Kőből pattanó szikra – A húsvéti tapasztalat Thomas Merton szerint

„Nem tudom, él-e a világon húsz olyan ember, aki igazi valójukban látja a dolgokat.” Ez a mondat Thomas Merton azon kijelentései közé tartozik, amelyeket az ember nem tud elfelejteni, vissza-visszatér hozzájuk, hiszen szokatlanságukkal annyira nyugtalanítóak, hogy újra és újra szeretné megérteni, pontosan mire is gondolhatott a nagy trappista lelkiségi szerző, amikor papírra vetette őket. Nem vigasztal meg persze minket, hogy nem sokkal később leszögezi, „nem hiszem, hogy él a világon húsz ilyen ember”, és a zavarunkat csak fokozza a folytatás: „de egy vagy kettő bizonyára igen; ők azok, akik mindent összetartanak, és megóvják a széthullástól a mindenséget”.

Kiben ne merülne fel a kérdés, hogy mégis mitől láthatnánk igazi valójukban a dolgokat? Merton szerint mindenekelőtt a ragaszkodás és a ragaszkodás hiánya a döntő: a tiszta látáshoz arra lenne szükség, hogy ne ragaszkodjunk semmilyen dologhoz, sem önmagunkhoz, de még csak Isten ajándékaihoz és adományaihoz sem. Csak a lelki élet legradikálisabb mesterei tanították, hogy az Isten adományaihoz és kegyelmeihez való ragaszkodás ugyanolyan éretlen, mint a teremtett gyönyörökhöz való ragaszkodás – ha valamit, hát ezt Merton biztosan megtanulta Keresztes Szent Jánostól, sokak szerint minden idők legnagyobb lelkiségi mesterétől.

Ám nemcsak azon érdemes elgondolkodni, hogyan homályosítja el a tekintetet a ragaszkodás. Nem kevésbé érdekes fellapozni Thomas Merton számtalan könyvét, tengernyi naplójegyzetét és levelét, azokat a szövegeket, amelyekben a tiszta tekintet keresése a húsvéttal kerül összefüggésbe. A legtöbben tudják, hogy Merton úgy vélte, a legjobb írásait a naplói rejtik magukban, levelei pedig sokszor azért is remekművek, mert a keresztény lelki tartalmakat a történelem és a hétköznapok legkézzelfoghatóbb eseményeihez kapcsolják.

1948 húsvétvasárnapján a pusztán harminchárom éves szerzetes azt jegyzi fel, hogy az ünnepi antifónákkal együtt élete korábbi legboldogabb időszakai is visszhangoznak a lelkében: azok a húsvéti időszakok, amelyeket zaklatott ifjúsága után már a monostorban tölthetett. „Olyanok a nagy ünnepek, különösen a húsvét”, mondja, „mintha a lelki élet magaslati kiszögellésére állna fel az ember, ahol új fényben mutatkozik meg minden. Ilyen lesz majd, amikor az ember belép az örökkévalóságba, s hirtelen, békésen és világosan felismeri minden hibáját, akárcsak azt, hogy mit tett helyesen: minden a helyére kerül.” Tizenhét évvel később, 1965 nagyszombatján már komorabb árnyalatok vegyülnek ebbe a fiatalkori magaslati derűbe. A nagyszombati naplóbejegyzés a bálványimádás elterjedtségét panaszolja fel, azt, hogy bár szinte teljesen észrevehetetlen, a bálványimádás mindent áthat. „Nincs vége a hatalom, a gépek, a tulajdon, a gyógyszerek, a sport, a ruhák bálványozásának, mert az egészet a pénz és a hatalom vágya hajtja előre. Az atombomba csupán az egyik vetülete ennek a kultusznak. A bomba még csak nem is a legrosszabb. Hálásnak is kell lennünk érte, mert kiáltó jel, azt jelzi, amire egész civilizációnk mutat: arra, hogy az ember feláldozza magát saját kapzsisága és kétségbeesése oltárán.”

1967 húsvétján, bő egy évvel a halála előtt Merton néhány barátjának írt levelében arról beszél, hogy „a húsvét az erő időszaka”, de ez az erő nem győzedelmeskedhet bennünk, ha szembehelyezünk vele olyan dolgokat, amelyekhez ragaszkodunk, s azért bízunk bennük, mert irányítani és kezelni tudjuk őket. Merton jól tudta, hogy a ragaszkodás, az irányítás vágya és a hatalom fetisizálása gyengeségből és félelemből fakad: csak a gyenge ember ragaszkodik bálványaihoz, és csak az akar irányítani másokat, szünet nélkül a saját hatalmának mérges gázait belélegezve, aki fél. A húsvét ereje a gyengeséggel és a félelemmel szemben lép fel, de nem is olyan egyértelmű, hogy erős világossága diadalmaskodni tud a gyenge és félelemteli sötétségen.

Nem véletlen, hogy Az új ember című könyvének utolsó fejezetét Merton a húsvétnak szentelte, és nem véletlen, hogy pontosan az új ember megszületésének szentelt gondolatait zárja le a húsvét világának áttekintésével. Húsvétkor ugyanis a „világ” sötétségét kell magunk mögött hagynunk, a középszerűség és a tehetetlenség sötétségét. A húsvéti virrasztás ebben a sötétségben várja az új élet megszületését, „és amikor Krisztus arra int, hogy a keresztény ember legalapvetőbb kötelessége a virrasztás és az éber figyelem, azt mondja, hogy ébernek kell lennie szabadságunknak, minden pillanatban készen arra, hogy fölébe emelkedjünk a hétköznapi élet tompító mesterkéltségének”. Az emberi szabadság ugyanis olyan, mint az evangéliumi példabeszédben szereplő szüzek lámpása: önmagában semmit sem ér, el kell töltekeznie annak az új életnek az olajával, amely húsvétkor jelent meg. Enélkül az emberi szabadság szendergő és tompa lesz (milyen könnyű félálomban végigmenni az életen!), vagy éppen szolgasággá romlik, s birtokba veszi a gyengeség és a félelem, a konformizmus, a tompa engedelmesség, a szolgai lojalitás és a szellem elfojtása. (Nagyjából ugyanekkor mondta Ernst-Wolfgang Böckenförde, hogy nem az önálló véleménytől és a kritikától mentes csendes nyugalom a legfőbb katolikus erény.) Húsvét erejét csak az erősek tudják befogadni – csak ők tudnak olyan gyengék lenni, hogy ne ragaszkodjanak semmihez.

Az új ember utolsó oldalai Merton egész életművének legelbűvölőbb szakaszai közé tartoznak. A húsvéti gyertya lángjáról elmélkedik, arról a tűzről, amelynek nincs hangja, mégis a legékesszólóbb húsvét éjszakáján. Néma igehirdetését azonban hang előzi meg: a kovakőé, amellyel szikrát csiholnak a tűzhöz. „A hideg kőből előpattanó szikra arra emlékeztet, hogy Isten ereje, Isten élete rejtve mindig ott van minden dolog lényegének mélyén. Arra emlékeztet, hogy Istennek hatalmában áll kövekből is fiakat támasztani Ábrahámnak. A sötétségből elővillanó fény, a kőből pattanó szikra azt jelképezi, hogy Krisztus legyőzte a halált. A kőből fakadó tűz tehát arról beszél, hogy Krisztus valósága előbukkan halott szívünk hidegéből, lelkünkből, amely elfelejtette önmagát.”

A ragaszkodás hiányán alapuló erő és az Isten életével eltelő szabadság ad tehát kulcsot Merton szerint a húsvéthoz. Ennek fényében nagyon is érthető, hogy 1968-ban, élete utolsó húsvétján a következőket jegyezte fel naplójába: „Olyan nagy öröm, hogy ismét részt vehetek a húsvéti zsolozsmán. Az első egy-két húsvéti nap minden évben annyira hihetetlen! Húsvét van!”

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.