Nyilvános konferenciát rendezett az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ

A történettudomány a kinevezésekkel általában esetileg foglalkozik, jellemzően egy-egy kiemelkedő életpálya vagy fordulatos előmenetel kapcsán. Pedig mind a diplomatika, mind a kronológia fontos eszköze – az uralkodók esetében különösen – a kinevezési procedúra pontos ismerete, az egyes jogi lépésekhez szükséges idők, illetve a megfelelő döntéshozók és végrehajtó testületek tanulmányozása. Mindez pedig gyakran akár köztörténeti jelentőséggel is bírhat.

A konferencia neves előadói a késő középkortól a polgári kor kezdetéig foglalták össze új kutatási eredmények segítségével az egyházi és világi méltóságok kinevezéseire vonatkozó ismereteket. A hallgatóság a rendezvényen képet kapott a történettudomány eme nemrégiben még elhanyagolt területéről, amelyről napjainkban egyre nagyobb ismeretanyaggal rendelkezünk.

Két szekcióban három-három előadás hangzott el. C. Tóth Norbert főlevéltáros, kutatócsoport-vezető, a Szegedi Tudományegyetem és a Magyar Országos Levéltár Magyar Medievisztikai Kutatócsoportjának tudományos főmunkatársa Méltóságok és tisztviselők kinevezése a késő középkorban című előadásában a kinevezések formai és tartalmi jellemzőit elemezte, a jelenleg ismert középkori forrásanyag teljességének bemutatásával. Arra is kitért, azért ilyen kevés számú kinevezési oklevél maradt ránk, mivel ebben a korban még nem voltak intézményi levéltárak, így a családi és főként városi levéltárakba kerülve maradtak fenn ezek az iratok.

Fazekas István, az ELTE BTK Kora Újkori Történeti Tanszékének tanára Udvari és hivatali útvesztők magyar főpapok uralkodói kinevezéseinek hátterében a kora újkorban című előadásában a 16–17. századi Magyar Tanács, majd egyre inkább a kancellária kinevezésekben játszott szerepét és a kinevezési procedúra lépéseit tekintette át, kitekintést adva az egyes forrástípusok jellemző lelőhelyeire. Az írnokok formulárium alapján írták meg a kinevezési okmány fogalmazványát, melyet az egyik titkár ellenőrzött és a kancellár hagyott jóvá. Ezután következett a tisztázás, vagyis az eredeti példány elkészítése, melyet az uralkodó is aláírt, majd erre került a pecsét. A pecsétért fizetni kellett, de az, hogy ez kinek mennyibe került, főleg a korszak első felében nagyon hektikusan alakult. Amennyiben másolat is készült a kinevezési okmányról, az a királyi könyvekbe került, mivel azonban ez külön pénzbe került, nem biztos, hogy készíttetett ilyet a kinevezett személy. A püspöki kinevezéssel kapcsolatban Magyarországon még két irattípus készült, az egyik egy mandátum: a kora újkori magyar gyakorlat alapján – a kánonjoggal egyébként tökéletesen ellentétesen – a püspök kinevezése után azonnal a püspökség birtokába lépett, ezért a kancellária a kinevező okirat elkészültével egy időben a magyar kamarához intézett mandátumot a püspök azonnali beiktatására (aki már ekkortól használta a liturgikus jelvényeket is). Ugyancsak különlegessége a hazai helyzetnek, hogy az esztergomi érsekek az egész korszakon át főszerepet vittek a jelöltek körének meghatározásában, a főpapi székek betöltését illetően. A kinevezésre való felterjesztések kapcsán az előadó kifejtette, hogy jellemző a felekezetek fölötti gondolkodás is, például az evangélikus Forgách Simon pohárnokmester ajánlásában ékes szavakkal dicséri fia, a későbbi esztergomi érsek Ferenc elkötelezett katolikusságát.

Forgó András, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara (PTE BTK) Újkortörténeti Tanszékének egyetemi docense Megjegyzések a püspöki kinevezések 18. századi gyakorlatához című előadásában a megyéspüspökökre koncentrálva az 1686-tól 1799-ig terjedő időszak 93 kinevezése révén mutatta be azok menetét. Mivel a főpapok egyben közjogi funkciót is betöltöttek, a magyar jog szerint uralkodói kinevezés és pápai megerősítés is kellett ehhez. Az előadó megállapította, hogy a püspökök nem alkottak zárt főnemesi vagy arisztokratacsoportot, hanem inkább a kis- és középbirtokosi származás volt a jellemző körükben. Általános volt magas iskolázottságuk (Bécs dominanciájával), és a közfelfogással ellentétben nem volt jellemző a tisztséghalmozás, továbbá a külföldről származó magyarországi főpapok nem voltak fölényben a magyarokkal szemben, sőt arányuk a korszakban folyamatosan csökkent. Az is kimutatható, hogy vagy szerzetes volt korábban az újonnan kinevezett főpásztor, vagy a – zömmel az esztergomi – káptalan tagja. Ez utóbbi azért lehetséges, mert 1760-ig a megyéspüspökök befolyása káptalani kinevezések révén a következő generációra jelentős volt, mivel a saját káptalanja tagjai közül ajánlhatott valakit. Forgó András részletesen ismertette Esterházy Imre esztergomi érsekké való kinevezését, mely a szakirodalomban vitatott.

Kulcsár Krisztina, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főlevéltáros-történésze Karrier és előrejutás a 18. századi Magyar Királyi Helytartótanácsban címmel a kinevezések indokait, okait és a karrierlehetőségeket vizsgálta. A nádor vagy a helytartó elnöklete alatt az – elvben területi és egyházi-világi paritás alapján felálló – helytartótanács tanácsosi gárdája 22 fős fix bérkerettel működött. A kamarai szolgálat kivételével, ahol polgári származásúakat is alkalmaztak, a nemesi származás alapfeltételnek számított. Az általában tapasztalat híján érkező újoncok sokszor létszám felettiként fizetés nélkül vagy fél bérezéssel álltak szolgálatban, gyakran évekig. Az előadó több ismert tisztviselő teljes életútjával illusztrálta az ismertetett folyamatokat.

Nagy János, Budapest Főváros Levéltára főlevéltárosa Városi tisztújítások a 18. századi Pest példáján címmel a tisztújítási iratok, a tanácsülési jegyzőkönyvek és minősítési akták alapján mutatta be a korszak városvezetésének jellemzőit. Pest és Buda 1703-ban nyerték vissza szabad királyi városi kiváltságaikat, így újra bírót és tanácstagokat választhattak. Ekkortól a hivatali apparátus és a tisztségviselők egyre inkább professzionalizálódtak, az értelmiségi (hivatalnok) származásúak egyre inkább kiszorították a kereskedő vagy iparos patríciusokat a városházáról. Ebben nyilván szerepet játszottak a vissza-visszatérő korrupciós botrányok is, azonban a külhoni példák, valamint a differenciáltabb ügyintézés államapparátus által támasztott igénye is közrejátszott. Az előadó kitért a városok és vármegyék, valamint az állami hivatalok és a városháza közötti átjárás jellemzőire is.

Pintér Tamás, a PTE Interdisciplinary Doctoral School doktorandusza A főispáni „önkény” és a vármegyei tisztikar: surrogatio-kinevezések Baranyában 1790–1834 között című előadásában két főispán, Verebi Végh Péter és fia, István fémjelezte időszak tisztikarának összetételét vizsgálta. A törvényben előírt háromévenkénti tisztújítás helyett mindössze hét választást írt ki a két főispán az időszakban, és ezeken is történt egy törvényellenes kinevezés, ennyiben tehát valóban önkényesen irányította Baranyát a két főispán. A köztes időben azonban jogszerűen újították meg a tisztikart a surrogatio révén tetszésük szerint, kétharmad részben újoncokkal. Az időben, illetve a kinevezettek mobilitása alapján is bontott statisztikai adatokból az előadó egyértelműen megállapította: a főispánok számára adott lehetőséggel a két Végh tudatosan élt, hogy a tisztikar összetételét nemcsak számára kedvezően, hanem annak szakmaiságát is emelve befolyásolja. Mint Pintér Tamás megjegyezte, jellemző, hogy bár a vármegyegyűlésen fogalmazódtak meg panaszok a főispáni „önkény” ellen, ezekből azonban sohasem lett komoly ügy, még a vármegyei országgyűlési küldöttek fennmaradt utasításaiban sem szerepel ilyesmi.

Forrás és fotó: Országos Katolikus Gyűjteményi Központ/Nobilis Barbara, Vajk Ádám

Magyar Kurír