Leszel-e te is egy kis hold Mária fényében? – Nagybúcsúi szentmise Böcskei Lászlóval Máriabesnyőn

Köszöntünk téged jó anyánk,
elhoztuk néked hű szívünk
S te tárt karokkal vársz reánk,
kik porlepetten érkezünk.
Mert mindig vársz és szent öledben
reánk vár Isten egy Fia,
Dicsérjen ég és föld szüntelen
áldott besnyői Mária.

Letéve bűnünk terheit,
már átölel a két karod,
Letörlöd kínunk könnyeit,
s Fiad kegyelme ránk ragyog.
Mert mindig vársz és szent öledben
reánk vár Isten egy Fia,
Dicsérjen ég és föld szüntelen
áldott besnyői Mária…

Bár annyi baj és gond gyötör,
itt elcsitul a szenvedés,
Szemed biztatva tündököl
és boldog minden szívverés.
Mert mindig vársz és szent öledben
reánk vár Isten egy Fia,
Dicsérjen ég és föld szüntelen
áldott besnyői Mária.

A szentmisére várva a hívők Mária-énekekkel készültek lélekben a szertartásra. A kórust vezető Kája Sándor kántor kivételesen nagy terjedelmű, hangszínében is különleges hangja betöltötte a bazilikát, a művészi szent zene már eleve közelebb emelte az emberek lelkét Istenhez.

A szentmise kezdetén Sergio Tellan kapucinus szerzetes köszöntötte Böcskei László püspököt, mire a főpásztor örömét fejezte ki, hogy itt lehet. Kiemelte: a Szűzanya mennybevitelének ünnepén felkeressük a számunkra kedves zarándokhelyeket, és nagyváradi püspökként emlékeztetett rá: Szent László király városából érkezett, aki az első váradi székesegyházat a Szűzanya tiszteletére építtette és szenteltette fel. A Mária iránti ragaszkodás az egyházmegyében máig megmaradt, jelenleg a nagyváradi püspöki székesegyház a negyedik a történelmi kronológiában, és ugyancsak a Szűzanya tiszteletére van szentelve: „mindig nagy bizalommal fordulunk Égi Édesanyánkhoz”.

Az evangélium Szent Lukács könyvéből hangzott el: az angyali üdvözlet után Mária meglátogatja áldott állapotban lévő idős rokonát, Erzsébetet, majd hálaénekében, a Magnificatban dicsőíti a mindenható és irgalmas Istent (1,39–56).

Homíliájában Böcskei László idézett a szentmise olvasmányából: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona” (Jel 12,1–6). János apostol kozmikus képet tár elénk, olyan jelenetet, amelyben a két égitest, a Nap és a Hold, közöttük pedig a sötétség és annak hatalma Isten örök tervét érzékeltetik, amely meghívás számunkra, egyúttal biztatás: a sötétség bizonytalanságából végül mégis a világosságra emelkedünk. A főpásztor visszaemlékezett egykori plébánosa tanítására: Mária a Nap, mert Jézus édesanyja volt. Ő világítja be az éjszakát, és még a Holdat is. A Hold fényessége is tőle származik. Leszel-e te is egy kis hold, Mária fényében? – kérdezte a hittanos gyerekeket a plébános. Igaza volt, mert

Jézussal kiindulva érthetjük meg ezt a kozmikus képet, Mária küldetését, az ő nagyságát, és a mi küldetésünket is: Krisztus fényessége teszi értékessé az életünket.

Ő a mi Megváltónk, aki legyőzte a gonosz hatalmát, és ezzel mindenkinek utat nyitott a boldogságra. A boldogság pedig, amire készülünk, nem más, mint az Úrnak a Napja. Ezt kell magunkra öltenünk, hogy mi is világosítsunk, mint a fény a sötétségben. A Napba öltözött asszony Mária, mert ő áll a legközelebb Jézushoz. Remény, vigasz és bátorítás.

A nagyváradi püspök csodálatosnak nevezte, hogy ebbe a nagy égi jelenetbe belefeszítődik a mi sorsunk is, ami nem a pusztulást és a megsemmisülést tartogatja számunkra, hanem a megújult és örökké tartó élet boldogságát. A mennybe felvett Szűzanya pedig a megérkezés emlékével erősít minket. Ez az ünnep, amelyre örömmel jöttünk erre a gyönyörű zarándokhelyre, arra hív bennünket, hogy terhektől megkönnyített szívvel, a bűn homályától megtisztított lélekkel Isten csodálatos működését szemléljük Mária felemelkedésében, aki nem szakadt el tőlünk, hanem magához vonz, hogy jobban megismerjük és életünkbe fogadjuk Isten megmutatkozó szeretetét, Jézus Krisztusban, aki minden megújulásnak elindítója és forrása. Szemléljük és kövessük Máriát, tegyük ezt bizalommal, és engedjük, hogy általa Krisztus fénye töltse be életünket, mert csak világító emberekként tudunk helytállni abban a harcban, és azon a harctéren, amelyen a gonosz lélek ma is keresi és gyűjti áldozatait a világban. Csak így állhatunk ellen a lehúzó erőknek, amelyek már nem egyszer zsákutcába és a boldogtalanságba taszították az embert.

A mennybevétel ünnepe tehát a földi sötétség fölötti győzelem napja, és a Máriára tekintő ember mindig tudja: a Szűzanyán keresztül tulajdonképpen Jézus győzelmét ünnepeljük.

Ennek a győzelemnek mi is részesei lehetünk, saját megtérésünkkel, erényes életünkkel és elköteleződésünkkel. Ugyanakkor a főpásztor figyelmeztetett: a keresztény hívő ember győzelme nem valaki vagy valami ellen irányul, hanem elengedését jelenti mindannak, ami a sötétség erőinek tetteire hív bennünket, azért, hogy Isten fényessége ragyogja be életünket. Ezért lehetséges a felemelkedés, megvalósítható a béke országa az Istent szerető emberek között. Ahol Isten terve láthatóvá válik, ott megmutatkozik ez az ország.

A felolvasott evangéliumot elemezve Böcskei László kifejtette: Mária, az Isten jegyese az angyali üdvözlet után a kiválasztottság tudatában Erzsébethez, a rokonához siet, aki szintén Isten titkát hordozza méhében. Milyen szép találkozás: az isteni erő és a belőle táplált csíra már kibontakozásnak indult. Ez csak azért történhetett, mert befogadásra talált Isten üdvözítő terve.

Mária és Erzsébet is teret engedett életében az Isten tervének. A két asszony ölelésében Isten „átölelése” valósult meg, aki nem hatalommal, hanem finoman, előzékenyen és hűségben közelíti meg az embert,

és így állítja – mint Máriát is – az ő tervének a küszöbére. Ez azt jelenti, hogy valami egészen új kezd kibontakozni az életünkben. Aki ezt a küszöböt át meri lépni, az felismeri azt, amit Mária alázatosan és ünnepélyesen így fejezett ki: „Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, ezért Fenséges az Ő neve!”

A főpásztor kiemelte: Mária mennybevitelét szemlélve bennünk is növekedhet a remény, fokozódhat az akarat, az elszántság. Ne mondjunk le a felemelkedésről, az igazi győzelem lehetőségéről.

Vegyük észre, hogy nemcsak a kudarcok és az összeomlások idejét éljük, hanem mindezek mellett ott van életünkben a kegyelem ideje is.

Látnunk kell, hogy Isten tovább munkálkodik a mi javunkra, nem mondott le tervéről, van kegyelmi idő, van kiút a zsákutcából. Van lehetőség a megújulásra, és van remény, mert Isten nem a múltba akar bennünket elsüllyeszteni, hanem a nekünk készített boldog jövőbe akar átvezetni. Máriához és Erzsébethez hasonlóan fogadjuk be mi is a kegyelmet és annak idejét. Mária és Erzsébet ölelése a megosztott szeretet képe, amiből erőt meríthetünk a mindennapi küzdelmeinkhez. Ez az ölelés Isten tervének az elfogadása, az Ő emberekre kisugárzó jósága és irgalma nemzedékeken át. Isten kegyelmének elfogadása, megosztása és továbbadása: ez a mi feladatunk, küldetésünk is. Kérjük a Szűzanya közbenjárását, oltalmát, hogy bőségesen kaphassunk és adhassunk másoknak Isten kegyelméből – zárta szentbeszédét Böcskei László nagyváradi megyéspüspök.

A szentmise körmenettel zárult. Ezt követően Böcskei László, elköszönve a zarándokoktól, arról beszélt: Nagyváradtól mintegy negyven kilométerre fekszik Szentjobb település, amely nevét Szent István király kézereklyéjéről, a Szent Jobbról kapta. Államalapító királyunk székesfehérvári szarkofágjának István szentté avatása kapcsán történt 1083-as felnyitása után Szent László királynak tudomására jutott, hogy a jobb kezet hol őrzik. Ekkor elzarándokolt a faluba, amelynek a Szentjobb nevet adta. A település mintegy háromszáz évig őrizte a Szent Jobbot. Itt együtt él Szűz Mária, Szent István és Szent László tisztelete. A váradi püspökség szeretné virágzó zarándokhellyé tenni a falut. Őrizzük és töltekezzünk az ilyen kegyelmi helyekből, mint Máriabesnyő és Szentjobb – kérte a híveket Böcskei László.

A záró áldást követően a zarándok hívek elénekelték a pápai, majd a magyar himnuszt és a Boldogasszony Anyánk katolikus népéneket.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír