VI. Pál pápa és Aldo Moro tragédiája

1978 mozgalmas év volt az Egyház történetében: két pápa halála – VI. Pálé és I. János Pálé – és két pápaválasztás, hiszen I. János Pál egyhónapos szolgálata után októberben a lengyel Karol Wojtyła lépett Szent Péter trónjára, aki a II. János Pál nevet vette fel. A világpolitikai helyzet változása is felgyorsult. Szolzsenyicin leleplezte a GULAG-birodalom rettenetét, a bolsevizmusból és maoizmusból kiábrándult úgynevezett „új filozófusok” is kezdtek világosan látni és megvilágítani a kommunista diktatúra igazi természetét; továbbá a lengyelországi Szolidaritás szakszervezet tüntetései és a vele rokonszenvező 1956-os magyar szabadságharc is közrejátszott, hogy recsegni kezdtek a szovjet kommunista birodalom eresztékei. A bolsevizmus leáldozóban volt, bár még egy jó évtized kellett teljes összeomlásához. Egyes kommunisták hátat fordítottak a kommunizmusnak, Olaszországban pedig Enrico Berlinguer vezetésével a kommunista párt igyekezett a szovjet hatalomtól független úton haladni. Ebbe az összefüggésbe kell helyeznünk Aldo Moro tragédiáját.

A második világháború utáni kavargó olasz politikai életben, a pártok közötti viszályban, a sorra következő kormányváltásokban meghatározó szerepet játszott Aldo Moro, a kereszténydemokrata párt vezető politikusa, aki többször is elnyerte a miniszterelnöki címet. 1978 tavaszán egyre bonyolódott az olasz politikai élet, a nemzetközi helyzet is éreztette hatását. Erre fontos kihatása volt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcnak, valamint annak eltiprásának a szovjet hatalom részéről. Aldo Moro keresztényszocialista miniszterelnök – főleg az 1976-os választások után – úgy látta, hogy lehetséges párbeszédet folytatni az erősödő olasz kommunista párt vezetőjével, Enrico Berlinguerrel, minthogy ő pártjával szabadulni akart a szovjet függéstől. A cél a „nemzeti szolidaritás” kormányának létrehozása volt, amelyben a kommunisták is helyet kaptak volna, ha nem is miniszteri posztot. A tervet és az elkezdett tárgyalásokat több oldalról támadták: a kereszténydemokraták és más pártok a „történelmi kompromisszum” visszatérésétől, a kommunista befolyás erősödésétől féltek. A Vörös Brigádok, a Milánóban 1970-ben alapított szélsőbaloldali terroristacsoport viszont szemben állt az olasz kommunista párt mérsékeltebb irányával. 1970 és 1987 között a csoport 73 merényletet és számtalan bank- és emberrablást követett el.

A terroristák merényletére 1978. március 16-án került sor. Aldo Moro a lakásáról indult öt testőr kíséretében a képviselőházba, hogy részt vegyen a negyedik Andreotti-kormány bemutatkozásán, amikor a terroristák lemészárolták kíséretét, őt pedig elrabolták. A fogságban Moro számos levelet írt családjának és politikustársainak, melyeket persze a terroristák diktáltak. E levelekkel azonban nem tudtak célt érni. Nem hatotta meg őket VI. Pál pápa sem, aki megkísérelte politikus barátja kiszabadítását: könyörgő levelet írt a terroristáknak, sőt, nagy összegű váltságdíjat is kilátásba helyezett, de azok hajthatatlanok maradtak. Nem sikerült a „közvetítés” a bonyolult politikai helyzetben, hiszen nem egyszerű emberrablásról volt szó, a radikális Vörös Brigádok az olasz politikai élet irányát akarták megváltoztatni.

1978. május 9-én Róma egyik utcájában, a Via Caetanin, egy gépkocsi csomagtartójában találták meg a politikus holttestét. Jelképes volt a terroristák tette: a Kereszténydemokrata Párt (DC) és a Kommunista Párt (PC) székháza között fekvő kis utcában hagyták az autót.

A rettenetes merénylet megrázta az olasz és nemzetközi politikai életet. Különösen is nagy fájdalmat okozott VI. Pál pápának, aki Milánóban a ’30-as évektől baráti kapcsolatban volt Aldo Moróval és feleségével, Eleonorával, mivel a katolikus egyetemi ifjúsági szervezetben (FUCI) együtt dolgoztak: Aldo Moro a szervezet elnöke volt, Giovanni Battista Montini, a későbbi pápa pedig annak lelkésze. Eleonora asszony is a szervezetben tevékenykedett. Valószínű, hogy a megrázkódtatás siettette az idős pápa halálát: augusztus 6-án Castel Gandolfóban elhunyt.

