Véget ér egy mítosz – Bezár a Vonat, de a Máltai Szeretetszolgálat férőhelyeinek száma nem csökken

– Bezár a három évtizedet megélt Vonat éjjeli menedékhely, amelynek Ön volt a vezetője. Miért volt szükség erre a lépésre?

Kenessey Balázs: Eljárt felette az idő. Hosszú évek óta terítéken volt a kérdés, mert már nem igazán volt alkalmas a hajléktalanellátás funkciójának betöltésére.

Az egyik szemünk sír, a másik nevet. Az ott dolgozók és a hajléktalanok is szerettek ott lenni, de ami harminc évvel ezelőtt alkalmas elhelyezés volt, azt már meghaladta az idő.

Jobb egy kőépületben elszállásolni a hajléktalan embereket, mint a hatvanas években készült, rozsdamarta vasúti kocsikban.

Morva Emília: Az engedélyező hatóság a jelenlegi jogszabályok figyelembevételével már nem tartotta alkalmasnak a Vonatot a működésre, és ezzel egyet is tudtunk érteni. Az induláskor újszerű, példa nélküli szolgáltatásnak számított, egyetlen céllal: ne kelljen az utcán aludniuk a hajléktalanoknak. Miért sírunk mégis?

A Málta hőskorában indult ez a történet, és a hozzáállásunk is hőskori volt.

Egyrészt fiatalok voltunk, amire az ember nosztalgiával gondol vissza, másrészt nem vett körül bennünket ennyi szabály, nem szorultunk formalizált keretek közé, hanem lelkesedésből, jószívűségből, hitből nagyot akartunk tenni, és meg is tettük. Nem gondolná az ember, hogy jó egy vasúti kocsiban aludni, ahol karnyújtásnyira fekszik valaki a másik priccsen. Sok embernek ez mégis jó volt valami miatt. Most arra figyelünk, milyen jogszabályoknak kell megfelelnie az ellátásnak, a munkatársaknak, milyen protokollok vannak… Sokkal ridegebb világot élünk. Akkor csak azt akartuk, hogy az embereknek legyen hol aludniuk, hogy biztonságban érezzék magukat, és talán kicsit otthon is. Sajnáljuk, hogy elmúlt ez a hőskor, még úgy is, hogy tudjuk, a munkánk most sokkal professzionálisabb.

– Kenessey Balázs szinte kezdettől fogva az intézmény vezetője volt. Milyen érzések élnek Önben a bezárás kapcsán?

K. B.: Huszonkilenc éve tevékenykedem az intézményben, és idővel vezető lettem. A pályám jelentős szelete volt ez, a fél életemet ott töltöttem. Ugyanakkor józan paraszti ésszel belátható, hogy ez nem az ideális szolgáltatás. Az ember persze siratja kicsit, ugyanakkor örül is, mert az eddig nálunk megszálló hajléktalan emberek sokkal méltóbb körülmények közé kerülhetnek. A búcsúeseményen is elmondtam: ha egy korszak lezárul, egy új kezdődik. Optimistán és bizakodóan tekintek a jövőbe. Több ezer ember fordult meg az elmúlt évtizedekben a Vonatban, és ez több ezer élettörténet.

Nem ellátottnak, hajléktalannak, hanem lakónak hívtuk azokat, akik nap mint nap visszajártak hozzánk aludni. Mert ők ott laktak.

Igyekeztünk minél többet adni, nem volt olyan este, hogy valami kis vacsorát ne kínáltunk volna nekik. Voltak, akik évekig ott laktak, sőt kisebb-nagyobb megszakításokkal akár két évtizedig.

– Vannak olyan emlékei, amelyeket különösen szívesen idéz fel?

K. B.: Egyszer mindenszentek ünnepén tartottunk egy közös megemlékezést. Verseket, novellákat olvastam fel, a végén elmondtuk a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, és előtte kértem, hogy ki-ki mondja el, kiért ajánlja fel az imát. Amikor az egyikük elárulta, hogy a kétévesen elhunyt kislányáért mondja el, megállt a levegő. Sokan elérzékenyültünk, könny szökött a szemünkbe, és utána nehéz volt folytatni, senki nem akart megszólalni. Meghatározó pillanat volt, mert ez az ember korábban soha nem beszélt erről. Fontos, hogy a lakók részéről kialakuljon a bizalom az ott dolgozók iránt. Szép volt az is, hogy néha kiszakadhattak a mindennapi életből, a megszokott rutinból. Nekik nem jutott olyan lehetőség, hogy színházba menjenek, moziba is csak egy-két ember járt közülük. Fontosnak tartottam, hogy helybe hozzuk a kultúrát: fellépett és örömet szerzett a lakóknak Csuja Imre, Pindroch Csaba, Vecsei H. Miklós, volt nótaest is Máté Ottiliával. Próbáltuk közösségként kezelni őket, elmentünk velük a Balatonra strandolni, jártunk Esztergomban, Egerben, Szegeden, Pannonhalmán.

– A hajléktalanellátás kapcsán szeretünk sikertörténeteket hallani, de ebből a nehéz élethelyzetből nem könnyű kiutat találni. Mit nevezhetünk sikernek?

K. B.: Megtörténik néha az igazi siker, hogy valaki kikecmereg a hajléktalan létformából, és önálló lakhatásba kerül. A hajléktalanok között igen nagy számban vannak egykori állami gondozottak, akik nem kapták meg az alapot az önálló életvitelhez, nekik nagyon nehéz történeteik vannak. Jött egyszer egy fiatalember, kérdeztem, mi lett a pénzzel, amit akkor kapott, amikor kikerült az állami gondozásból. „Ó, az már sok évvel ezelőtt volt, 2 millió 800 ezer forintot kaptam” – mondta. És mi lett vele? „Egy hónapig mindenki a barátom volt” – válaszolta. A nulláról kellett tehát elkezdenie építkezni. Vannak kisebb sikerek, például a másik ember bizalmának elnyerése: az egyik lakó megosztott velem egy történetet az életéből, és megkért, hogy ne mondjam el senkinek. Az egyik kollégám három hónappal később azzal jött, hogy neki is elmesélte. Ennyi idő kellett, és elnyerte az illető bizalmát. Az is siker, ha valaki el tud helyezkedni, dolgozni kezd, és el tud elindulni egy úton. A legnagyobb siker pedig, ha valakit úgy tudunk „eltávolítani”, hogy visszakerül a családjához. Előfordult, hogy valaki önként vállalta, hogy hajléktalan lesz. Egyszer jött télen egy huszonéves fiatalember. Az anyukájánál lakhatott volna, ebédelni is oda járt, de mivel nehéz volt az együttélés, eljött otthonról. Sikerült meggyőzni, hogy a többi embert sem lesz könnyebb elviselnie a szállón, karnyújtásnyira tőle. Máskor egy családapa érkezett, aki összeveszett a feleségével. Negyven perc beszélgetés után arra jutottunk, hogy azt az éjszakát ott tölti, de másnap hazamegy és kibékülnek.

– A lakóik a Vonatból jártak be a munkahelyükre dolgozni. Milyen segítséget tudnak adni a hajléktalan embereknek ahhoz, hogy ezt meg tudják tenni?

K. B.: Attól, hogy valaki hajléktalan, még nem kell úgy kinéznie, mert megvan a lehetősége, hogy tisztálkodjon, ruhát mosson, tiszta ruhához jusson. Sokan elmondják: a munkáltatójuk nem is tudja, hogy hajléktalanok, hiszen szállón laknak, mosakszanak, onnan járnak dolgozni. Kegyes hazugságként azt szokták mondani, hogy albérletben laknak. Hasznos tagjai a társadalomnak. Ők „a hajléktalanok, akik intézményi keretek között laknak”, akik pedig az utcán élnek, azok „a csövesek” – ahogyan ők fogalmaznak magukról. Az idős, beteg, pszichiátriai beteg emberek ellátása nagy emberi erőforrást igényel. Fontos az is, hogy ha a hétköznapi emberek elesett hajléktalan embert látnak, akkor hajoljanak le hozzá, próbálják meg felemelni, hiszen ő is ugyanúgy az embertársuk. „Elváltam és utána elkezdtem inni” – gyakran halljuk ezt a történetet a nálunk lakóktól. Mi mindig azt mondjuk, hogy mértékkel igyon. Munka után egy sör vagy egy fröccs nem árt meg, de ha elissza, amit megkeres, akkor hova tovább? Kell hogy legyenek céljaik, és jó, ha vannak példaképeik. A mai világban nemigen akadnak példaképek, különösen a fiatalok előtt: a celebek, akiknek sok pénzük van, ők a példa, de ez nem jó irány. „Ne legyetek lekvárok” – mondta mindig a fiataloknak Kerényi Lajos atya, aki meghatározó volt az életemben.

– Mi lesz azokkal a hajléktalan emberekkel, akik eddig a Vonatban aludtak?

M. E.: Már régóta dolgozunk azon, hogy mindenki megtalálja a számára legmegfelelőbb szállást, hiszen tudtuk, hogy a Vonatot be kell zárni. Sokan maradnak a környező szállásokon, mivel ehhez a környékhez köti őket a munkájuk, a kapcsolataik. Az emberek maguk döntik el, mit szeretnének, Balázsék pedig segítenek nekik. A fővárosban a Vonat bezárása miatt nem lesz ellátási probléma, mert az új intézményünkben, a 11. kerületben, a Galvani úton ugyanennyi férőhelyet biztosítunk, illetve még többet is.

– Változott a hajléktalansorsra jutott emberek száma az utóbbi években?

M. E.: Egyre több kutatás azt mutatja, hogy az elmúlt években, főként a covid-járvány előtt, erős gazdasági növekedés volt, és a munkavállalásból keletkezett jövedelem sokakat kihozott a hajléktalanságból. Ráadásul a nagy munkaerő-szükséglet miatt a munkaadók annak érdekében, hogy megszerezzék és megtartsák a munkavállalókat, sok esetben szállást is kínáltak nekik. Ennek hatása erőteljesen érződött a hajléktalanellátásban. Féltünk, hogy a covid-járvány miatt ez megváltozik, de pillanatnyilag nem látjuk, hogy sokan kerülnének lakhatási válságba. Kevesebb ember veszi igénybe a szolgáltatásainkat, mint hat-hét évvel ezelőtt. A tél persze még előttünk áll, érhetnek bennünket meglepetések. Viszont

azt tapasztaljuk, hogy egyre kevesebb a hajléktalan emberek között az olyan, aki munkaképes. Egyre többen vannak köztük az idősek és a nagyon rossz egészségügyi állapotban lévők. Az ő támogatásukhoz nem elég, ha éjszakára be tudnak menni egy szállásra.

Harminc éve kezdtük a hajléktalanellátást, az ellátottak közül azóta sokan megöregedtek, betegek lettek; erőteljesen csúcsosodik nálunk ez a probléma. Az idős hajléktalanoknak olyan idősellátásra van szükségük, amely eltűri, hogy korábban nem formalizált életet éltek, és nem biztos, hogy rögtön be tudják tartani a szabályokat. Sok ilyen hajléktalan embertársunk van, és olyanok is, akik súlyos egészségügyi problémával küzdenek, de nincs, aki gondozza őket, nincs körülöttük megtartó háló: stroke után ott maradnak a hajléktalanellátásban, mindenben támogatásra szorulnak, vagy amputált végtaggal kerekesszékre van szükségük, és nem tudnak bemenni akármelyik szállóra.

­– Hogyan tud a Máltai Szeretetszolgálat reagálni az új szükségletekre?

M. E.: Egyelőre a régi struktúrákat használjuk, de a Máltai Szeretetszolgálat nagy ereje, hogy nagy szervezet, és az ágazat irányítása felé jól tudja artikulálni a problémákat. Vannak kutatásaink is, most például arra keressük a választ, vajon valóban több-e a hajléktalanok között a pszichiátriai beteg. Egyelőre annyit látunk, hogy sok köztük az ADHD-val küzdő. Ha a figyelemhiányos ember körül nincs megfelelően gondoskodó család, akkor könnyen kiesik az iskolarendszerből, a munkahelyről, és belekerül egy negatív spirálba. A kutatások eredményeivel is felhívjuk rájuk és a nehéz sorsukra az ágazatirányítás és a társadalom figyelmét. Jelezzük azt is, hogy a klasszikus egészségügy nehezen tolerálja a beteg hajléktalan embereket, aminek van érthető oka, és érthetetlen is. Velünk együtt több intézmény hozott létre „lábadozó férőhelyeket” azok számára, akiknek kiemelt figyelemre, egészségügyi támogatásra van szükségük.

– Mire számítanak ezen a télen?

M. E.: Mindig nagy a várakozás, hogy jönnek-e olyanok, akik újonnan kerültek hajléktalansorba. Szeretnénk a lehető legrövidebb időn belül kapcsolatba kerülni velük, mert később már nehezebb számukra a visszaút. Vérzik a szívünk, amikor olyan fiatalokkal találkozunk, akik intézményi gondoskodásból kerülnek az utcára. Nagyon figyelünk arra, hogy egyéni támogatást kapjanak, talpra tudjanak állni. Számukra is az a legfontosabb, hogy legyen egy természetes közeg, amelyben biztonságban, kicsit otthon érezhetik magukat.

A fiatal hajléktalanok esetében nagyon fontos megtalálni, milyen közösségben tudnak otthonra lelni, beilleszkedni.

Önkénteseink segítségével szeretnénk visszahozni valamit a hőskor varázsából. Jó lenne, ha most is sok fiatal megtapasztalná azt, amit annak idején mi is: hogy vannak, akik számítanak ránk. Sokszor csak ránk számíthatnak.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna / Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember október 22-i számában jelent meg.