Krisztus lelkétől vezérelt ember volt – Lukácsy György misztériumjátéka Esterházy Jánosról

Lukácsy György drámája keveri a fikciós és a valós elemeket. A szerző levelek, naplórészletek, irodalmi szövegek, korabeli filmhíradórészletek alapján állította össze művét. A színmű az idősíkok váltakozásával tárja fel Esterházy János életét, azon belül is az 1922 és 1957 közötti időszakot.

A parányi színpad szinte egybeolvad a nézőtérrel, ez különleges feszültséget és koncentrációt igényel színészektől és nézőktől egyaránt.

A misztériumdráma kezdetén 1955-ben vagyunk: a csehszlovák állam létrejöttének tizedik évfordulójára a kommunista hatalom általános amnesztiát hirdet, de kiderül, hogy Esterházy Jánosra ez nem vonatkozik. Nyilvánvalóvá válik, hogy élete hátralevő idejét börtönben kell töltenie, noha az ellene felhozott vádak teljességgel megalapozatlanok.

Tizenkét évig tartó keresztútjának utolsó stációját látjuk. A fizikailag megtört, de Krisztus-hitében megingathatatlan ember felidézi életének fontos pillanatait, valós és elképzelt találkozásokat.

Esterházy János a valóságban és a misztériumdráma elbeszélése szerint is többször került életében válaszút elé. A trianoni országvesztés után átjöhetett vona a maradék Magyarországra, szép karrier várt volna rá. A harmincas évek második felében Edvard Beneš csehszlovák elnök ajánlott neki miniszteri posztot, de nem fogadta el. Alig több mint tíz év múlva a börtönkórházban barátai, rokonai rá akarták venni, hogy Nyugatra szökjön, és így az emigrációban élő magyarok lelki-szellemi vezére legyen, de erre is nemet mondott.

„Mit kezdenék én Szlovenszkón kívül? Úgy gyógyítsak, hogy magára hagyom a beteget?” – tette fel a kérdést. Azért biztatták, hogy menjen Svájcba, mert ott szabadon beszélhetett volna a felvidéki tapasztalatokról, a kisebbség helyzetéről, az emberek nyomorúságáról, függetlenül azok nemzetiségétől, vallásától vagy pártállásától. Ő azonban úgy érezte, hogy neki a gondjaira bízott embereken kell mindenekelőtt segíteni, ezért maradt, vállalva sorsát.

Esterházy János rendíthetetlenül kiállt a magyar érdekekért, de a szlovák kisebbségi jogokért is.

Amikor az 1938-as első bécsi döntést követően Horthy Miklós kormányzó bevonult Kassára, az emberek ujjongva köszöntötték. Esterházy János ekkor önmérsékletre szólított: „Mi, itt maradt magyarok, ígérjük, hogy kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek, és velük együtt dolgozunk egy szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az idecsatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi odaát követeljük.”

Később is megmaradt a lelkiismerete által megszabott, egyenes úton, elvetve a borzalmas eszméket. 1942-ben a szlovák parlament egyedüli képviselőjeként mondott nemet a zsidók deportálásáról szóló törvényre: „mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom”. Személyesen is mentett zsidó családokat a kibontakozó vészkorszakban. Egyértelműn megvallotta: „a mi jelünk a kereszt, nem a horogkereszt”.

Esterházy Jánost Tóth László alakítja, hitelesen, visszafogott gesztusokkal. Nagyon ritkán emeli fel csak a hangját, de határozottság, mély és rendíthetetlen hit sugárzik belőle.

Egy olyan ember jelleme rajzolódik ki előttünk, akinél a mérce Krisztus, az ő egyetemes, mindenkire kiterjedő szeretetét igyekszik életével megvalósítani, vállalva a kereszt hordozását.

Megvalósítja Szent Pál szavait: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” S hogy ez mennyire igaz, bizonyítja, hogy szerettei mellett ellenségeiért is rendszeresen imádkozik.

Megjelenik a drámában a szenvedéstörténetben szintén érintett lengyel édesanya (Szász Enikő), valamint Esterházy felesége, Serényi Lívia grófnő (Tóth Auguszta), aki az események tragikussá fordulása után lelkileg összeomlik.

A misztériumjáték egyik legszebb epizódja Esterházy kapcsolatának alakulása cellatársával, a később a kommunisták által kivégzett Eduard Tesárral (Rácz József). Kezdetben Esterházy beépített kémnek nézi a fiatal rabot, ő pedig a szemére veti, hogy az arisztokraták mindig jól járnak, abban a hiszemben van ugyanis, hogy társa hamarosan kiszabadul. Végül krisztusi barátság és szeretet szövődik közöttük, Esterházy erőt, reményt önt Tesárba a kivégzése előtt.

Berettyán Nándor több szerepet is játszik, melyek közül kiemelendő a Kísértő figurája. Akárcsak Jézust, Esterházyt is megkísérti a gonosz, gúnyolódik rajta. Esterházy élete során mindig jól döntött, ha az üdvtörténet szemszögéből vizsgáljuk az életét. Emberi nézőpontból azonban más a helyzet, és a Kísértő erre utal gúnyos megjegyzéseivel: „A magyarjaidat kitelepítették. Édesanyád földönfutó lett, a családod széjjelszóródott, a gyermekeid hontalanok lettek. És Líviát is tönkretetted.” Esterházy János azonban rendíthetetlen hitében: „Isten nem hagyott el a Gulagon és a börtönökben sem.” Tudja, hogy soha nem hagyhatja el börtönét, de felajánlja szenvedéseit másokért: „Tudom, hogy emberileg szólva nincs remény a szabadulásomra. Ezt elfogadva, mint keresztet, felajánlom a Jóistennek könyörgésképpen a legszűkebb családért, a felvidéki magyarságért, meg a magyar nemzet boldogabb jövőjéért és a kommunizmus rabságában szenvedő népek szabadulásáért.”

Kiemelendő a darabban Szabó Sebestyén László szerepe, aki erősítve a spirituális hatást felvidéki népballadákat énekel, kobzon kísérve önmagát, különleges atmoszférát teremtve ezzel az előadáshoz.

A színdarabot látva az az érzés kerítette hatalmába a tudósítót: olyan összehangolt csapatjáték szemtanúja volt, amelynek minden tagja missziónak, kulturális evangelizációnak tekinti, hogy szerepelhet az Esterházy János, a „Szentlélek tüzében edzett” férfi önfeláldozó életútjáról szóló misztériumjátékban. Vonatkozik ez természetesen a rendezőre, Rubold Ödönre is.

Az előadás történész szakértője Molnár Imre, aki könyveivel, előadásaival kiemelte Esterházy Jánost a feledés homályából, megtisztította személyét az igaztalanul vádoló rágalmaktól, dokumentumokkal bizonyítva, hogy

minden tettében Krisztus lelkétől vezérelt ember volt, aki tudta, hogy Isten nélkül kudarcra van ítélve minden politikai, társadalmi változást célul tűző kísérlet.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Nemzeti Színház

Magyar Kurír