Az emberi képzelet története érdekelte – Federico Fellini művészete

Gyermekkorában Federico szívesen játszott egyedül, kedvenc időtöltése a bábszínházasdi volt. Sokat rajzolt, és tehetségére hamar fény derült, tizennégy éves korától jelentek meg rajzai újságokban. Még nem volt húszéves, amikor Rómába költözött, és szülei kedvéért beiratkozott a jogi egyetemre. Tanulás helyett azonban újságoknak írt cikkeket, humoreszkeket, képregényeket, a rádiónak sorozatot, karikatúrákat készített, és hamarosan önálló rovatot is kapott. Filmesekkel ismerkedett meg, köztük az olasz és az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb alakjával, Roberto Rossellinivel. Neve számos filmben tűnt fel forgatókönyvíróként, így Rossellini két klasszikusnak számító mozijában, a Róma, nyílt város (1945) címűben, valamint a Ferenc, Isten lantosában (1950), ami sokak szerint a Szent Ferencről szóló filmek legjobbika. A varieté fényei (1950) című alkotást már társrendezőként jegyezte Alberto Lattuadával közösen, majd 1952-ben elkészítette első önálló moziját, A fehér sejket.

Az országos hírnevet az önéletrajzi ihletésű Bikaborjak (1953) című film hozza meg Fellini számára. A színhely egy tengerparti álmos olasz kisváros. Öt huszonéves fiatalember régen kinőtt már a gyermekkorból, de nem akar felnőni. Ábrándjaiknak élnek, a csodára várnak, ami megváltoztatja majd az életüket, de a csoda csak nem akar elérkezni. Moraldo, a legfiatalabb, felismeri, ha itt marad, belesüpped a szellemi-lelki posványba, ahonnan soha nem tud majd kiemelkedni. Egy hajnalban búcsú nélkül elutazik a városkából, ahogyan Fellini tette egykoron, amikor Riminit elhagyva Rómába ment. A Bikaborjak kétségkívül remekmű. Külön érdekessége, hogy szerepel benne a rendező testvéröccse, Riccardo is, aki a történetben és az életben egyaránt operaénekesi karrierről álmodozik. Végül azonban sem énekes, sem színész nem lesz; már életében legendává lett bátyja árnyékában tévéfilmsorozatokat készít.

Fellini következő filmje a mozi történetének egyik legnagyobb alkotása, az Oscar-díjas Országúton (1954), amely egy csapásra világhírűvé teszi. A vándorcigány Zampanò (Anthony Quinn) a falvakat, városokat járja mutatványával: szétszaggatja a mellére tekert láncokat. A félig átszellemült, félig bolondos lelkületű kamasz lányt, Gelsominát (Giulietta Masina, Fellini felesége) a több gyereket nevelő, mélyszegénységben élő édesanyja pénzért eladja Zampanònak. A vándormutatványos a nyers erő totális hatalmát jelképezi a tiszta szívű gyengeség fölött. A Bolond (Richard Basehart) pedig a létét fölöslegesnek érző Gelsomina öntudatra ébredésében játszik kiemelkedő szerepet. Megérteti vele, hogy az Isten által teremtett világban semmi és senki sem fölösleges, minden dolognak, személynek, tárgynak értelme van, különben nem létezne. Zampanò durván bánik Gelsominával, csak kihasználja, de nem értékeli, hogy a lány annak ellenére is kitart mellette, hogy többen – az apácák és a Bolond is – figyelmeztetik, hagyja ott a mutatványost. Miután Zampanò egy verekedés során megöli a Bolondot, Gelsomina gyógyíthatatlan lelki beteg lesz. Zampanò magára hagyja, csak évekkel később tudja meg, hogy a lány meghalt. A teljesen egyedül maradt, mindenki által utált Zampanò ekkor rádöbben, hogy Gelsomina volt az egyetlen lény, aki szerette, de ő eltékozolta ezt a szeretetet, így sorsa immár a kozmikus magány.