Aldo Moro temetési szertartását VI. Pál pápa végezte vezető politikusok részvétele mellett. Eleonora asszony kívánságára férje holttestét nem vitték el a szertartásra. VI. Pál megdöbbentő búcsúbeszédet, vagy inkább imát mondott. Istenhez fordult: „Te nem hallgattad meg esedezésünket Aldo Moro megmentéséért; ezért a jó, szelíd, bölcs ártatlan emberért, barátunkért…” De végül a pápa hitét és reménységét fejezte ki e szavakkal: „Nem hiábavaló nekünk, hívő lényeknek a programja: testünk feltámad és örök élet vár ránk.”

* * *

VI. Pál levele a Vörös Brigádokhoz Aldo Moro kiszabadításáért

„Én írok nektek, Vörös Brigádok emberei: bocsássátok szabadon, adjátok vissza családjának és a polgári életnek Aldo Moro képviselőt! Én nem ismerlek benneteket, és nem áll módomban, hogy kapcsolatba lépjek veletek. Ezért írok nektek nyilvánosan, kihasználva a maradék időt, amelyet haladékként meghagytatok, amikor bejelentettétek a halállal való fenyegetést e jó és becsületes ember ellen, aki ellen senki sem emelhet semmilyen bűnvádat, nem lehet szociális érzéketlenséggel és mulasztással sem vádolni az igazságosság és a békés együttélés érdekében végzett szolgálata terén. Nekem nincs semmiféle megbízatásom felétek, és nem vezérel semmiféle magánérdek irányában. De szeretem őt mint a nagy emberi család tagját, mint tanulmányi kollégát, és egészen különös címen mint testvéremet a hitben és mint Krisztus Egyházának fiát.

És éppen e Krisztus nevében fordulok most hozzátok, aki biztosan nem ismeretlen számotokra; hozzátok, ismeretlen és kérlelhetetlen ellenfelei ennek a tiszteletre méltó és ártatlan embernek; és térden állva könyörgök, engedjétek szabadon Aldo Moro képviselőt, egyszerűen, feltételek nélkül, nem annyira az én alázatos és megrendült közbenjárásom miatt, hanem tekintettel közös embertestvérünk méltóságára, és amiatt is, amit remélni akarok: a ti lelkiismeretetekre hivatkozom, akik az igazi szociális haladást akarjátok, amelyet nem szabad ártatlan vérrel beszennyezni, sem fölösleges fájdalommal gyötörni. Már túlságosan sok áldozatot kell siratnunk és fájlalnunk, nagyon sok személy halálát, akik elkötelezték magukat saját kötelességük teljesítésében. Mindannyiunknak félnünk kell a gyűlölettől, amely bosszúvá fajul, vagy tehetetlen kétségbeesésbe süllyed. És mindannyiunknak félnünk kell attól, hogy Isten megbosszulja az ok és vétek nélküli halálokat. Vörös Brigádok emberei, hagyjátok meg nekem, aki számtalan honfitársatok nevében szólok, azt a reményt, hogy lelketekben még ott honol az emberiesség győzedelmes érzése. Én imádkozva várom, hogy erről bizonyságot tegyetek, mindig szeretve benneteket.”

* * *

VI. Pál pápa imája Aldo Moro temetésén

„És most ajkunk lezárva valami óriási nehezék által – hasonló ahhoz a kőhöz, amelyet Krisztus sírja bejáratához hengerítettek –, amikor a De profundis kiáltására szeretnénk megnyitni, hogy kifejezzük a kimondhatatlan fájdalmat, amellyel a jelenlegi tragédia elfojtja hangunkat. Urunk, hallgass meg minket!

És ki hallhatja meg panaszunkat, ha nem Te, élet és halál Istene? Te nem hallgattad meg esdeklésünket Aldo Moro sértetlenségéért, e jó, szelíd, bölcs, ártatlan ember, barátunk megmentéséért; de Te, Urunk, soha nem hagytad el halhatatlan lelkét, akit megjelölt abba a Krisztusba vetett hit, aki a Feltámadás és az Élet. Érte, érte könyörgünk. Urunk, hallgass meg minket!

Add, ó, Istenünk, Irgalmasság Atyja, hogy ne szakadjon meg a közösség, amely jóllehet a halál sötétségében még összeköti a megholtakat és ez időbeli létezésünket, minket, még élőket ezen a napon, amelynek napja könyörtelenül leáldozik. Nem hiábavaló a mi megváltott létünk programja: testünk fel fog támadni és örök élet vár ránk! Ó, bárcsak hitünk felfogná ezt a megígért valóságot! Meglátjuk majd Aldót és minden Krisztusban élőt, akik boldogok Isten végtelenségében! Urunk, hallgass meg minket!

Ó, Urunk, addig is add meg, hogy megnyugodva Kereszted erejében, szívünk meg tudja bocsátani az igazságtalan és halálos sérelmet, amely ezt a kedves embert sújtotta, és azokat, akiknek hasonló sors jutott osztályrészül. Segíts, hogy összegyűjthessük az ő nemes emlékezete tiszta leplébe egyenes lelkiismeretének örökségét, emberi és szívélyes példaadását, polgári és spirituális elkötelezettségét a szeretett olasz nemzet szolgálatában. Urunk, hallgass meg minket!”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír