Irgalmas szívűek vagyunk? – Pécsett is megkezdődött az ökumenikus imahét

A nyitó istentiszteleten Felföldi László püspök beszédében óriási ajándéknak nevezte az ökumenikus imahét alkalmait, amikor a keresztények együtt gondolkodhatnak, hisz mindnyájan ugyanannak a Mesternek vagyunk a tanítványai, ugyanannak a Jézusnak a lábaihoz ülünk, hallgatjuk, figyeljük, és ugyanazt az üdvösséget szeretnénk elnyerni, hogy egyszer majd a szeretet asztalánál is ugyanígy együtt foglaljunk helyett és örvendezzünk.

Az irgalmas szamaritánusról szóló evangéliumi szakaszból (Lk 10,25–37) hallottuk mindennek a végtelenül egyszerű és könnyen megvalósítható feltételét: egyszerűen csak jónak kell lenni. Az ökumenikus imahét elmélkedései segítenek, hogyan tudunk ebben helytállni, és hogyan tudjuk ezt megvalósítani – mondta a főpásztor. Majd így folytatta: Ki a felebarát? – kérdezik Jézustól a törvénytudók, aki a kérdésre az irgalmas szamaritánus történetével válaszol. A történelem folyamán talán még soha nem voltak ennyien kifosztva, életképtelenné verve az emberiség útjának szélén, családjainkban, közösségeinkben, mint ma.

Napjainkban a fiatalok és a családok azok, akiket valahol Jeruzsálem és Jerikó között az életük útján kifosztottak, félholtra vertek és otthagytak.

Ez most a mi életünk különleges felhívása, amikor az irgalmasságról elmélkedünk. Rá kell néznünk életünk legsúlyosabb és legnehezebb területére.

Lehet, hogy nem látszik kívülről a másik emberen, hogy kifosztották, hogy életre, hivatásra, családi kapcsolatokra alkalmatlan és életképtelen állapotban hagyták, mégis segítségre szorul. A segítségnyújtásban nem egyszerűen alamizsnáról beszélünk, amikor a jóságról szólunk, nem egyszerűen a szeretetről, hanem súlyos és komoly feladatról, amely ránk vár, keresztényekre, Krisztus tanítványaira. Nem esti imádságról, közös elmélkedésekről van szó, hanem az emberiség súlyos feladatáról, amelyet Isten ránk bíz és tőlünk vár, hogy segítsük mindazokat, akik testileg, lelkileg és szellemileg rászorulnak.

Ahogy a szentírási részben olvasható, a legfontosabb, hogy először megálljunk. Életünk legnagyobb vesztesége, hogy nem tudunk megállni. Sietünk. Ez nem jó. Meg kell állni. Észre kell vennünk, hogy a családtagjaink hogyan élnek mellettünk. Az út szélén? A szeretetünk szélén? Mennyire vannak kifosztva? Hogyan jöttek haza gyermekeink az iskolából? Milyen állapotban vannak? Van-e erőnk, időnk megállni? Vagy sietünk, és elfordítjuk a tekintetünket, mert nincs időnk? 

A gyerekek legfájóbb panasza, amelyet lelkipásztorként régóta hallok, hogy nincs rájuk otthon idő; nem hallgatják meg őket, nem figyelnek rájuk. Kifosztva, sebekkel a szívükben, a szeretetünk szélén vannak, és mindenki elmegy mellettük.

Pedig a szülők sokszor feláldozzák életüket a családért, csak épp 10–20 éven keresztül nem volt idejük úgy megállni, ahogy az irgalmas szamaritánus megállt, és megkérdezni: Hogy vagy? Hogy élsz itt, mellettem? Mennyire fosztott ki az élet? Mit tehetek érted? Hogy tudom a sebeidet gyógyítani? Milyen szeretetre van szükséged? A válasz: az irgalmas szeretetre.

Irgalmas az, aki a szívében megrendül és közel tud menni a rászorulóhoz. Fiatal a fiatalhoz, felnőtt a felnőtthöz, hitves a hitveshez, szülő a gyermekhez. A szív az életünk legbensőbb központja, amely megtanít minket az irgalmas szeretetre, hogy kitárjuk szívünket a másik fájdalmának és nyomorának befogadására.

Az irgalom a szeretet azon képessége, amikor látjuk a másik ember baját, hogy boldogtalan, már nem mosolyog, és ez megragadja a bensőnket.

Az irgalom a szív titka, melyet igazán magunk tudunk formálni Isten szeretetében és jóságában.

Az irgalom készség, hogy létegységbe, közösségbe kerüljünk a másikkal, azaz engedjük, hogy a másik élete az életünk része legyen. Odamegyünk hozzá, lehajolunk, felkaroljuk, segítjük, figyelünk rá. Az irgalom akarat, hogy ebben a létegységben tevékenyen kitartsunk a szenvedővel. A sebet nem egy esti beszélgetés, nem egy jó gondolat gyógyítja. A sebek gyógyulása hosszú idő, függetlenül attól, hogy ki okozta. Törődni kell vele, ahogy az irgalmas szamaritánus is törődik és gondoskodik az emberről.

Az Isten országa felé vezető úton meg kell, hogy lássuk a rászorultakat, főleg azokat, akik velünk együtt élnek, családban, egyházközségekben. Kell hogy lássuk és orvosoljuk sebeiket, és akkor megtapasztaljuk, hogy a másik emberben önmagunkat fedezzük föl, és

nem is mi vagyunk az irgalmas szamaritánus, hanem mi vagyunk azok, akiket kifosztottak, akiket sebekkel borítottak, és akik mellett az irgalmas Jézus megáll, és olajat tesz sebeinkre, bekötözi, meggyógyítja, mert csak a meggyógyultság élményével és örömével lehet rácsodálkozni a másikra.

A szeretetnek lényegénél fogva készen kell lennie arra, hogy megragadja a másik szenvedése. Engedjük, hogy a mi sebeinket – amelyet az életúton szereztünk, magunknak okoztunk vagy családtagjaink okozták; az élet, a világ okozta – az irgalmas isteni szeretet begyógyítsa. Engedjük közel ezt a szeretetet, fogadjuk el, és utána a gyógyult sebek biztonságában induljunk el ebben a rendkívüli módon, nagyon mélyen és nagyon fájdalmasan sebzett világban, hogy felkaroljuk, segítsük és a szeretetünkkel gyógyítsuk testvéreinket, akik mellettünk élnek, vagy akik távolabb vannak, akiket Isten ránk akar bízni, hogy így az irgalmasság öröme és békéje legyen emberi méltóságunknak, családjainknak és krisztusi közösségeinknek éltető kenyere és a missziókba küldő szeretetbiztonsága – zárta az ökumenikus imahét nyitó elmélkedését Felföldi László pécsi megyéspüspök.

A főpásztor igehirdetésének hanganyaga IDE kattintva elérhető.

Az istentisztelet a Miatyánk elimádkozásával és a béke jelének átadásával ért véget.

Az ökumenikus imahét további pécsi alkalmairól ITT olvashatnak.

Az imahét adományaival a Kárpátalján és a Kárpátokon túl élőket támogatják.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír