Példás életek – Cseke Péter rendező a Szent Erzsébet-musicalről

A Kossuth-díjas, sokoldalú művésszel onnan kezdtük a beszélgetést, hogy mi indította a rendezés irányába. Mint kiderült, már pályakezdő színészként foglalkoztatta az „egyben látás” igénye és lehetősége.          

– Kalandos út vezetett idáig, de tulajdonképpen egészen egyszerű is. 1976-ban végeztem a főiskolán, ahol a vizsgaelőadásunk a Kabaré című musical volt az Ódry Színpadon. A filmváltozat akkoriban jelent meg itthon; osztályfőnökünk, Szinetár Miklós hamar lefordította, G. Dénes György pedig elkészítette hozzá a dalszövegeket. Hatalmas sikert aratott, még éjszakai szakmai előadásokat is tartottunk belőle. Ez szinte elképzelhetetlen volt: mi, kölykök, végzős negyedéves hallgatók játszottunk a szakmának, mert akkora volt az érdeklődés. A Debrecenben töltött öt év után elszerződtem a Madách Színházba, ahol sok szép főszerepet játszottam, de azt éreztem, hogy ez így kevés nekem. Nem csak a saját szerepemre koncentráltam, mindig egyben láttam az egész darabot. Előfordult, hogy jelenet közben, a próbán feljegyeztem magamnak, hogyan kellene a kollégámnak formálnia egy bizonyos mondatot… Aztán, amikor Ádám Ottó, a Madách Színház igazgatója egy posztgraduális rendezői szakot indított, jelentkeztem.

– Visszakerült az iskolapadba?

– Mivel havonta mintegy harminc előadásom volt, Ádám Ottó jó érzékkel azt ajánlotta, ne szálljak ki a színházi vérkeringésből három év tanulás miatt.  Ha rendezni szeretnék – mondta –, biztosan rendezni is fogok. Láttam, hogy minden végzős rendező Shakespeare-t, Madáchot, Molière-t, Ibsent akar rendezni, viszont van a színházi életnek egy szegmense, ami iránt kevesen érdeklődnek. Akkor már gyakorló édesapaként ezért azt vetettem fel Ádám Ottónak, hogy szívesen állítanék színpadra ifjúságnak szóló darabokat. Végül Kerényi Imrétől kaptam meg a felhatalmazást: én lettem a Madách Színház gyermek- és ifjúsági előadásainak kitalálója, ötletadója, rendezője, lényegében a mindenese. Így lett a Lúdas Matyi – immár huszonhat éve – a repertoár része a Madáchban, A Négyszögletű Kerek Erdőt pedig tizennyolc éve játsszák…  A másik nagy előrelépést a rendezői életemben az jelentette, amikor Taub János – aki édesapámat is rendezte – felajánlotta, hogy hétfő délutánonként menjek fel hozzájuk, és beszélgessünk színházról, életről, szerepekről, rendezésről… Ezek voltak az igazi egyetemi éveim, rengeteget tanultam tőle. Egy rövid idő után már nem csak ifjúsági darabokat rendeztem, jöttek az igazi nagy előadások: Tormay Cécile A régi ház című regényének színpadi feldolgozása, Karol Wojtyłától (a későbbi II. János Pál pápától) Az aranyműves boltja, Madách Tragédiájának junior változata Kecskeméten, az Újvilág Passió, Shakespeare III. Richárd, Schwajda György Ballada a 301-es parcella bolondjáról és egy csomó minden más. Még Bécsben is megrendezhettem a Páratlan páros című vígjátékot, ami hatalmas sikerrel ment.

– Csak véletlen, hogy az utóbbi években ilyen sűrűn találták meg a zenés műfajok? Donizetti vígoperáját, A csengőt rendezte Kecskeméten, a Csoportterápiából filmet is készített, nemrég Szörényi–Sarkadi Kőműves Kelemen című rockballadáját állította színpadra, közreműködik a Puskás-musicalben, és most itt van Az Ég tartja a Földet…

– A Jóisten ajándékának tartom ezeket a feladatokat. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy korunk kívánalmai a népszerű zenés darabok, amelyek iránt az igényt a pandémia talán még fel is erősítette. Nyugaton a nagyobb színházak már harminc-negyven éve játszanak musicaleket.

Csodálatos műfaj, ami szépen ötvözi a látványt a zenei világgal, tánccal, képzőművészettel, miközben teret enged a nagy színészegyéniségeknek.

