Igazolódott, milyen sokan vágyunk a találkozásra Jézussal – Dolhai Attila élményei a NEK-ről

– A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hírnökeként bejárta az országot. Milyen élményeket szerzett ezalatt és a kongresszus idején?

– Közelebbről átéltem, hogy az emberekben sok kérdés felmerül azzal kapcsolatosan, hogy szükség van-e a vallásra, az Egyházra. Az elmúlt hónapokat azzal töltöttük, hogy bebizonyítsuk, hogy igen, és láthassák országszerte, hogy sokan vagyunk, akik ezt gondoljuk. Az igazi bizonyíték azonban a Jézussal való találkozás volt a kongresszus hétében. Megtapasztalhattuk, milyen együtt lenni, közösen imádkozni, közösen hallgatni azokat az útmutatásokat, amelyeket akár a Szentatya, akár a bíboros úr, akár a pátriárka mondott el nekünk. Ezek mind fontos történelmi-társadalmi iránymutatók. Megerősödtünk abban, hogy ezt az értékrendet tovább kell adni és meg kell élni.

– Hetedikén, kedden a Magnificat zenekarral volt egy zenés imaestjük az Egyetemi templomban, amelyen Csókay András idegsebész tett tanúságot. Szombaton pedig, a Kossuth téren a lányával lépett fel. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott?

– Ezekre az eseményekre sokat próbáltunk, izgatottan készültünk, de nem tudtuk, hogy vajon kíváncsiak lesznek-e rá az emberek, és mi lesz a végkifejletük. Azonban amikor az imaesten kitették az Oltáriszentséget, és szemtől szembe találkoztunk Jézussal, azt éltem át, hogy

ilyen mélyen és közel magamhoz még nem éreztem az Úr Jézust és az emberek szeretetét.

Nagyon erősen hatott rám az emberek nyitottsága, kedvessége, ahogyan érkeztek egy-egy programra, ahogy vágytak arra, hogy Jézussal együtt legyünk. Amikor az Egyetemi templomban vége volt az imádságnak és a tanúságtételnek, az emberek nem akartak elmenni. Idővel elénk toppantak, és spontán elkezdték énekelni nagy tömegben: „Áldjon meg téged az Úr!” Olyan ereje volt ennek, hogy nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Most is összeszorul a szívem, ha erre gondolok. Sok sikert megéltünk a színházban, de ezt a fajta szeretetet, együttlétet még soha nem tapasztaltam. Szeretném, ha ez még nagyon sokszor megtörténne velünk.

A lányommal, Lucával is ezt éltük át, amikor a Kossuth téren együtt énekeltünk, pedig hatalmas térben általában nem egyértelmű, mennyire fogadják el az emberek, amit az éneklésünkkel adni akarunk. A pátriárka és a bíboros úr szavai ott nagyon megérintettek, leginkább a keresztények társadalmi felelősségéről. Minden keresztény vallású felekezet közösen ünnepelt, az Eucharisztia mindenkit egyesített. Nagyszerű volt, hogy a körmenetnek is a részese lehettem a feleségemmel.

– Önnek mit jelentett, hogy ennyi hívő emberrel ünnepel együtt?

– A nyitómise után sok kritika érte a rendezvényt a médiában, a katolikusok érdektelenségéről írtak. Mindenhol azt lehetett olvasni vagy hallani, hogy nem vettek részt kellő számban a legnagyobb ünnepükön. Aztán a rákövetkező hét minden napján azt hallottam másoktól, hogy a Hungexpó és az aréna is megtelt a hívőkkel, óriási feltöltődést élnek át, akik oda látogatnak. Napról napra erősödött bennem, hogy nem igaz, amit egyesek állítanak.

Így pláne csodálatos érzés volt, hogy szombaton a körmenet alatt a végeláthatatlan embertömeg együtt imádkozott és énekelt. A Kossuth térről indulva szinte valami húzóerőt tapasztaltunk meg, ami a Lánchíd felé már kezdett csitulni. Csodálatos volt a kivetítőn azt látni, hogy ugyan elhagytuk az Oktogont, de még a Lánchíd előtti téren is vannak emberek, sőt a menet vége még mindig a Kossuth téren van, pedig az eleje majdnem a Hősök terén tart a bíboros úrral. Rengetegen integettek az erkélyekről, az ablakokból. A szakácsok is kiálltak az utcára éttermekből, a turisták is megindultan figyelték a menetet.

Fantasztikus érzés volt, hogy igazolódott, milyen sokan vágyunk erre a szeretetre és a találkozásra Jézussal.

– Ön énekes színész, a hangjával dolgozik, a zenében él. Az énekek mit adtak Önnek?

– Mámortó volt a kórus a nyitó- és a zárómisén, fantasztikus műveket énekeltek. Borsózott a hátam időnként. Számtalanszor énekeltem a Boldogasszony anyánkat vagy az eucharisztikus himnuszt, de most ezek alatt eszembe jutottak azok a búcsújáróhelyek, ahol kisgyerekként megfordultam, például Máriapócs – egy kis nosztalgia volt bennem.

Elgondolkodtatott, hogy az eucharisztikus himnuszt az első világháború és Trianon tapasztalatával írták a szerzők, mégis ez a szövege: „Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat.”

Mindenféle szempontból sebzett és szétszakadt nemzet és ország voltunk, de micsoda hit volt azokban a szerzőkben, akik ezt a győzelmet akkor meg merték fogalmazni. „Millió szív összecsengjen, magasztalja az Urat.” Egyetlen kapaszkodója van az embernek egy nehéz helyzetben. Most mi nem vagyunk háború után, de a pandémia megviselt mindenkit. Azt szoktuk mondani, amikor nyomorultabb az életünk: „Istenem, segíts!” A jobb módban azonban hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a jó nem magától értetődő dolog, hogy köszönettel tartozunk a Teremtőnek. Most egy kicsit ezt a jobb világunkat éljük már, ezért merült fel az emberekben, hogy szükség van-e a kongresszusra egyáltalán. Boldogság volt tapasztalni, hogy igen.

– A családja hogyan élte meg ezt a hetet?

– Kíváncsi voltam, hogy a 12 és a 16 éves lányomat megérinti-e valami a NEK eseményein. A zárómisén láttam, hogy törölgetik ők is a könnyeiket, pedig inkább a mai trendeket szeretik. Mégis eljutott hozzájuk valami. A Statio Orbis után egész nap a hitről beszélgettünk, folyton kérdeztek. Számukra is erős élmény volt ez az egy hét.

– Ferenc pápa jelenléte mit jelentett Önnek?

– Amikor megérkezett a Szentatya, felment az oltárhoz, és leült kereszt alá. Összeszorult a torkom, és azt éreztem, hogy

a földön élő embermilliók közül ő az első és az egyetlen, aki méltóképpen ül oda, ő a leghitelesebb közvetítője Jézus Krisztusnak.

Volt több tíz vagy száz méter köztünk, de megtapasztaltam, hogy velünk van a Jóisten ebben a találkozásban. Még meg sem szólalt Ferenc pápa, csak leült, mégis a szívem a torkomban vert, és nyelni kellett a könnyeimet. Az isteni küldetéssel megáldott ember prédikációjából nagyon megfogott egy gondolat:

a keresztnek gyökerei vannak, de felfelé tart, utat mutat az Isten felé, és Jézus rajta tárt karokkal várja az embertársait.

El kell fogadnunk a hívását, és segítenünk kell másokat is ebben.

Boldogság volt olvasni a Szentatya sajtótájékoztatóját, amelyet a repülőn a hazaútja közben tartott. Beszámolt arról is, milyen volt a magyarországi hívekkel való találkozása, hogy ez számára is felemelő ünnep volt. Talán nem számított rá, hogy ilyen sokan jönnek a szeretetért, Jézus Krisztusért Budapestre.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita; Lambert Attila

Magyar Kurír