A Cabiria éjszakái (1956) jószívű utcalányát ugyancsak Giulietta Masina alakítja, és aki látta a filmet, annak a lelkébe kitörölhetetlenül belevésődött a játéka. Az árvaként felnőtt, a világban védtelenül bolyongó és a prostitúciót kényszerűségből vállaló Cabiria vágya, hogy megváltoztassa az életét. Jézus édesanyjának, Szűz Máriának a közbenjárását kéri. Ám az Oscar nevű férfi, aki házasságot ígér neki, kirabolja és elhagyja. A film végén a megcsalatott, földönfutóvá vált Cabiria kilép az erdőből, és egyedül halad az országúton. Fiatalok tűnnek fel körülötte; vidáman énekelnek, táncolnak, az arcukon boldogság, tele a szívük a jövőbe vetett reménnyel. Kedvesen köszöntik a számukra ismeretlen lányt, aki visszaköszön nekik, majd elmosolyodik, először csak bizonytalanul, kényszeredetten, majd egyre derűsebben, őszintébben. Cabiria, a szerelme által teljesen kifosztott, tiszta lelkű utcalány mintha soha nem adná fel a reményt, hogy a legkilátástalanabb helyzetekből is van számára kiút, újrakezdés.

Az édes élet (1960) Marcello Rubini (Marcello Mastroianni), egy ifjúként írói reményeket dédelgető bulvárriporter lelki és szellemi lezüllését mutatja be. Ebben a világban már nincsenek biztos fogódzók. Marcello barátja, a látszólag boldog házasságban élő Steiner megöli két gyermekét, mert képtelen szembenézni önnön démonaival. A kereszténység is már külső dísz csupán, nem pedig az életet jobbá tevő lelki-szellemi erő. Marcellót a tizenhat éves Paola az umbriai templomban látható angyalokra emlékezteti. A film végén, a totális lelki és szellemi szétesettség állapotában azonban már nem ismeri fel. Pedig Paola az angyal, aki felvillantja a lezüllött Marcello előtt egy értelmesebb élet lehetőségét. Rajta múlik, hogy él-e a kegyelemmel. Az őrangyal Krisztus küldötteként mindig velünk van, még akkor is, ha nem veszünk tudomást róla.

A 8 és 1/2 (1963) alkotói és magánéleti válságba került filmrendezője, Guido (Marcello Mastroianni) Fellini egyértelmű alteregója. Soha nem volt számára megállás, amint elcsattant a forgatáson az utolsó csapó, már következő filmjének lázában égett. Mint minden nagy alkotót, őt is az élet teljessége érdekelte, a látható és a láthatatlan valóság, a múlt és a jelen, az álmok, az emlékek. Guido katolikus neveltetést kapott, de eltávolodott azoktól az értékektől, amelyek meghatározták gyermek- és ifjúkorát. Kétségeire az Egyháztól vár választ, ám itt csak a büntető, a megközelíthetetlen Egyház mutatkozik meg. Mindazonáltal a film egyik kulcsmondata a ködbe burkolózó bíboros szájából hangzik el: aki nincs Isten birodalmában, az az ördög birodalmába kerül. Más út nincs. A nagy kérdés: miként kell értelmezni ezt, hogyan mutatkozik meg ez a mindennapokban? A Nyolc és fél történetében Guido számtalan küzdelem után úgy dönt, hogy nem készíti el a filmjét. A valódi Fellini azonban úgy tesz pontot válságos időszakának végére, hogy megalkotja a mozgókép történetének egyik legnagyobb művét.

Az Amarcord (1973) ugyancsak önéletrajzi ihletésű film; a rendező visszarepül az időben, és minket is visszarepít a kamaszkorába. A történet egy tengerparti kisvárosban játszódik, a fasizmus idején. A kamasz Titta (Bruno Zanin) szüleivel, öccsével és apai nagyapjával él együtt. Diáktársaival álmodozással töltik az időt, az életet játéknak, szórakozásnak élik meg, ami csak a gyönyörű lányok és asszonyok bámulásából meg a tanárok és a szülők bosszantásából áll. Aztán lecsap a kijózanító valóság, az embert megnyomorító diktatúra, a fasizmus képében. Az ellenálló apát megalázzák, a családot összetartó anya meghal, a kisváros szépe, Ninola, vagy ahogyan mindenki szólítja, „Vegye-vigye” (Magali Noël) férjhez megy és elköltözik. Soha semmi nem lesz már ugyanaz, mint előtte, véget ér egy gyönyörű, vidámsággal és drámaisággal teli életszakasz, amelynek szereplői és eseményei azonban tovább élnek az ember lelkében.

Az És a hajó megy (1983) közvetlenül az első világháború kitörése előtt, 1914 nyarán játszódik, egy hajón. Az úti cél minden idők legnagyobb operaénekesnőjének kedvenc szigete, ahol az elhunyt művésznő hamvait majd a tengerbe szórják. A hajó utasai az operavilág és a politikai élet krémjéhez tartoznak. A történetet az újságíró, Orlando (Freddie Jones) szemszögéből látjuk. Az alapkérdés: mit tehet a kultúra a világban uralkodó erőszak ellen? Ez a motívum kerül a középpontba, amikor a hajó kapitánya felveszi azokat a szerb menekülteket, akiknek a kiadatását követeli az Osztrák–Magyar Monarchia hadihajója. Fellini a kultúra nemzeteken átívelő egyetemességét mutatja be. Az előkelő társasághoz tartozó magányos énekeslány beleszeret a szegénysorban élő szerbek egyik táncosába. A szellem embere azzal tehet a világ jobbításáért, hogy a szépséget közvetíti, és szolidaritást vállal a kiszolgáltatottakkal, a leglehetetlenebb helyzetekben is: miközben a szerbeket átadják a hadihajó parancsnokának, gyönyörű operaáriák hangzanak el, de mindent szétdúl a gyilkos disszonancia: a szerb fiú Gavrilo Principre emlékeztetve bombát hajít a hadihajóra, amit azonnali viszonttámadás követ. Az erőszak óriási pusztítást végez, ám végső győzelmet soha nem arathat.

A Ginger és Fred (1986) című film két, valaha híres varietétáncosa, Amelia Bonetti (Giulietta Masina) és Pippo Botticella (Marcello Mastroianni) harminc év után találkoznak újra, hogy még egyszer együtt táncoljanak a Tessék, lássák! című tévéműsorban. Ebben az idiotizmusra épült világban a megöregedett Amelia és Pippo a művészi színvonalat és igényességet képviseli. Megismerjük a múltjukat is: kiderül, hogy még az egymáshoz közel álló emberek sem ismerik egymást. Évtizedekkel korábban Amelia elhagyta Pippót, férjhez ment, gyereket szült, már unokái is vannak, de fogalma sem volt arról, hogy Pippo idegösszeomlást kapott, eszébe sem jutott, hogy partnere mennyire szerette őt. A profanitást törvényre emelő világban egy szerzetestől hangzik el a mondat: „Az égvilágon minden csoda. Csak fel kell ismernünk.”

A hold hangjai (1990) Fellini utolsó filmje. Ermanno Cavazzoni 1987-ben írt – később magyarul is megjelent – A holdkórosok eposza című regényét vitte vászonra a rendező. A színhely egy olasz kisváros. A főhős, a költő Salvini úgy érzi, a hold duruzsol neki, s ezeket a hangokat követve vándorol, különös alakokkal találkozva. A világot jellemző felszínesség, sekélyesség nyilvánul meg abban, amikor a Michelizzi fivérek foglyul ejtik a holdat, amely „évezredek óta kémlel minket, mindig is kémlelt”. A hold az embereket állandóan szemmel tartó, ellenőrző hatalmat is jelenti, amelyet most elfognak, és igyekeznek félreállítani. Ez csupán egy a bulvárlapok és általában a média által naponta tálalt megannyi szenzációs esemény közül. A kisváros főterén, tévériporterek társaságában és hatalmas, zsibongó tömeg jelenlétében összeül a legújabb kori varázsfórum, a mindenre megoldást találni hivatott kerekasztal, amelyen világi és egyházi vezetők vesznek részt. Az emberi ésszel felfoghatatlan esemény értékelői azonban a tanácskozáson nem jutnak túl a közhelyek szajkózásán. Az Egyházat képviselő bíboros, amikor a riporter arról faggatja, hogy mit kérdezne a holdtól, ha az tudna beszélni, azzal intézi el a dolgot, hogy semmit sem kérdezne: „Miért kéne tőle kérdeznem? A hold nem tudna felfedni nekünk semmi újat. Előttünk már minden titok lelepleződött.” Ez azonban már kevés a modern kor emberének. Egy munkás kinézetű férfi joggal tiltakozik: „Azt szeretném megkérdezni, hogyha már idepottyantam, mi dolgom ezen a világon?” Ez az a hívőket és nem hívőket minden korban egyformán kínzó kérdés, amelyre senki nem tud válaszolni ebben a történetben. Nincsenek valóban hiteles személyek, akik reményt, vigaszt adnának az összezavarodott embereknek. A regény és a belőle készült film is azt sugallja, hogy a kaotikus, zűrzavaros világban a látszólagos bolondok – Salvini, a mellészegődött Gonella és a zene démoni hatalmától megrettent, a világból kivonult, hajléktalanná vált zenész – őrzik az értékeket, de szakadéknyi távolság választja el őket az úgynevezett normálisoktól. Joggal mondja Salvini: „Minket, értelmeseket nem ért meg senki.” Az igazi valóság ugyanis a természetfölöttiben mutatkozik meg, annak feltárásához pedig érző lélekre van szükség, arra, hogy látva lássunk és hallva halljunk. Még akkor is, ha nem értünk mindent, ahogyan azt a film végén a hold közli az emiatt panaszkodó Salvinivel: „Nem kell értened. Az lenne a baj, ha megértenéd.” Salvini azonban reménykedik: „Én mégis azt hiszem, ha egy kicsit nagyobb csend lenne, ha mindnyájan csendesebbek lennénk, talán megérthetnénk valamit.” A valódi lelki elmélyüléshez csendre, meditációra volna szükségünk, hogy a modern kor nyomorúságából kikerülve, az elviselhetetlen lármában elinduljunk a szűk ösvényen a hitünk szerint mégis csak létező túlvilág felé.

Fellini filmjeiben összekeveredett a valóság, az álom és a képzelet. Nem annyira az ember, inkább az emberi képzelet története érdekelte.

Federico Fellini 1993 augusztusában, nem sokkal azután, hogy négy Oscar-díja mellé neki ítélték az Oscar-életműdíjat is, agyvérzést kapott, és a bal oldalára lebénult. Október 17-én, vasárnap kiengedték a kórházból, együtt ebédelt az akkor már nagybeteg feleségével, Giuliettával, de a kórházba visszatérve este kómába esett, és többé nem tért magához. Október 31-én hunyt el, egy nappal az ötvenedik házassági évfordulójuk előtt. Halála előtt néhány nappal megkapta az utolsó kenetet. Fellini soha nem tagadta meg katolicizmusát. Egyszer azt mondta, semmiképpen sem ellensége a katolicizmusnak, hiszen született katolikus, csak a szervezett vallás hibáit bírálja, mert „a katolikusok néha nem tudnak felnőni a katolicizmushoz”.

Giulietta Masina és Federico Fellini fél évszázados házassága, mély emberi és művészi kapcsolata, még ha voltak is benne válságos időszakok, a film történetének egyik legszebb és legidőtállóbb összetartozása volt. A mélyen hívő katolikus Giulietta Masina alig fél évvel később, 1994. március 23-án adta vissza lelkét a Teremtőnek. Azt, hogy milyen erős kötelék fűzte őt férjéhez és élete társához, kifejezik utolsó szavai: „Húsvétkor már Federicóval leszek.”

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.