Azt érzékelem, hogy a nézők szeretik ezeket látványos, katartikus hatású darabokat, amelyeken keresztül adott esetben igazi hősökkel, példaképekkel találkozhatnak. Nyilván nem tűnnek el az izgalmas, érdekes prózai előadások, a kísérletező stúdió- vagy kamaraszínházi produkciók sem; megvan a maguk közönsége, de meglátásom szerint a színházlátogatók nagy része a musicalekre vevő. Az említett Csoportterápia egy kiváló mai mjuzikelkámedi, remek zenével, eszméletlenül jó humorral. Arról szól, hogy valamennyien különböző sérülésekkel, problémákkal küzdünk, amelyeket egyedül nehéz megoldani, együtt viszont mindenre képesek vagyunk. 2015-ben Kecskeméten rendeztem meg színpadon, aztán a Nemzeti Filmintézet által kiírt pályázat elnyerésének köszönhetően tévéfilmet forgathattunk belőle. Ennek nemrég, február 17-én volt a díszbemutatója az Uránia Filmszínházban.

– Tavaly látatlanban elvállalta a Szent Erzsébet-musical megrendezését, lényegében beleugrott az ismeretlenbe. Mi motiválta a gyors, mondhatni átgondolkodás nélküli döntését: a baráti viszony, a jó munkakapcsolat, az összeállt stáb szellemisége, a téma iránti érdeklődés, a kihívás, a színházi-rendezői léptékváltás? 

– Lezsák Sándor elnök úr hívott fel telefonon, ő mondta el a részleteket és kért fel a darab megrendezésére. Személye – költőként, íróként, drámaszerzőként, de még rockoperai érintettségéből fakadóan is – garancia volt számomra. Alkotóként és emberileg végtelenül tisztelem. Még azt sem kérdeztem meg tőle, hogy elolvashatom-e a darabot vagy meghallgathatom-e a dalokat, egyből igent mondtam. Zsuffa Tündét akkor személyesen még nem ismertem, a Paprika rummal című regényét olvastam, az nagyon tetszett. Szikora Robival régi, távoli kapcsolatom volt: élveztem a koncertjeit, néha teniszeztünk is együtt, a máriaremetei templomban többször találkoztunk. A Szent Erzsébet-musical kapcsán kialakult négyesfogatunk az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elve jegyében halad. A három testőr mellett én lettem a negyedikként csatlakozó d'Artagnan. Fantasztikusan jó ez a közösség, sokat beszélgettünk, nevettünk, egymást segítettük, ha kellett, építő kritikával, pozitív hozzáállással. Örültünk annak, hogy a munkafolyamat során milyen jól alakulnak az újabb és újabb jelenetek, hiszen az elején pusztán Tünde regényéből és Robi negyven dalvázlatából indultunk ki. Természetesen Szent Erzsébet személyisége is izgatott.

Kerestem, hogy ennek a 13. századi csodálatos nőnek, a világszerte legismertebb magyar szentnek az élete, példája, üzenete hogyan szól a mának. Mindannyiunkhoz, de különösen az ifjúsághoz.

Az ő elérésük, megszólításuk a fő célom ezzel az előremutató, fiatalos darabbal.

– Milyen rendezői tanulságokkal, emberi-művészi tapasztalatokkal szolgáltak az elmúlt hónapok, a próbák?  

– Rendeztem már nagy létszámú darabokat, de minden mű új és más kihívást hoz. Itt nem működik a rutin, nem mondhatom, hogy ilyet már korábban is csináltam. Óriási dolog, hogy olyan alkotókkal dolgozhatok együtt, akiket nagyon kedvelek. Az Ég tartja a Földet zenei vezetője Károly Kati, a díszlettervezője Szendrényi Éva, a jelmeztervező Berzsenyi Krisztina, az előadás két kiváló koreográfusa Benkő Dávid és Morvai Veronika. Vera annak idején tanítványom is volt a táncművészeti főiskolán. Tehát egy olyan csapat állt össze mögöttem, amelynek tagjaiban feltétel nélkül megbízom. A meghallgatás után a mai musicaljátszás legkiválóbb művészeit tudtuk szerződtetni: Békefi Viktóriát, Györfi Annát, Pesák Ádámot, Dolhai Attilát, Buch Tibort, Vastag Tamást, Vásári Mónit, Auksz Évát, Szerednyey Bélát, Szabó P. Szilvesztert, Varga Miklóst és sorolhatnám tovább. A D50-ben induló, majd a Bálnában folytatódó próbák alapján azt mondhatom: mindenki nagy odaadással, tehetséggel, szeretettel készül. Ez a remek közösség pedig egy énekegyüttessel, nagyszerű gyerekszereplőkkel és harminc fős tánckarral egészül ki.

– Vannak a musicalnak olyan részletei, amelyek valami miatt különösen megérintették? Időközben személyes kedvencévé vált kulcsjelenetekre, dramaturgiailag fontos, katartikus pillanatokra, zenei momentumokra gondolok…

– Dramaturgiai szempontból lényeges, hogy a darab négy évvel Erzsébet halála után kezdődik, amikor 1235 pünkösdvasárnapján Perugiában, a domonkos kolostor előtti téren IX. Gergely pápa szentté avatja őt. A pápa egy sodró, elementáris számban sorolja Erzsébet életének főbb eseményeit, érdemeit, amelyek aztán sok-sok képen, közel ötven jelenetben elevenednek meg a musicalban úgy, mintha egy filmet néznénk. A történet végül a kezdőponthoz, Perugiába tér vissza, és a darab a szentté avatás befejezésével zárul. Musicalről lévén szó, el kell mondjam: nagyszerű dalok váltják egymást, gyönyörű lírai és erőteljes, lendületes számok. Számomra különösen kedves az első rész vége előtti jelenet, amikor Lajos – Erzsébet férje – keresztes hadjáratra indulva fiatal, törékeny feleségére bízza Türingiát. Tudja, hogy ő reálisan látja a világot, bármi történhet, Erzsébet segíteni fog. Lajos távozásával valóban számos megpróbáltatás éri mind Erzsébetet, mind a tartományt, többek között súlyos járvány tör ki. Különösen érdekesek az áthallások most, a minket érintő pandémia idején. Szeretem Erzsébet édesapjának, II. Andrásnak azt a jelenetét is, amikor az Aranybulla kiadása után nagyon érzékletesen fogalmazza meg, hogy milyen veszélyt látott a Szentföldön: a muszlim terjeszkedés a széthúzó Európát fenyegeti. Ezek a 13. század elején megfogalmazott gondolatok megdöbbentő módon ma is érvényesek, szinte változtatás nélkül elmondhatók lennének. Fontos, hogy az ifjúság tudjon róla, jöjjön, merítsen a darabból, mert példaképekre ma különösen nagy szükség van. Ezért is hívunk meg sok fiatalt az ország minden pontjáról a főpróbára, az 1800 férőhelyes Erkel Színházba. Szeretnénk, ha ők is vinnék a musical jó hírét. Boldog vagyok és büszkeséggel tölt el, hogy Erdő Péter bíboros úr és Kásler Miklós miniszter úr fővédnökként támogatják az előadást.

– Immár hagyománya van annak, hogy az Erkel Színházban musicalek, rockoperák is műsorra kerülnek. Játszották ott Lionel Bart Oliver!-jét, Stephen Sondheim Sweeney Toddját, Mihály−Horváth−Pintér 56 csepp vérét, Elton John Billy Elliotját,  Leonard Bernstein West Side Storyját, Szörényi–Bródy István, a királyát, továbbá ott volt az ősbemutatója a Puskásnak is. Az Erkel méretét, múltját, rangját, az ott fellépő világhírű művészek végtelen névsorát tekintve kultúrtörténeti szempontból itthon az Operaház után kétségtelenül a legjelentősebb játszóhely. Mit szól a premierhelyszínhez?  

– Nagy fájdalmam, hogy a magyar musicaleknek nincs önálló színházuk. Éveken, sőt évtizedeken át voltak ez irányú próbálkozások, de a kísérletek hosszú távon nem váltak be. Szükség lenne egy olyan házra, amely a magyar témákat feldolgozó, a hazai hőseinket felvonultató musicalek otthona lehetne. Örülök, hogy az Erkel Színházban jelent meg először a Puskás, Az Ég tartja a Földet, és rövidesen jön a Kőszívű – A Baradlay-legenda is. Áprilisban és májusban két-két előadásunk lesz ott, azután indul Az Ég tartja a Földet országos, majd határon túli turnéja. Optimista vagyok, a próbák alapján biztosra veszem, hogy egy egészen egyedüli, kiváló előadás születik.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Lambert Attila; Csapó József

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.