Mit jelent apának lenni a Biblia szerint? (XI.) – Zakariás: az apa csöndje és reménye

Amikor az Újszövetségről azt gondoljuk, nagymértékben meghaladja az Ószövetséget, bizonyos szempontból igazunk van, hiszen Jézus, Isten fia, Dávid fia, a messiás beteljesíti a várakozásokat. Más szempontból viszont gyakran hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni a képet az Újszövetség javára, én legalábbis néha találkozom ilyesmivel. A bűn és a betegség elválasztását például előszeretettel „varrjuk az Újszövetség nyakába,” hiszen Jézus a vakon született esetében megmondja a tanítványoknak, hogy sem ő, sem a szülei nem vétkeztek, nem büntetésből született vakon. Eközben viszont

Jézus számtalan esetben köti össze a bűnt a betegséggel. Ő maga beszél arról, hogy nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek, és teszi mindezt akkor, amikor számon kérik, hogy miért étkezik bűnösökkel.

A gyermek az Ószövetség egybehangzó véleménye szerint Isten áldása, a meddőség pedig büntetés. Ebben a gondolatban pedig megint csak osztozik az Újszövetséggel. Ezért is paradox Erzsébet és Zakariás helyzete, hiszen Lukács elárulja nekünk, hogy mind a ketten kedvesek Isten előtt, mind a ketten igazak. Igaznak lenni Isten előtt pedig nem kevesebb, mint amire az Újszövetség népe majd a szent jelzőt használja. Hogy ennek ellenére nem lehet gyermekük, ellentmondás. Lukács azonban nem áll meg itt. Azt is elmondja, hogy mindketten éltes korúak. Vagyis, ha korábban elméletileg lehetséges volt is, hogy mégis szülessen gyermekük, amennyiben Isten Erzsébet meddőségét meggyógyítja, a továbbiakban ez a lehetőség már nem áll fönn.

A Lk 1,5–24 hemzseg az ószövetségi utalásoktól. Az, hogy a kiindulási pont ismerős lehet akár Sára, akár Hanna, akár Mánoah felesége (Sámson anyja) történetéből, csak a kezdet. Az angyal és Zakariás beszélgetésében Malakiás és Dániel jövendölései is bőven helyet kapnak. Noha Lukács leginkább pogányságból megtért keresztényeknek írta az evangéliumát, Gábriel és Zakariás beszélgetése azok számára igazán világos, akik az Ószövetség világában nevelkedtek. Ezért is hajlik sok biblikus arra a véleményre, hogy ezt a részt Lukács készen találta, talán olyanok körében, akik Keresztelő János tanítványai közül lettek keresztények.

Időnként felmerül kérdésként, hogy Zakariás miért kap büntetést a kérdéséért, hogy mégis miből fogja a dolgot megtudni, ha egyszer Mária is visszakérdez, hogy miként lehetséges, amit az angyal mond, hiszen ő férfit nem ismer. Erre gyakran keressük a választ a kérdések megfogalmazásában, elvégre Zakariás a hitetlenkedésének ad hangot, amikor érdeklődik, míg a Szűzanya technikai jellegű kérdést tesz föl a dolog mikéntjére vonatkozóan. Csakhogy ez a válasz sem felel meg teljes mértékben a valóságnak, vagy akkor a hitetlenkedés bűnét fel kellene rónunk a hit atyjának, Ábrahámnak is.

Ábrahám ugyanis ugyanezt a kérdést teszi fel, amikor Isten megígéri neki, hogy az ígéret földjét neki adja.

(Vö. Ter 15,8, egész pontosan két verssel azután, hogy Ábrahám Isten ígéreteibe vetett hitét Isten beszámítja neki megigazulásra.) Ábrahám ráadásul Istennel beszél, nem is csak valamelyik küldöttjével. Itt viszont Gábriel csak akkor mutatkozik be, amikor Zakariás visszakérdez. (Az ókori logika szerint az üzenet hitelessége a küldött hitelre méltóságán alapszik, hasonlóan ahhoz, ahogyan a modern korban a hírek hitelességének mércéje az azokat kommunikáló médium szavahihetősége.)

A születendő gyermek, János sem lesz mentes a kételkedéstől. Nála is felüti a fejét az édesapjától eltanult (?) kételkedés szelleme, amikor azt látja, hogy Jézus nem pontosan olyan karaktere a János által jövendölt végidőbeli drámának, amilyet elképzelt. Ő is el fogja küldeni a börtönből a tanítványait, hogy rákérdezzenek: „Te vagy a messiás, vagy mást várjunk?”

Persze ez akkor történik, amikor már börtönben van, vagyis Jézus eljövetelének előkészítése már nem feladata.

Ezek alapján tehát levonhatnánk azt a tanulságot, hogy „aki kételkedik, nem képes hirdetni az evangéliumot, és ezért jobb, ha csöndben marad”.

Egy ilyen tanulság megmagyarázná, miért némult el Zakariás. A gond csak az, hogy ezt a megfejtést nem érzem korrektnek sem Jánossal, sem Zakariással szemben.

János igenis előkészíti Jézus útját a börtönben. Ő nemcsak a megtérés hirdetésében, hanem a vértanúságban is Jézus előtt jár. Zakariás némaságából pedig a tömeg nem azt érti meg, hogy a pap kételkedett, hanem hogy látomása volt. Ebből a szempontból sokkal inkább emlékeztet a jelenet a színeváltozás hegyére, ahol a tanítványok nem beszélhetnek a dologról, amíg Jézus fel nem támad.

Úgy hiszem, van itt valami mély titok az apasággal kapcsolatban. Valami, amit a „megértés útjának némasága” kifejezéssel illetnék.

Mert egyrészt a szavahihetőségünk nem akkor kerül veszélybe, ha kételyek támadnak bennünk, hanem akkor, ha elhamarkodottan beszélünk, mert szavainkat adott esetben később vissza kell vonni. Másrészt, ha valamit túl korán mondunk ki, a „koraszülött” kijelentés a saját megértésünket, fejlődésünket is gátolhatja. Nem véletlen, hogy a szenvedélybetegek gyógyulásakor a „hirdetés”, a nyilvánosság előtti tanúságtétel az utolsó lépés (ez nem a betegség bevallása, ami legjobb tudomásom szerint a legelső lépés), és nem is jöhet hamarabb.

Zakariás némasága segítség, hogy amikor majd megszólal, azt tudja mondani, amit mondania kell.

Ráadásul neki nem egyszerűen csak a János születését körülölelő várakozásról kell beszélnie. Zakariás némasága a négyszáz éves várakozás, amikor Isten már nem küldött prófétát a néphez. Zakariás szavaiból Jánosnak majd ki kell éreznie, hogy ahogyan az ő érkezése egyfajta „túlhordott várakozás” volt, a zsidóság szempontjából a messiás érkezése is az. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne valóság, hogy most viszont betelt az idő. Mert Zakariás elbeszélésére épül majd János küldetése.

Zakariás apaságának pedig a némaságban megszülető reményből fakadó hála lesz az alapja. Mert az ő fia próféta lesz, prófétánál is nagyobb! Ő Illés lesz, aki előkészíti az utat.

Vagy tűzoltó és katona, vadakat terelő juhász. Mindegy is. Úgy tűnik, az apának a fiára vonatkozó, csöndben kihordott reménye kedves Isten előtt.

Szerző: Ádám Miklós

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 25-i számában jelent meg.