mintha az Európai Unió, a szolidaritás nem létezne. Ez tényleg nagyon fájt. Mint a Németország felé lezárt határ, abban az évben, amikor Luxemburg német megszállásának az évfordulója volt: érzéketlenség volt ez az európai történelemmel szemben. Reményem azonban abból fakad, hogy a vezetők látták és értették ezt, és azt mondták, hogy egy újabb válság, a megbetegedések növekedése esetén nem teszik meg újra. És

ott van a Krisztusba vetett remény. Számomra ez azt is jelenti, hogy látom a törékenységemet. És hogy ez a törékenység nem fenyegetést jelent, hanem alkalom arra, hogy elmondjam: Jézus Krisztusban van az üdvösségem, ő a reményem, és a szava, kereszthalála, feltámadása vezet arra, hogy egyre jobban elkötelezzem magam egy igazságosabb társadalomért.

Fordítás: Thullner Zsuzsanna

Forrás: L’Osservatore Romano

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír