Libanoni pátriárka: Ébresszük fel a világ vezetőinek lelkiismeretét

– A maronita ősi keresztény egyház. Mit jelent ma a maroniták és általában a keresztények jelenléte Libanonban?

– Szent Maron az 5. században Antióchiában élt remeteként, nagyon sok követője volt, de nem alapított egyházat. A katolikus, egyetemes lelkiséget élte meg, egyre több tanítványa lett, és amikor a kalkedoni zsinat 451-ben, Nagy Szent Leó pápasága idején leszögezte, hogy Krisztusnak egy személyben két természete van, isteni és emberi, akkor ők elfogadták ezt az álláspontot. 686-ban a Szent Maron-monostor püspökei maguk választottak pátriárkát, ekkor született a maronita egyház. A pátriárkáknak köszönhetően évszázadokon keresztül terjedt az egyház a térségben, ők voltak a legnagyobb számú keresztény közösség, és gyakorlatilag a számos egyházszakadás közepette az egyetlen közel-keleti közösség, amely egységben maradt Rómával. A maronita egyház katolikus, nincs sem ortodox, sem protestáns ága, fontos hidat képez az egyházak között.

Libanonban ugyanakkor jelen van a Közel-Kelet minden egyháza: katolikusok, ortodoxok, protestánsok. Kapcsolatban vannak egymással, létezik az egyházak tanácsa. Libanonban a környező országokkal szemben jelentősen érvényesült a keresztény hatás, ezért maga az állam is más: a vallás és az állam szétválik egymástól, tiszteletben tartanak minden vallást, és a vallási közösségek egyenlő mértékben részesednek a politikai hatalomban. Libanon demokratikus ország, biztosítja az emberi és politikai jogokat, illetve a polgári szabadságjogokat. A remény, az együttélés helyét jelenti a Közel-Keleten.

– Hogyan működött a történelem során az együttélés a muszlimokkal, és milyen tényezők segítik, illetve akadályozzák az együttélést napjainkban?

– A közel-keleti keresztények átadták értékeiket a muszlimoknak, és mi is kaptunk tőlük értékeket. Együtt vagyunk jelen a piacokon, az iskolákban, egyetemeken, a közintézményekben, és kölcsönösen megosztjuk egymással az értékeinket. Az egyetlen különbség az, hogy az arab világ minden más országában a politikai hatalom vallási alapú. Demokratikus berendezkedésükben az államvallás az iszlám, a polgári törvényhozás forrása a Korán, a politikai, a törvényhozói, a katonai hatalom a muszlimok kezében van. Mi régóta együtt élünk ezzel, tudatában vagyunk a korlátoknak, de békében éltünk.

Azonban jött a háború, mindent lerombolt, és folyamatosan rombol ma is. Sok embert kényszerített az elvándorlásra, muszlimokat és keresztényeket egyaránt, lerombolta a közös életet, létrehozta a radikalizmust, a fundamentalizmust. Olyan háború ez, amelyről mi azt gondoljuk, rákényszerítették Irakra, Szíriára, Palesztinára, és mi fizetjük meg a drága árát.

Mi, keresztények, itt élünk, és itt is akarunk maradni. Üzenetünk van, amelyet át szeretnénk adni, őrzői vagyunk a kereszténység közel-keleti gyökereinek. Kétezer éve élünk itt, hatszáz évvel megelőztük az iszlámot, a közel-keleti kultúra alapja keresztény… Nem mondhatunk le erről, nem mehetünk el innen. És azt szeretnénk, hogy a muszlimok is itt maradjanak, hiszen minden nehézség ellenére évszázadokon át együtt éltünk és szeretnénk folytatni ezt az együttélést. A nemzetközi politika sajnos, tudatlanságból vagy rossz szándékból, ezzel ellenkezőleg cselekszik.

– Mit lehet tenni az együttélésért, a békéért?

– Libanonban az együttélést, a békét az alkotmány és az 1943-as nemzeti paktum szabályozza. Keresztények és muszlimok együtt, egyenlő arányban részesülnek a hatalomból. A muszlim vezetésű országokkal együtt élünk, együtt dolgozunk és tiszteletben tartjuk a korlátokat. Libanoni emberek élnek Szaúd-Arábiában, Katarban és más Öböl menti országokban, Irakban, Szíriában, Palesztinában, Izraelben – ők is tiszteletben tartják ezeket a korlátokat, és kivívják a vezetők elismerését, békében élnek. Pragmatikusnak kell lenni.

– Az egyensúly a szíriai menekültek érkezésével megbomlott. Mit jelent ez ma Libanon számára?

– Libanonban jelenleg 1 millió 700 ezer szíriai menekült él, és félmillió palesztin: összesen több mint kétmillió, miközben Libanon lakossága 4 millió fő. Az ország 10 ezer négyzetkilométeren terül el, itt a legnagyobb a térségben a népsűrűség, 600 ember jut egy négyzetkilométerre. Túl nagy terhet jelent ez a helyzet a polgárháborút megélt országnak, amely jelenleg komoly gazdasági, politikai válságot él meg.

Hosszú távon is hátrányos a menekültek miatt kialakult helyzet, hiszen a szírek szunniták, politikailag manipulálhatóak. Nagy a társadalomban a feszültség, az emberek félnek, hogy az ország elveszíti az identitását. A gazdasági teher hatalmas… Hogyan tudjuk eltartani a lakosságnak ezt a részét, a menekülteket, miközben maguk a libanoniak kivándorolnak, mert máshol kénytelenek munkát keresni? És ott van a közbiztonság kérdése… A nemzetközi közösségnek fel kell ismernie, hogy ezek a szerencsétlen menekültek, akik nyomorban élnek, sátrakban, lépcsőfeljárók alatt, alig találnak munkát maguknak, termékeny talajt jelentenek, ahol a terroristák toborozhatják a tagjaikat. A nemzetközi politika ezért sem hanyagolhatja el ezt a súlyos problémát.

– A nemzetközi politika meghallja az ott élők hangját?

– Azt kérjük az ENSZ-től, hogy válasszák külön a szíriai helyzet politikai megoldását a szíriai menekültek hazatérésétől. Szíriában vannak biztonságos területek, ahová visszatérhetnek, ha segítik őket. Ha azt mondják nekik, hogy nincs béke, semmit nem tudunk garantálni, nem tudtok még visszatérni, akkor emögött rossz szándék van. Mi ezzel ellentétben azt mondjuk nekik: kedves barátaink, vendégül látunk benneteket Libanonban, emberileg szolidárisak vagyunk veletek, de a ti hazátok, történelmetek, civilizációtok Szíriában van, vissza kell térnetek, hogy megmentsétek a nemzeteteket.

Európától is azt kérjük, bátorítsák őket erre, ne pedig elbizonytalanítsák őket. Általános emberi tulajdonság, hogy ha nem bátorítanak, elveszted az erődet. Nekem is szükségem van bátorításra, mindenkinek. Ha azt mondják valakinek, hogy ne menjen sehová, megijed.

És természetesen garantálni kell a biztonságot, nem pedig a háborút szítani. Segíteni kell helyreállítani a házaikat, hogy legyen hol élniük. Ha nemzetközi szinten megvan a jóakarat, akkor ezek az elemek összeállnak, és segítik a hazatérést. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de én úgy látom, ebben a pillanatban nincs meg ez a jóakarat. Ha meglenne, a szíriai háború már rég befejeződött volna, vagy el sem kezdődött volna.

– Létezik olyan terv, amely közelebb visz a megoldáshoz?

– Nem létezik olyan terv, látomás, amely megoldaná a helyzetet, vagy talán nem akarják, hogy létezzen, mert sajnos a politikai, gazdasági, piaci, katonai érdekek vannak az első helyen. Beláttuk, hogy a nemzetközi politikában nem az ember foglalja el az első helyet. Emberek milliói vannak, akiknek el kellett menekülniük a házaikból, akiket elüldöztek, akik elhagyatottan, nyomorban élnek, és nem látom, hogy az emberiesség jelen lenne az irányukban. Európai szinten, nemzetközi szinten sem látom ezt.

Nagyon fontos a nemzetközi segítség, és örülök, hogy eljöttem Magyarországra, ahonnan sok támogatást kapunk. Úgy érzem, itt objektíven gondolkodnak a helyzetről.

– Részt vett a Bariban rendezett ökumenikus imádságon a Közel-Kelet békéjéért. Milyen jelentősége van az ilyen találkozóknak?

– Az emberek gondolkodását csak Isten tudja megérinteni, megváltoztatni. Ott van a telefon, a média különféle formái, amelyeken keresztül kapcsolatba lehet lépni a világ bármely részével, de Isten mindenekelőtt megteremtett egy fontos „telefont”, az emberi lelkiismeretet, amelyhez Isten hangja szól. Az Egyház feladata is az, hogy szóljon az emberek lelkiismeretéhez. Az imádságban kérjük, hogy Isten világosítsa meg az emberek lelkiismeretét, hiszen ezt Ő teheti meg. Hiszünk az imádság erejében. Isten jelen van az emberi történelemben, beavatkozik, amikor akar. Soha nem mondunk le az imádság erejéről. Ugyanakkor hallatjuk is a hangunkat, beszélünk a vezetőkhöz. Nekünk mint egyháznak nincs politikai döntési jogunk, mi az emberek lelkiismeretéhez szólunk. Értékekről beszélünk, fel akarjuk ébreszteni a világ vezetőinek lelkiismeretét. Ezt tesszük mindennap, ezt teszem most is. Soha nem veszítjük el a reményt! 

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír