Húsvéti üdvözlet az iraki domonkos nővérektől

Kedves Nővérek, Testvérek és Barátaink!

Jó hallani Jézus feltámadásáról. De ha belegondolnánk abba, honnét is hirdetik az evangéliumot, kissé meglepődnénk.

Az asszonyok belépnek a sírba, ahol egy ifjút látnak ülni. Fontos dolgok történnek ebben a sírban. A közösség, amely az örömhírt hirdeti, meglepő módon a sírban van. Ugyanaz a közösség, amely sötétségben, nyomorúságban és szorongatások közt él, az Úrról szóló örömhírt hirdeti. Az Isten erejét és szeretetét megtapasztaló közösségnek semmi sem állhat útjába.

Ugyanazzal a lelkülettel szeretném továbbítani közösségünk húsvéti üdvözletét, a közösségét, amely ott van a sírban az asszonyokkal és az ifjúval. S egyben kérjük, imádkozzatok értünk, hogy legyen elég bátorságunk hirdetni az Úr feltámadását a mi megviselt iraki közösségünkben.

Igaz, az égető krízishelyzet enyhült, népünk mégis lelki válságban van. Hogy könnyebbé tegyük számukra ezeket a válságos időket, továbbra is kísérjük a menekülttáborok lakóit, lehetőséget nyújtva számukra a szentmisékre, imatalálkozókra, lelki alkalmakra, és az evangéliumról szóló osztozásra. Igyekszünk továbbra is szem előtt tartani, hogy a tanítás előmozdítja a békés társadalom megteremtését. Továbbra is dolgozunk iskolánkban 440 gyerekkel, és három óvodánkban 465 gyerekkel. Reméljük, hogy hamarosan megnyithatjuk lelki gyógyító központunkat, valamint egy újabb iskolát Dahúk városában, s reméljük, hogy tovább bővíthetjük általános iskolánkat középiskolával és gimnáziummal.

Népünk elveszítette a reményt. Az emberek sok mindenben reménykedtek, de csalatkoztak. Ma semmiféle reális esélyt nem látnak egy jobb, biztonságosabb jövőre. Bár a remény mindig újraéled, amikor híreket hallunk a keresztény városok felszabadításáról, de az emberek nagyon aggódnak biztonságuk, jövőjük miatt.

A menekülttáborokban az élet nyomorúságos. Voltak próbálkozások, hogy az embereket elköltöztessék onnét, és jobb életkörülmények közé segítsék őket, de a menekültek száma olyan nagy, hogy még mindig nagyon sokan élnek embertelen körülmények között. Ez természetesen életük minden területére kihat.

Mi magunk mint közösség népünk mellett állunk, osztozunk félelmeikben és aggodalmaikban. Megtanultunk együtt élni a bizonytalansággal és az ismeretlennel. Úton lenni ma azt jelenti: mindig készen állni arra, hogy továbbálljunk, s azt vigyük magunkkal, ami fontos: az Úrba vetett bizalmunkat.

Mindezek ellenére próbáljuk észrevenni Isten szeretetének és erejének jeleit, és teljes erőnkkel kapaszkodunk Isten hűségébe.

Levelemet iskolánk egyik kisdiákjának szavaival szeretném zárni, aki amikor tanára megkérdezte tőle, mit mondott neki Jézus az imádság alatt, ezt válaszolta: „Ne félj, a templomaitokban most az angyalok imádkoznak” (utalva saját, a Ninivei-fennsíkon álló templomukra).

Áldott húsvétot kívánunk, szeretettel:

Maria Hanna OP, a Sienai Szent Katalinról Nevezett Domonkos Nővérek általános elöljárója

Forrás és fotó: Domonkosnővérek.hu

Magyar Kurír