Isten mint alap és szakadék – Beszélgetés Patsch Ferenc jezsuita teológussal

– Hamarabb lett pap, mint jezsuita. Miért döntött a papi hivatás mellett? 

– Ez nehéz kérdés. Ha nem félnék, hogy rossz néven veszi, szívesen visszakérdeznék: Ön miért házasodott meg? Ezek zavarba ejtő kérdések.

Ha ugyanis valaki pontos és határozott válasszal tud szolgálni, egzakt magyarázatot képes adni arra, hogy miért ment papnak, vagy miért pont ezt a lányt vette feleségül, vagy miért éppen ehhez a fiúhoz ment hozzá, akkor azt a választ egy kicsit gyanúsnak érezzük. És szerintem jogosan.

Én például visszanézve úgy látom, hogy inkább egyfajta bizonytalan vonzásnak engedelmeskedtem egész életemben. Olyan ez, mint a szerelem, csak anyagtalanabb. Emlékszem például, hogy még egészen kicsi koromban egy családi kiránduláson betértünk Egerben a bazilikába. Teljesen megbabonázott a templom hangulata, az épület szépsége, nagysága. Nehéz erről pontosan számot adni.

Gimnazistaként aztán olyan papokat ismertem meg, akikre szerettem volna hasonlítani. Például Kuklay Antal atyát, aki tudós művészettörténész, és akkoriban egy kis zempléni falu plébánosa volt. Az ifjúsági hittanon megéreztem a keresztény közösség erejét. Erős imatapasztalataim is lettek. A pályaválasztás körüli időkben aztán ezek az élmények valahogy felerősödtek – hát, így alakult. Mai fejjel azt mondom: gondviselés volt – providentia. Másként is történhetett volna. Csak visszatekintve áll össze a kép.

Számomra a hivatás olyan, mint a költő ihlete: nem lehet bebiztosítani, csak figyelni rá, és érzékeny antennával igyekezni hűségesnek maradni hozzá.

Ha elindultál, próbálod tartani az irányt. Ma is erre a halk hívásra igyekszem figyelni. Ha leülök imádkozni, felerősödik, de mindig törékeny marad, olyan, amit könnyen elnyom a világ zaja, a napi feladatok. Nagyon hálás vagyok azért, hogy Isten – minden állhatatlanságom ellenére – mindmáig megőrzött ezen az úton. Nem hagyta, hogy tartósan világi dolgokkal csillapítsam a szívem nyugtalanságát.

– Huszonhét éve szentelték pappá a Váci Egyházmegye szolgálatára. Jelmondatával – „Az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32b) – mit szeretett volna kifejezni?

– Akkoriban teljesen az igazság keresésének bűvöletében éltem. A szegedi teológiai főiskolára küldtek tanulni és – sosem felejtem el – ott már az első filozófia-előadáson az az érzésem támadt, hogy én pontosan ezt kerestem, ezért jöttem ide. Turay Alfréd professzornál hallgattam a legfontosabb bölcseleti tárgyakat: az ismeretelméletet, az ókori és középkori filozófiatörténetet, a filozófiai istentant, no, meg a metafizikát – örökre hálás vagyok érte. Fel is épült bennem egy nagyszerű, skolasztikus alapokon álló szellemi épület, ami talán a középkori katedrálisokhoz hasonlítható: minden a helyén volt benne.

Lenyűgözött a keresztény gondolkodás rendszere. Varázslatosnak találtam azt az ellentmondásmentes logikai szintézist, amely ötvözte Szent Tamás gondolatait a modernekkel, elősorban Kanttal és Husserllel.

Másodévtől azután Budapesten tanulhattam tovább. Itt sok új hatás ért. A barátaimmal átjártunk az ELTE-re, ahol Nyíri Tamás és Fehér M. István professzorok voltak rám a legnagyobb hatással.

Itt szélesebb összefüggésbe került, amit addig egyedül igaznak hittem. Eltűnt a logikai kohézió, pontosabban kiegészült a tudomány egy művészibb felfogásával.

