Sikongó lélek – A Lugossy Mária–Bohus Zoltán művész házaspár emlékezete

Amint már egy, az üvegművészekkel kapcsolatos korábbi cikkünkben írtuk, ez a kemény, kristályosan csillogó anyag, amelynek a története régmúlt évezredekbe nyúlik vissza, nem csupán a díszítőművészek kedvelt eszköze. A szobrászok is hamar fölfedezték maguknak, és saját forma- és gondolatvilágukhoz igazították ezt a fényáteresztő anyagot. Alkotásaikban persze ott van a festőiség is: üvegből készített műveiket a fénytől átitatott, szivárványosan csillogó színek teszik varázslatossá.

Lugossy Mária üveg-, kő- és bronzplasztikái súlyos üzeneteket hordoznak. Az alkotó az élet végső kérdéseire kereste a választ, akárcsak annak idején Paul Gauguin a Honnan jöttünk, mik vagyunk, hová megyünk? című monumentális festményén. Utolsó művészi megnyilatkozását a festő egzotikus környezetbe helyezte, hiszen akkoriban, 1897-ben Tahiti szigetén élt.

Mint sok más művész, Lugossy Mária is az élet és a halál problematikájával foglalkozik alkotásaiban. Földanya (1995) című üvegplasztikájában gyűrődéseken, rétegződéseken keresztül mintegy felszínre hozza évmilliók alatt kialakult bolygónk történelem előtti korszakait. A homokfúvott, matt, sűrűn egymásra tapadó rétegek alatt fényesen csillogó, kör alakú, ragasztott üveglapokból álló, tengerszemre emlékeztető plasztika húzódik meg az élet szimbólumaként. Lugossy Mária így fogalmaz az ember eredetével kapcsolatban egy róla és a férjéről, Bohus Zoltánról készült portréfilmben: „Létezésünk onnan eredeztethető, amikor az őstenger kihordott bennünket. Évezredek áramlataival sodródtunk tovább. Meghúzódtunk a gyűrődések ráncaiban, sok millió éves álomba zuhanva. Az életre képtelenek kőbe zárványosultak, ma is föllelhetők. Élő kövületek. Álmainkban ott a sokezer éves múlt, kristályos tünemények, lüktető vulkánömlenyek, lélegző sejtek, kibuggyanó nedvek, hidegen csörrenő fémek, koppanó kövek, rendszerező értelem, sikongó lélek. A Földanya melegét sóvárgó, didergő ember. Függvénye a Teremtőnek, különös mutáció, hordozója az isteninek, alkotó és tékozló, szent és bűnöző, gondolkodó és ösztönös, egyazon végzetre ítéltetett ember. Testet öltött az ember, mely eddig csak lehetőségként létezett.”

Lugossy Mária Klónok II. című, 2003-ban készült alkotásán arctalan emberek egy csoportja talán egy megfeneklett, fölfordult csónakon várja a tenger lecsendesedését. Alattuk a kristályosra fagyott zátony. Láthatóan él bennük a remény, hogy valaki rájuk talál, és kimenti őket szorult helyzetükből. A mű akár a bibliai vízözön metaforája is lehetne. A bronz és a természetes, megmunkálatlan kő tökéletes harmóniában van egymással. A szobrász nem csak távolságtartó nézője az eseményeknek, hanem együttérez a szenvedőkkel, a számára ismeretlen, magukra maradt emberekkel.

A Józsefvárosi Galéria februárban bemutatott Fém, üveg, fotó – A Bohus–Lugossy művészcsalád kiállítása című tárlatán láthattuk a művész egy másik alkotását, amely az elmúlás gondolatát jeleníti meg.

Mint Lugossy Mária legtöbb művének, ennek is egyszerű a címe: Plasztika (2006). A falra akasztható bronzlapon egy meztelen férfi korpusza bontakozik ki, amint éppen elragadja a mélység. Művéről szóljon most inkább maga az alkotó: „Az emberrel együtt a szenvedés vált valósággá, és a cselekvés a passzív létezés helyett. Már nem sodródik, úszik a nagy árral, hanem ő formálja a dolgokat olyanná, amilyenek. A létezés értelme maga a küzdelem. Valami merőben új születik az elmúlás pillanatában, mozdul a szenvedés éjszakája, egy ereje teljében lévő férfitest bontakozik ki belőle, hátrahanyatló fejjel, nekifeszülő mellkassal. Most hal meg, de nem letaglózva, hanem önmaga csúcsán, cselekvő halállal; nem akar meghalni, de vállalja a halált. Olyan, mint a tölgy, amikor a gyökerébe vág a fejsze, de nem törik ketté, zuhantában is adni tudja önmaga teljességét. Visszahanyatlik az anyagba, amelyből vétetett, ugyanakkor kiszabadul belőle, szellemivé magasztosul.” Lugossy többször is földolgozta ezt a témát, láthatóan erősen foglalkoztatták létezésünk alapkérdései.

„Az anyag és a keletkezés fedezték fel egymást abban a periódusban, amelyet genezisnek lehet nevezni. Útnak indult az embrióforma, bejárva a maga igen különös tájait, őstengereken, őshasadékokon, őskövületeken keresztül, egyre kiteljesedve a végtelen térbe. Egyedül a matéria börtönéből kiszabadult gondolat képes bejárni a képzelet alkotta tájakat. Őstengerek mélyét, kövületek kristályos hasadékait, a kozmosz végtelen tágasságát. Látja az irgalmatlan vajúdást, a több milliárd éves hamuszürke kéreg torlódását, majd végül az üdezöld, hártyás lencsetest lassú előnyomulását. A föld újraszülte önmagát, de méhében már az újszülött is ott hordozza őt is túlélő utódját. Születik, él, és újra létrehozza önmagát, mert áthatja az örök, elpusztíthatatlan teremtő energia” – osztotta meg velünk gondolatait a világ keletkezéséről Lugossy Mária.

Élete vége felé egy alkalommal ezt írta: „Volt egy fantasztikus álmom: a szivárvány minden színében játszó jelenség egy aurakék üvegből. Lassabban dolgozom, jobban átgondolom az egyes szobraimat, és haladok tovább befelé. Polcz Alaine-könyveket olvasok, és csendesen készülök a megkerülhetetlenre, ami mindnyájunk földi életének befejezése, hogy egyszer (ki előbb, ki utóbb) ismét egyesüljünk a Teremtővel.”

Lugossy Mária 2012-ben hunyt el. Temetésekor Jelenits István piarista szerzetes vett végső búcsút tőle a Farkasréti temetőben. A beszédéből idézünk: „Közös emberi terhek és tapasztalatok fejeződnek ki az ő szokatlan utakra induló művészetében.

Új anyagokat és formákat keresett, és nem emberi alakokat faragott kőből vagy fából, mint az előtte volt művészek, hanem valami különös módon a teremtett világ szerkezetét, a világ nagy kínjait és ugyanakkor reményeit igyekezett megfogalmazni úgy, hogy az szíven üsse az embert.

S valamilyen módon vigasztalást vagy bátorítást adjon nekünk arra, hogy ezeket a kínokat, megpróbáltatásokat mégis érdemes elszenvedni, végigélni, és van, akiben bízhat az ember, akkor is, amikor az nem áll mellé, hogy megszabadítsa, megkímélje ezektől a megpróbáltatásoktól, hanem csak mintegy a tekintetével vezeti, a szavával bátorítja, hogy járja végig ezeket az utakat. Valahogy így bontakozott ki az ő művészete.” 

Bohus Zoltán (1941–2017) az Iparművészeti Főiskolán 1978 és 1993 között a szilikát tanszék vezetőjeként tevékenykedett. Később, 1996 és 2010 között a tanszék üveg szakának vezetője volt. 1970-ben kötött házasságot Lugossy Máriával, és ettől kezdve munkásságuk is hasonló utakon haladt. Három gyermekük született, a Százados úti művésztelepen laktak és dolgoztak. 

Bohus eredetileg díszítőfestést tanult. Pályája elején szobrászattal, zománc- és ötvösművészettel foglalkozott, később érdeklődése az üveg felé fordult. Ez az ősi anyag az ő számára is az önkifejezés eszköze volt. Feleségéhez hasonlóan ő is az emberi létezés nagy kérdéseire kereste a választ alkotásaiban, a maga választotta eszközökkel. Ő sem kristálypoharakat, vázákat és más használati tárgyakat tervezett, hanem gondosan csiszolt üveglapokat ragasztott egymáshoz a legkülönfélébb formákban, és az üveg fényáteresztő képességét felhasználva készítette el nemegyszer bibliai indíttatású művészi munkáit. 

Belső világ című kompozíciójában az üveglapok között legbelül a keresztre feszített Krisztus alakját fedezhetjük föl. Egy másik alkotásában, amely a Keresztek címet viseli, mintha csak egy felfordult bárkát látnánk; az összeillesztett üveglapok között elrejtve feszületek bújnak meg. Bohus Zoltán műveiben nemritkán organikus formák tűnnek föl, ilyen a Térspirál című üvegplasztikája is. Az Átjáró címet viselő, különös hangulatú, geometrikus térkompozíció absztrakt módon közelíti meg az elmúlás gondolatát. Bohus alkotásaiban nem lehet nem észrevenni a transzcendenciát, a valóságon túlit, a természetfeletti létezőt. Isten, vagy ahogyan manapság gyakran nevezik, az Értelmes Tervező hatalmát mutatja meg nekünk, akárcsak Lugossy Mária a maga alkotásaiban. Az Üzenet a tengerből mintha csak egy nagyméretű üvegcseppet ábrázolna, amely a hatalmas víztömegből származik. Káprázatos zöldeskék színekben pompázik a sok kanyargósra csiszolt, egymásra ragasztott üveglapból álló kompozíció. Bohus Zoltán köztéri alkotásai közül az egyik legismertebb az egykori nemzetközi vasúti jegyiroda homlokzatán látható krómacél domborműve a budapesti Nagymező utcában.

„Üvegszobraimban többnyire ugyanazt a technikát használom, mint Marika. Üveglapok összeragasztva tömbbé, majd átcsiszolva. Ennyi az egész. Elsősorban a térrel foglalkoztam éveken keresztül, a tér kifejezésével. Eleinte külső, aztán belső tereket próbáltam létrehozni, olyanokat, amelyek akár nagyméretű épületeknek a belső tereiben is megjelenhetnének. Ezek virtuális térmodellek voltak. A későbbiekben kapcsolódott a tér tematikához az idő is. Nem csak az egységes tér-idő foglalkoztatott, hanem az időnek az a vonatkozása, amely mindannyiunkban benne él és motivál. Az, hogy ősi kultúrákból származó gondolati rendszereket, sémákat hordozunk magunkban, és sokszor tudattalanul használunk olyan kifejezéseket, eszközöket, amelyek több ezer évre vezethetők vissza.

Ami a tér és idő gondolatkört nálam összeköti, az az, hogy a fénynek nagyon nagy szerepet tulajdonítok. Megpróbálom a fényt úgy elfogni, csapdába ejteni, hogy mesterséges fényforrás nélkül is legyen ezeknek a tárgyaknak valamiféle belső sugárzásuk. Itt nem csak a fizikai fényről van szó. A fény, amely az élet egyik éltető eleme, a maga misztériumával, misztikumával hozzátartozik ezekhez a munkákhoz” – hallhattuk Bohus Zoltánt ars poeticajáról beszélni a Genezis című portréfilmben. 

Szöveg és kép: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. május 3-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.