Olyan volt, mintha háborúsdit játszanánk – Akik már nem öregszenek meg

Ez volt a nyitánya a világháború nyilvánvalóan egyik legnagyobb csatájának az angol dokumentumfilm szerint, amit mostanában játszanak a mozik Akik már nem öregszenek meg címmel. A 20. század legtöbb csatája úgy kezdődött, hogy az egyik harcoló fél, nagy meglepetést okozva, kora hajnalban óriási ágyútűzzel árasztotta el az ellenség állásait. Csak ezután indult meg a gyalogság rohama, a páncélos egységek után nyomulva. 

Azt gondolnánk: elég sok filmet láttunk már mindkét világháborúról, vajon mi újat mutathatnának még nekünk? A mai digitális technika segítségével azonban utólag retusálhatók, feljavíthatók, kiszínezhetők a korabeli felvételek, és így szinte egy napjainkban forgatott játékfilm minőségéhez fogható alkotást láthatunk a moziban egész estés programként.

Peter Jackson, A gyűrűk ura-trilógia Oscar-díjas rendezője látott neki a nagy munkának: ő és a stábja a legmodernebb technológiai megoldások alkalmazásával újította fel a száz évnél is régebbi archív felvételeket, és egy részüket színessé is varázsolta. Ezáltal szinte életre kelnek a vásznon azok az emberek, akik a leghitelesebben mesélhetnek a történtekről: maguk a katonák, akik testközelből tapasztalták meg a háború tragédiáját. 

A film elején, elég hosszan, majdnem fél órán keresztül a vetítővászonhoz képest kisméretű fekete-fehér képsorokat láthatunk. Csak amikor a katonák a kiképzésük után végre a harctérre érnek, akkor szélesedik ki a film, és vált át színesre. Az eseményeket eredeti hangfelvételek kísérik, a nagy háború veterán katonái kommentálják a látottakat, általában csak egy-egy mondattal. A film feliratos; nem is szabadna szinkronizálni az egykori katonáknak az adott pillanathoz illő szavait. Ezek a hadisajtós munkatársak által készített eredeti képkockák persze némafilmek voltak, és a kézi kamera használatának megfelelően változó sebességűek. Peter Jackson és csapata nem csak színezte és egyenletes sebességűvé tette a képsorokat, hanem hangot is adott hozzájuk. Halljuk az ágyúk és más fegyverek dörgését; időnként a kamerába bele-belenéző katonák is mondanak valamit, ami a szájmozgásuk alapján is kikövetkeztethető.

A dokumentumfilmben angol katonákat látunk, akik a németek ellen harcoltak a nyugati fronton. Hogy pontosan hol, az nem derül ki, nem is fontos, csak egyszer hangzik el, hogy talán Belgiumban. A film készítői számára a háború a katonák szemszögéből volt érdekes. Azt akarták megmutatni, hogyan viszonyultak az addig még soha nem látott, világméretű konfliktushoz akkor és később azok, akik túlélték a kataklizmát. Mi, kései utódok – közülünk is legföljebb csak a ma már idősebb generációhoz tartozók – a nagyapáinktól még hallhattunk az 1914 és 1918 között zajló első világháborúról. Ám a visszaemlékezés nagyon töredékes, hiszen a harctereket megjárt egykori katonák legtöbbje nem szívesen beszélt a fronton töltött hónapjairól, éveiről. Persze akadtak olyanok is, akik később megírták az emlékeiket, de ezek viszonylag kevesen voltak.

„Nem bánom, hogy a részese lehettem. Persze azt kívánom, bár ne lettem volna, de végül túléltem” – mondja a filmen egy veterán katona, egy másik pedig így foglalja össze a fronton átélteket: „Nem volt rám túl nagy hatással, mert még nem voltam jártas a világ dolgaiban, gyerek voltam, akárcsak a többiek. Olyan volt, mintha háborúsdit játszanánk, de aki itt maghalt, az nem kelt fel többé.”

Egy másik emlékező szerint: „Otthon az édesanyánk mindent megcsinált helyettünk. A fronton muszáj volt megtanulunk magunkra főzni, zoknit stoppolni, gombot felvarrni, és más hasonló dolgokat. Ez is a napi teendőink része volt.”

„Nem éreztem megbánást, se félelmet. Hiszen aki ezt túléli, az túlél bármit”

– hallhattuk egy másik volt katonától. „Fél év vagy egy év, és már vége is, itt a vége fuss el véle” – gondolták sokan. De tudjuk, nem így lett.

A felújított dokumentumfilm képsoraiból egy egész történet kerekedik ki. A néző eleinte nem is sejtheti, hogy mi következik, valóban olyan benyomása van, mintha egy játékfilmet látna. A fent idézett veteránok megszólalásaival indul a mozi, majd a bevonulás és a kiképzés képei következnek, és akkor egyszer csak kiérünk a frontra. A közben elhangzó mondatok arról tanúskodnak, hogy a katonáknak fogalmuk sem volt arról, milyen a háború. Mai ésszel felfoghatatlan, hogy alig várták, hogy a fronton lehessenek már.

A filmből megismerhetjük a lövészárkok hétköznapjait, napirendjét. Egy műszak négy napig tartott, két óra szolgálat után négy óra pihenő következett. A körülményekről is sok minden kiderül. Például az, hogy a tetvek, ezek a naponta tízszer táplálkozó kis szörnyetegek, nagyon megkeserítették a katonák életét. 

A film fordulópontja akkor következik be, amikor a szolgálatból leváltott katonákat, akik négynapos pihenőjüket töltik, egyszer csak egy, a főhadiszállásról érkezett váratlan paranccsal intenzív kiképzésre rendelik, nem sok időt hagyva nekik a pihenésre. „A hadtestparancsnok azt mondta, utasítást kapott a német vonalak áttörését célzó művelet megkezdésére.” És elindultak a katonák vissza a frontra. „Minket nem avattak be, csak annyit tudtunk, hogy valami nagy dolog készül. Azt mondták, hogy szuronnyal kell megrohamoznunk a német géppuskásokat.” 

Ezer ágyút és több mint háromszáz tankot vonultattak fel a frontvonalra, amint azt megtudhatjuk a veterán katonák megszólalásaiból. A feladat ez volt: egy rövid tüzérségi előkészület után parancsszóra kiugrás a lövészárkokból, és szuronyos puskával előrenyomulás a senki földje és az ellenséges német állások felé.

A dokumentumfilm ezen a ponton is megmutatja az 1914–1918-as nagy háború igazi arcát. A filmesek meg sem próbálták szépíteni a jeleneteket, vagy akár csak hősiessé tenni a katonákat. Az angol támadók végül is két tűz közé kerültek: hátulról a saját ágyúiktól kellett tartaniuk, elölről pedig a német zárótűz tizedelte őket. Aztán amikor a szögesdrótakadályokon is sikerült áthatolniuk, irdatlan kézitusa, véres öldöklés kezdődött. A mozgóképek innentől kezdve raszteres, fekete-fehér újságfotókra váltanak, így mutatják be a film készítői az ember-ember elleni küzdelmet, s közben továbbra is halljuk a veteránok mondatait és a fülsiketítő csatazajt, amit a robbanások és az ordítások okoztak az ütközet folyamán. 

A harc egyszer véget ér; így történt itt is. Halottak és sebesültek ezrei feküdtek a csatatéren. A filmben láthatjuk, amint a túlélő katonák vérző sebekkel tántorognak vissza a segélyhelyre, ahol az orvosok megpróbálják bekötözni őket. Angol kísérettel német hadifoglyok érkeznek mindenhonnan. Az egyik kommentárból megtudhatjuk: „Általános volt az egyetértés köztünk és a németek között, hogy a háború értelmetlen és szükségtelen volt.”

Elhangzik az is hogy: „Nem volt ránk többé szükség.” 1914 és 1918 között csaknem egymillió brit katona vesztette életét a fronton. Aztán a bombatölcsérekben újra kivirágzott a liliom és a szarkaláb – mondja egy veterán.

A vetítővásznon a kép újra keskenyre vált, és fekete-fehérre változik. A hazatérő katonák életének képeit látjuk. Beilleszkedésük a civil életbe nem volt éppen könnyű. Valahol kiírták: „Veteránokat nem alkalmazunk.”

A visszatérőket a hátországban maradt civil társadalom nem értette, hiszen senki sem tudta elképzelni, milyen is lehetett a lövészárok-háború, amikor bármelyik percben becsapódhatott egy lövedék. „Az emberek nem értették, milyen szörnyű dolog a háború. Azt hitték, a háború egyetlen hosszú lovassági roham volt. Az emberek nem gondolnak bele, hogy mire képes egy modern fegyver.” 

A film végén néhány mondat rávilágít a lényegre:

„Egyedül az bosszantott fel, mikor a leszerelés után visszamentem dolgozni, bementem a boltba, és a pult mögött egy ismerős fiú ült. Azt mondta: »Nem láttalak mostanában. Éjszakás voltál?«”

Az olvasóban felvetődhet a kérdés: miért készítenek ilyen filmet, és miért írunk róla ilyen részletességgel? Hiszen régen elmúlt, száz évvel ezelőtt történt mindez, és az öreg veteránok közül sem él már senki. Mégsem feledhetjük el ezeket az időket. Ha éppen nincs is háború a közelünkben, az ember valahogy úgy érzi, hogy elképesztően törékeny a civilizációnk, amely körül vesz bennünket. A békét, a kiegyensúlyozott polgári életet törékeny cserépedényben hordozzuk, ahogyan azt találóan többször is megjegyezte Bolberitz Pál a pesti ferences templomban tartott előadásaiban. Egy szinte tökéletessé retusált dokumentumfilmnél jobban pedig semmi sem tudná közel hozni a nézőkhöz a háború véres valóságát és értelmetlenségét. 

A szintén nemrég bemutatott világháborús témájú játékfilm, az 1917 meg sem közelíti ennek a dokumentumfilmnek az erejét, hitelességét. Az Akik már nem öregszenek meg, ahogyan említettük, a végére egy kerek történetté alakul. Az 1917-nek alig van története, és az sem túl eredeti. A néző ott a filmesek minden igyekezete ellenére sem tud igazán azonosulni a lövészárok-háború valóságával. 

Az Akik már nem öregszenek meg című dokumentumfilmet Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban vetítik. Továbbá országszerte számos más helyszínen, többek között Szombathelyen, Szegeden, Pécsen, Miskolcon, Nyíregyházán is bemutatják, magyar felirattal, a Pannonia Entertainment forgalmazásában.

Fotó: Imdb.com

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. február 9-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.