Ezt az új tapasztalatot próbáltam megfogalmazni az első filozófiai és teológiai dolgozataimban. Azt is észrevettem, hogy fokozatosan egyre jobban el tudom viselni a felszínre került ellentmondásokat és paradoxonokat. Az evangélium ugyanis nem a számtantanárok logikájának engedelmeskedik. Nem kell mindennek stimmelnie, van helye az érthetetlennek, a paradoxonnak, a misztériumnak is.

A bibliai Isten titokzatos, logikátlan, sokszor érthetetlen. Olyan, mint az élet.

A későbbi római tanulmányaim is ehhez adtak hozzá. Azóta az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy

hinni Jézus Krisztusban valójában az egyre teljesebb szabadság és személyes elköteleződés útja.

Valahogy úgy, ahogy a házasok sem akkor a legszabadabbak, ha maradéktalanul kontrollálni tudják egymást, hanem akkor, ha egyre érettebb elköteleződéssel újra és újra igent mondanak egymásra. Az 5. században Szent Ágoston ezt úgy mondta: Ama et fac quod vis! – Szeress, és tégy, amit akarsz!

Az elkötelezettség nem ellentéte, hanem feltétele a szabadságnak és a szeretetnek.

– A millenniumi évben lépett be a jezsuita rendbe. Mit jelent jezsuitának lenni, mi az identitásának a lényege?

– Amikor hat év papság után szerzetesrendbe léptem, úgy éreztem, hogy számomra ez a mélyebb, személyesebb elköteleződés következő lépése. A jezsuitáknál a rendtörténet kezdetei óta szokás, hogy már felszentelt papok is jönnek a rendbe. Loyolai Szent Ignác első társai között is akadt, aki már pap volt, Fáber Péter. Én a Váci Egyházmegyéből léptem be, és az akkori püspök, Keszthelyi Ferenc egyből elengedett. Máig hálás vagyok a nagyvonalúságáért. Talán azért reagált így, mert ő maga is szerzetes volt, tudhatta, mi az. Egyébként én nem látok minőségi különbséget a különböző életállapotok között az Egyházban. Személyes hivatás dolga, hogy valakiből házas ember, pap vagy szerzetes lesz.

S hogy mit jelent jezsuitának lenni? Hm... Ezek nagyon személyes kérdések. Számomra talán azt, hogy tartozom egy közösséghez, amelynek azonosulni tudok az értékeivel. A jezsuitáknál a fogadalmak közül az engedelmesség a legfontosabb és a legnehezebb is. Aki viszont hiszi, hogy az elöljáróján keresztül Jézus Krisztusnak engedelmeskedik, az minden áldozatra képes. Szerintem egyébként a házasok életében is van hasonló. Isten időnként nekik is „parancsol” valamit, leginkább a családi vagy a munkahelyi körülmények által. A házastársuk vagy a jegyesük iránti szeretetből például sokan mondanak le új munkalehetőségről, ösztöndíjról, az úgynevezett önmegvalósítás sokféle formájáról.

Minden szeretetben van áldozat, ám lelkiismeretünk halk szavára hallgatni egyúttal a legnagyobb belső szabadság és boldogság forrása is.

– A 20. században a katolikus teológia megújulásának egyik kulcsa a perszonalista filozófia volt. Ma milyen irányzatok hatnak a teológiára?

– Ez nagyon izgalmas kérdés, ami hosszú kifejtést érdemelne. Hadd legyek most mégis nagyon szűkszavú. A perszonalisták – Martin Buber, Emmanuel Lévinas és mások – az emberi személyt állították a figyelem középpontjába. Ezzel éltető lendületet adtak egy sereg teológiai tudományágnak, például a morálteológiának is. Az erkölcsteológusok onnantól kezdve bátorságot merítettek annak kimondásához, hogy az emberi szexualitásnak nem egyetlen funkciója az utódok nemzése, hanem más emberi dimenzióknak is fontos szerepe van benne, például az intimitásnak. A perszonalista irányzat egyébként szerintem az egzisztenciafilozófia egyik leágazása, ami még a 20. század második felében is nagyon jelentősnek számított Európa szerte, éppúgy, mint a marxizmus, a posztstrukturalizmus és a fenomenológia. Az angolszász világban ezzel szemben, elsősorban Wittgenstein nyomán, a nyelvanalitikus filozófiát művelték. Az utóbbi időben némileg átrendeződtek a viszonyok. Mára az egzisztenciafilozófia beépült a közgondolkodásba, nem sokat emlegetik. A marxizmusnak történelmi és gazdaságpolitikai okokból leáldozott. Az analitikus és a kontinentális filozófiák között pedig egyfajta konvergencia, egységesülés figyelhető meg.

Ma fokozatosan kezdünk ráébredni arra, hogy komolyan kell vennünk az emberi egzisztencia korlátait és nézőpontjának végességét.

A gyarmatosítók magabiztos felsőbbrendűségével ugyanis – úgy tűnik – nem lehet tartósan stabil és békés világot teremteni egy globalizált világban. A kultúrák sokfélesége Isten akarata, és nem fog egyhamar megszűnni, tehát teológiai szempontból is komolyan kell vennünk.

– Ön a római Gregoriana Pápai Egyetem tanszékvezető professzora. Kialakult-e már a római identitása, és mit jelent az életében? 

– Nem alakult még ki – Isten őrizz! –, és remélem, nem is fog egyhamar. Persze, ha jobban belegondolok, minden attól függ, mit is értünk római identitás alatt. Például ha azt a képességet, hogy a hatalom szemszögéből próbáljuk nézni a dolgokat, akkor nagyon remélem, hogy soha nem is fog kialakulni bennem ez az önazonosság.

Viszont ha rómainak lenni annyit jelent, hogy római katolikus vagyok, aki a pápán keresztül – vigyázat: a mindenkori pápán keresztül – Krisztus tanításához igyekszik kapcsolódni, akkor minden erőmmel az vagyok.

És persze emellett igyekszem a lehetőségekhez mérten elsajátítani annak az országnak a kultúráját, ahol élek. Az akadémiai munka elég elzárt életformát kíván, szóval sokat ülök a könyvtárban. A gondolkodás nagyrészt magányos tevékenység. De azért havonta kétszer találkozom egy házascsoporttal. Ezek a fiatal olasz házaspárok fontosak nekem, és nemcsak én adok nekik, hanem ők is nekem, legalább annyit: hozzásegítenek, hogy az „elefántcsonttoronyba” zárva se szakadjak el teljesen a tényleges élet realitásától.

Róma emellett a világegyház adminisztrációs középpontja, ennek jelentőségét aligha lehet eltúlozni. Itt vannak a nagy nemzetközi szerzetesrendek központjai, a nagy egyházi egyetemek, az egyházmegyék működését segítő dikasztériumok, valamint sok olyan intézmény, ami a laikus keresztények számára is vonatkoztatási pont. Aztán itt van a mártírok Rómája: a katakombák és Szent Péter sírja a vatikáni bazilika alatt, ami kétezer éve kultuszhely. Ennek máig óriási spirituális kisugárzása van, a nem hívők is megérzik. A pápa pedig olyan planetáris spirituális vezető, aki párját ritkítja planetáris korunkban. Ő jelképezi és ő hivatott összetartani a világegyházat. Bár arról azért nem vagyok egészen meggyőződve, hogy az igazán előremutató indítások mindig Rómából jönnek...

– Hanem honnan?

– Elég világos jelei vannak annak, hogy a világegyház demográfiai súlypontja az északi féltekéről a déli féltekére tevődik át. Tehát ma Latin-Amerikára és főleg Afrikára kell odafigyelni. Hogy úgy mondjam, fokozatosan változóban van az Egyház színe. Ez már a Gregoriana egyetem hallgatóin is látszik. Huszonöt éve, amikor először léptem át ennek az intézménynek a küszöbét, még csak elvétve voltak hallgatók a fekete kontinensről, mára pedig tíz százalék fölötti az arányuk, és gyorsan növekszik. A valódi éltető impulzusok tehát szerintem egyre inkább a perifériákról érkeznek. Más kérdés, hogy Ferenc pápával a periféria jutott el a központba. A központ dolga ebben a helyzetben, hogy odafigyeljen az új indításokra, mérlegre tegye és igyekezzen hangot adni közülük azoknak, amelyeket a Szentlélek indításának ismer fel. Nem véletlenül hangsúlyozza a II. vatikáni zsinat is, hogy az Egyház állandóan megújul, mert a Lélek „szüntelenül megújítja” (vö. Lumen gentium, 4). Ezt fejezi ki az Ecclesia semper reformanda est (Az Egyház mindig megújításra szorul) tétele, ami időközben teljes polgárjogot nyert a katolikus teológiában is.

– Oktatóként a mindennapokban számos nemzet papnövendékét tanítja. Rómában járva, az utcán is szembeötlő, hogy mintha a régi formák iránti vonzódás lenne kézzelfogható a papságra készülők életében. Mivel magyarázza ezt a jelenséget?

– Igen, ez egy viszonylag új jelenség. Azt szokták mondani, hogy a II. vatikáni zsinat idején az inga a változás irányába lendült ki, most pedig visszalendült.

Ma inkább az állandóságra, a biztonságra van bennünk igény. Szerintem egyébként ez azzal is magyaráható, hogy a nyugati társadalom szélsőségesen liberális, demokratikus és megengedő, és az embernek határozott fogódzópontokra van szüksége, ha nem akar elsodródni.

Ez igaz a papi és a szerzetesi hivatásokra is. A világos útmutatásoknak ezért ma nagy keletje van – bár

engem nem annyira vonz a leegyszerűsítés. A mai kérdések ugyanis bonyolultak, szerintem ki kell bírni a velük járó bizonytalanságot.

De megértem, ha valaki a múlt iránt érez vonzódást. Amíg a társadalomban merev formák éltek, addig az emberek inkább a szabadság után vágyakoztak, hát, most fordult a kocka. Mindenesetre tény, hogy ötven-hatvan éve a teológiaprofesszorok jellemzően vaskalaposabbak voltak a hallgatóiknál. Ma esetenként ez fordítva van. Én úgy látom, hogy türelemre és megértési készségre van szükség mindenki iránt. Hiszen a hiteles keresésben mindig van valamennyi eleme az igazságnak, s ha ezt elismerjük, a másik rendszerint megnyugszik tőle.

– Várhatóan az idei nagyhét és a húsvéti ünnepünk is a pandémia szorításában fog telni. Milyen üzenete van Krisztus megváltó szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának 2021-ben? 

– Hadd fordítsam le a magam számára ezt a kérdést.

Miben is reménykedem én magam? Hát, ha csak a védőoltásban, akkor rossz lóra tettem.

Az ugyanis nem ad tartós biztonságot. Hiszen még a maszkot sem vehetjük le, hiába vagyunk beoltva! Jöhet egy új vírusváltozat, és minden kezdődik elölről. Persze nem azt mondom, hogy feleslegesek az előírások – szerintem nagyon is fontosak! Hanem azt, hogy

bármilyen lélegzetelállító eredményeket produkál is az orvosi technológia, nem ad végső biztonságot. Élni ugyanis veszélyes. Minden pillanatban ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, a törékenységnek, a betegségnek és a halálnak. A hívő ember ezért Istennel számol. 

Őt tartja alapnak. Csakhogy – és itt jönnek a bonyodalmak – ő olyan „alap”, amelyre a szó szoros értelmében nem lehet „ráépíteni”. Jól fejezi ki ezt a német Abgrund szó, ami egyszerre jelent alapot és alaptalanságot, szakadékot is.

A hívő válasz ezért szerintem a bizalomteli ráhagyatkozás arra, aki fenntart, bármit hozzon is az élet. Abba kapaszkodom, aki értem szenvedett, kereszthalált halt, de legyőzte a halált és örökké él: Jézus Krisztusba. Ezen a pandémiás húsvéton is az ő nevét szeretném az Olvasók lelkére kötni.

Szerző: Kuzmányi István

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 4–11-i ünnepi számában jelent meg.