Kovács Gergely: Zita és Károly – Akik egymást segítették az égbe

Boldog IV. Károly (1887–1922), a Habsburg-Lotharingiai-ház utolsó uralkodója 1916 és 1918 között I. Károly néven Ausztria utolsó császára és IV. Károly néven az utolsó magyar király. Felesége Bourbon-Pármai Zita (1892–1989). Kovács Gergely kettőjük látszólag szomorú, valójában katartikus, lélekemelő élettörténetét írta meg, tudományos igényességgel, de rendkívül mély empátiával.

A szerző születésüktől kezdve kíséri végig Károly és Zita életét. Az utolsó magyar király gyermekkora nem volt gondtalan, hiszen édesapja, Ottó főherceg kicsapongó életet élt, szemben édesanyjával, akit XV. Benedek pápa valóságos szentnek nevezett. Az erős akaratú, mélyen hívő édesanya és a lelki dolgokban őt követő Károly számára sok fájdalmat jelentett ez a családi nehézség, de egyben folyamatos imaszándékot is. Zitának tizenegy édestestvére és hét féltestvére volt. Édesapja – akárcsak Károlyé – korán meghalt, de nagyon jó példát hagyott hátra, egy bölcs, életvidám, humánus és körültekintő ember példáját. Zita Károlyhoz hasonlóan már gyermekkorában nagy örömet talált a szeretetgyakorlásban.

A két fiatal hamar egymásba szeretett, valódi szerelmi házasság volt az övék, Isten nyolc gyermekkel ajándékozta meg őket – a legkisebb már Károly halála után született. Kettőjük személyiségének sok közös vonása volt, erősítették egymásban a jót. Ezek közül kiemelkedik a vallásosság és a szociális érzékenység.

A transzcendencia Károly életében már korán megmutatkozott. Még csak nyolcéves fiúcska volt, amikor Vincentia nővér, a soproni orsolyita zárda stigmatizált apácája azt tanácsolta, hogy „burkolják a fiatal főherceget imádságba, mert császár-király lesz, aki sokat fog szenvedni, és célpontja lesz a pokol támadásainak”. Ez a prófécia beteljesült. Ettől kezdve egy kis csoport imádkozni kezdett Károlyért, és ez a magyar indíttatású, nemzetek fölötti imaközösség a király hitvalló halála után tovább gyarapodott. Később ez az imaliga kezdeményezte Károly király szenttéavatási eljárásának elindítását.

Kiderül a könyvből az is, hogy a királyi házaspárt sok igaztalan rágalom érte a liberális és baloldali sajtó részéről, Zitát olasznak és hallgatagnak nevezték: egyik jelzővel a sikertelen békekötési kísérletek nyomán ellenségnek titulálták, a másikkal pedig arra utaltak, hogy átvette az uralmat férje fölött, a háttérből mindent ő irányít. Károlyt pedig megrágalmazták, hogy alkoholista. Ezek a támadások különösen elszaporodtak 1921-ben és azt követően. Ebben az évben kísérelte meg kétszer is visszaszerezni a trónt – sikertelenül. Ez a két kudarc legalább olyan fájdalmas csalódást jelentett Károly számára, mint korábban a béketörekvések kudarcai. Meg kellett tapasztalnia, hogy államfői szolgálatára nem tart igényt sem Ausztria, sem Magyarország. Kovács Gergely rámutat, hogy valóra vált Szent X. Piusz pápa jövendölése, és a királyi pár számára valóban csak egyetlen vigasz és menedék maradt: a család. Károly sokat volt gyermekeivel, „akik versengtek édesapjuk társaságában. Ünnep volt számukra minden együtt töltött óra és perc.”

Rövid élete utolsó korszakában, Madeira szigetén a szenvedések és megpróbáltatások között tovább mélyült és kiteljesedett Károly meghitt istenkapcsolata. Soha nem panaszkodott, inkább „mindenre volt egy mentő jó szava, és ellenségeinek álnokságára is tudott valami könyörületes magyarázatot”. Elsőszülött fia, Ottó ott állt halálos ágyánál, és később úgy emlékezett vissza, hogy ez a három óra mutatta meg neki: édesapja élete a rengeteg megpróbáltatás ellenére sem volt boldogtalan. „Isten nem azt kívánja az embertől, hogy győzelmi jelentéseket vigyen eléje. Tőlünk csak azt várja el, hogy legjobb tudásunk szerint cselekedjünk. Apám halála megmutatta nekem, hogy az embert, amíg lelkiismerete nyugodt, valójában nem érheti kudarc. És a boldogságnak végeredményben ez az egyetlen igazi titka – itt, a földön is.”

Károly özvegye, Zita csaknem hetven esztendővel élte túl férjét; 1940-ben a náci üldöztetés elől családjával együtt Amerikába menekült, előbb Kanadába, aztán az Egyesült Államokba. Ebben, a számára idegen közegben is megtalálta az életcélját: segélyakciókat szervezett és előadói körutat vállalt az osztrák és magyar ügy iránti rokonszenv és az otthoni második világháborús szenvedések enyhítése érdekében. Az ő szenttéavatási eljárása is elkezdődött.

Kovács Gergely meggyőződése, hogy a Szent II. János Pál pápa által 2004-ben boldoggá avatott Károly király lelki öröksége „nem lenne teljes az ő élete párja, a szent özvegységet is megélt Zita királyné lelki öröksége nélkül. Ők ketten nem csak szentségi házasságkötésük miatt alkotnak egy testet és lelket Isten szent színe előtt.” A szerző bizonyos benne, hogy „örök szerelmükhöz kettejük égi közbenjárása párosul mindannyiunk számára, akik életpéldájukból erőt és biztatást szeretnénk meríteni a személyes és családi életünkhöz”.

Boldog IV. Károly magyar királlyá koronázásának századik évfordulója alkalmából Erdő Péter mutatott be ünnepi szentmisét 2016. december 30-án a Mátyás-templomban. A könyv idéz a bíboros homíliájából: „Boldog Károly király életének példája éppen arra tanít, hogy minden emberi látszat ellenére is bízzunk Istenben. Akkor emlékezünk méltón utolsó apostoli királyunk koronázására, ha megújítjuk magunkban a közösségért vállalt felelősséget és a bizalmat a gondviselő Istenben, aki a mi életünket is az örök boldogság távlatában szemléli.”

Kovács Gergely: Zita és Károly – Akik egymást segítették az égbe
Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény, Veszprém 2017.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír