Teresa nővér az orosz fenyegetés alatt álló Odesszából: „Félünk, de itt van a helyünk!”

Három szerzetesük lakik Odessza központjában, két lengyel és egy szlovák nővér. „Maradtunk, mert úgy éreztük, ez a kötelességünk: az embereknek szükségük van ránk, az Egyház jelenlétére. A civileknek, de a katonáknak is.”

A nővérek a városban segítik az embereket: „Segítjük a kórházakat, a családokat, a katonákat, az árvaházakat. Ketten közülünk a Karitásznál is önkénteskedünk. Mindennap elmegyünk a plébániatemplomba, bár a legveszélyesebb területen van, a kikötőhöz közel.”

A szerzetesnővérek befogadtak két diáklányt is, akik napközben a kórházakban dolgoznak.

„Az egyik feladatunk – mondja Teresa nővér –, hogy élelmiszert és más adományokat gyűjtsünk és szétosszuk őket. Az ostrom első napjai nehezek voltak, de most folyamatosan érkezik segítség Lengyelországból, a Moldáv Köztársaságból és Romániából.”

Egyre nehezebb célba juttatni az adományokat, de a lengyel egyház és a humanitárius szervezetek ebben is támogatják őket. Az Egyházon, különösen a szaléziakon kívül a városban aktívak a civilek, akik létrehoztak egy hatékony szervezetet, kórházakban dolgoznak és gyerekekkel foglalkoznak.

„Odessza felkészült a támadásra. A várost még nem rombolták le a bombázásokban. Sokan elmentek, de a lakosok többsége maradt. Persze hallani robbanásokat. Éjszakánként sokszor megszólalnak a szirénák. Nem hiszem, hogy az oroszok bejuthatnak a tenger felől, talán inkább a két szárazföldi úton.”

A háború mindenesetre ránehezedik az Egyház és a civilek szolgálatára: „Megkérdezte a rendfőnöknőnk és mások is, hogy félünk-e, el akarunk-e menni. Persze, hogy félünk, de úgy gondoljunk, hogy itt van a helyünk.”

Mindenesetre valós veszély, hogy a várost elfoglalhatják az oroszok. „Olyan lehetőség ez, amellyel nem számoltunk. Nem tudjuk, mit teszünk akkor… A városban most mindenki meg van győződve róla, hogy Ukrajna győzni fog” – magyarázta a nővér.

Teresa nővér számos helyen élt már: „Hosszú évek óta a volt Szovjetunió területén szolgálok. Először éppen Odesszába jöttem, 1993 és 2003 között itt voltam; aztán Lengyelországban, majd olaszországi tanulmányi idő után Grúziába mentem, ahová háborús időkben érkeztem meg; onnan 2014-ben Moszkvába mentem; 2018-ban pedig visszatértem Odesszába.”

Élettapasztalatai alapján összegzi gondolatait: „Odessza mindig is multikulturális város volt, ahol a leginkább elterjedt nyelv az orosz. Legalábbis a háborúig az volt. Most azonban szinte mindenki ukránul beszél. Különösen a fiatalok, akik ma úgy érzik, ez a föld az ő földjük, az ő hazájuk. A kilencvenes években még nem így volt, és a közelmúltban sem.”

Végül a két népről szólva hozzáteszi a nővér: „Ismerek ukránokat és oroszokat is. És úgy látom, hogy sokakat közülük nagyon elkeserít ez a háború, de semmit nem tehetnek. És ez tragikus.”

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás: Agensir

Fotó: Misjesalezjanie.pl; Agensir

Magyar Kurír