Imre Margit Ágota, a Parma Fidei idei kitüntetettje: Hálát adok a Jóistennek, hogy megtartott

– Milyen családba született, és hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? 

– Hajdúdorogon születtem egyszerű görögkatolikus, vallásos családban, negyedik gyermekként. Édesanyámat hétéves koromban elveszítettem. A hatodik gyermeke megszülése után egy hónapra meghalt. Édesapám földműves volt, de ebben az időben katonáskodott. 1940-et írtunk. Egy évvel később leszerelt, és újra megházasodott; egy nála sokkal fiatalabb özvegyasszonyt vett el. Kislányként őt és a nővérét a szüleik beadták a kisvárdai orsolyita nővérekhez, de az édesanyja két hét elteltével hazavitte azzal, hogy egy családban elég egy apáca. Már fiatalon férjhez ment, de csak rövid ideig éltek együtt, mert a férje meghalt, majd a kislányuk is. Így találkozott az ugyancsak özvegy édesapámmal. A házasságukból két húgom született. Nyolcan lettünk volna testvérek, de előttem meghalt két nővérem diftériában, egy hét leforgása alatt. A hatodik gyermek pedig, akit édesanyám szült, mindössze nyolc hónapot élt. Én igen korán elkerültem otthonról. A máriapócsi nővérek Hajdúdorogon vezettek egy kis internátust a líceumba járó lányoknak, és dolgoztak a bazilita atyák konyháján is. Édesapám második felesége elvitt ezekhez a nővérekhez. Éppen ott volt a máriapócsi főnöknő. Arra már nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk, de végül Máriapócsra kerültem, tizennégy évesen. Ebben a korban még nem lehettem jelölt. Máriapócson egy kis árvaházat vezettek a nővérek, olyan kislányok számára, akiknek az édesapjuk odaveszett a háborúban. Én is köztük éltem három évig. Tizenhét évesen már jelölt lehettem.

– Ezek szerint már nagyon korán felébredt Önben a vágy a szerzetesi hivatás iránt?

– Igen. Édesapám második felesége sokat beszélt a kisvárdai orsolyita nővérekről, és nekem nagyon tetszett mindaz, amit hallottam tőle. Élete végéig bántotta, hogy nem lehetett apáca. A nővére viszont az lett, személyesen is ismertem, találkoztam vele. Máriapócson a nővérek nagyon szerettek engem, én is őket, ez kölcsönös volt. A tizennégy évemmel a nagyok közé tartoztam az árváknál, segítettem a prefektánknak, otthon éreztem magam. Tizenhét éves koromban nagyjelölt lettem, vártam egy másik jelöltet, akivel megkezdtük a posztulátust, a következő évben, 1950-ben. De annak az évnek a júniusában a nővéreknek el kellett hagyniuk a máriapócsi kolostorukat, ami gyűjtőhely lett, idehoztak máshonnan nővéreket. Minket, fiatalokat az elöljárónőnk hazaküldött, azt mondta, csak az örökfogadalmasoknak kell vállalniuk azt, ami következik. Menteni akartak bennünket.

– A kommunista hatalom ebben az esztendőben oszlatta fel a szerzetesrendeket…

– A helyes kifejezés az, hogy megvonták a rendek működési engedélyét. Feloszlatni nem volt joguk, ezt csak Róma teheti meg. Az itteni kolostorunk csecsemőotthon lett. Miután 1950 augusztusában a püspöki kar megegyezett az állammal, a szerzetesek elhagyhatták a gyűjtőhelyeket, mehetett, ki hová tudott. Én visszalopakodtam ide, Máriapócsra, és kértem a beöltözésemet, ami nem sokkal a rendek működésének megvonása előtt történt volna meg. A rendfőnöknő azt mondta, rendkívüli időket élünk, jön Dudás Miklós hajdúdorogi püspök úr, kérjed tőle. Kértem, és beöltözhettem. Ez a szerzetesi élet egyik legfontosabb pillanata, amikor a jelölt közelebb kerül a közösséghez. Egy hétig hordtam a kölcsönruhát, utána más irányba fordultak az események. Az egyik nővért a debreceni Svetits Gimnáziumba hívták tanítani, és én is vele mentem, tanulni. 1953-ban érettségiztem, jelentkeztem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika–fizika szakára. Felvettek, 1957-ben végeztem. Azután tanítottam.

– Végig tanárnőként tevékenykedett a szocializmus évtizedei alatt?

–Igen, harminc éven át. Középiskolában nem tudtam elhelyezkedni, így általánosban tanítottam. Albertirsán, Pomázon, Budakalászon, a legtöbbet Újpesten, huszonnégy évig. Onnan mentem nyugdíjba, 1988-ban.

– A környezete tudta Önről, hogy hívő?  

– Igen, ha nem is mindenki, de feltételezték, hogy templomba járok. Az iskola párttitkára mindenesetre hamar kinyomozta ezt, de nem mondhatom, hogy kellemetlenségeim lettek volna emiatt, leszámítva azt, hogy kimaradtam a jutalmakból, az előléptetésekből. Csak az utolsó években változott meg ez a helyzet. Közben 1968-ban titokban öten fogadalmat tettünk, négyen örökfogadalmat. Egy római újság megírta, és ez felkeltette az itthoni belügy figyelmét. Ennek következményei lettek. Többször is behívtak a rendőrségre. Budán laktam, a II. kerületben, egy kis öröklakásban. Egy magas rangú rendőrtiszt, egy alezredes berendelt a kerületi kapitányságra, többször is. Egyszer a lakásomra is eljött. Faggatott, hogy mit tudok a nővérekről, hogy volt ez, hogy volt az. Amennyire csak lehetett, szűkszavúan válaszolgattam. Azt is mondta, járhatok templomba, de ne tartsam a kapcsolatot a nővérekkel. Nem szóltam erre semmit. Az egyik alkalommal közölte: Tudja mit? Menjen nyugodtan Nyíregyházára, ott vannak a legtöbben a bazilita közösség tagjai közül. Beszélgessen velük, utána pedig mondja el nekünk, miről beszéltek. Azt válaszoltam: ezt én nem vállalom. Nagyon mérges lett, azt kérdezte, miért nem. – Ezek a nővérek neveltek engem, és én lennék a legjellemtelenebb ember, ha valaha is mondanék róluk valamit – feleltem. Sosem találkoztunk ezután, nem kaptam feladatot, de továbbra is figyeltek. Előfordult, hogy este kijöttek a lakásomra, ellenőrizték, hogy otthon vagyok-e. Ha telefonáltam az utcáról, odajöttek a fülkéhez. A templomba is utánam kószáltak, megnézték, milyen könyvet olvasok, de csak az imakönyv volt nálam. A sorozatos zaklatások miatt biztos voltam abban, hogy nem sokáig taníthatok már, de végül hagytak dolgozni. Volt viszont olyan nővértársam, akit elbocsátottak a pedagógus állásából, ő évekig gyárban dolgozott, míg végül sikerült visszakerülnie a tanári pályára. Én megúsztam azzal, hogy állandóan figyeltek. A párttitkár bejött az órámra, ellenőrzött. Tudtam, hogy felső utasításra teszi ezt.

– A diákokkal milyen volt a kapcsolata?

– Szerettem a gyerekeket, és tanítani is őket. Nagyon sok elhanyagolt, szegény diák volt a tanítványaim között. A szülők válása egyre gyakoribbá vált, ha pedig együtt volt a család, az italozás tette tönkre a kapcsolatokat. Rendszeresen látogattam a családokat, láttam, hogy sokan szükséglakásban, szegénységben élnek. Amennyire lehetséges volt, megpróbáltam lelki segítséget adni a diákjaimnak. Előfordult, hogy anyagiakkal is segítettük a rászorulókat. Kértünk segélyt ruhára, de nem adtuk oda a pénzt a szülőknek, mert másra költötték volna, hanem megfogtuk a gyerek kezét, és vettünk neki ruhát az áruházban. Így könnyebben elszámoltunk a pénzzel is, mert a kezünkben volt a számla.  

– A nővértársaival hogyan tartotta a kapcsolatot?

– A legtöbb nővér Nyíregyházán volt, a püspökségen dolgoztak, de akadtak, akik állami vállalatoknál helyezkedtek el. Tartottuk egymással a kapcsolatot, nagy egyházi ünnepeken, a nyári szabadságok alatt személyesen is találkoztunk.

– Mi a bazilita rend karizmája, legfőbb küldetése?

– Ez nincs úgy meghatározva, mint a később alakult rendeknél. A mi rendünk már ezerhétszáz éves, az Egyház legelső szerzetesközössége vagyunk. Alapítónk a keleti szerzetesség atyja, Nagy Szent Bazil (330–379) volt. A bencés rend százötven évvel később jött létre. Szent Benedek hivatkozik Nagy Szent Bazil írásaira. Mi monasztikusak vagyunk, kiemelt feladataink egyike az imádság. Szent Bazil atyánk így fogalmazta meg a szerzetesek dolgát: tökéletesedni a szeretetben, és a szeretet tüzét másokban is lángra lobbantani. Ő gazdag családból származott, a vagyonát jótékonyságra fordította, árvaházakat hozott létre, menedékházakat az utazóknak, konyhát az éhezőknek. Az akkori kor ínségén igyekezett segíteni. A mi rendünk feladata, hogy ahol élünk, ott támaszt nyújtsunk a szükséget szenvedőknek. Mindenképpen szolgálnunk kell, nem élhetünk csak úgy, magunkban. Máriapócson a nővéreinknek kegytárgyüzlete volt, amit a közelmúltban bezártunk. Mint említettem, árvaház is működött ott, egy másik meg Sátoraljaújhelyen. Hajdúdorogon a líceumba járó lányokat karolták fel, egy kis internátust tartottak fenn nekik, tizennyolc fővel. Itt, Máriapócson Bazilia főnöknővel együtt működtetjük a Szent Makrináról – Nagy Szent Bazil nővéréről – elnevezett szociális otthont; negyven idős nőt gondozunk. Tizenkilenc civil dolgozónk van. Működik egy ilyen intézményünk Sátoraljaújhelyen is, nagyobb a miénknél, ott házaspárokat is ellátnak.

– Jelenleg csak Önök ketten bazilita nővérek Magyarországon?

– Igen. Két jelölt örökfogadalom előtt lépett vissza. Novíciák is mentek el. Világszerte hatszázan vannak a bazilita nővérek.

– A szocializmus évtizedei alatt soha nem érzett késztetést arra, hogy férjhez menjen?

– Nem. Lett volna alkalmam erre, a testvéreim is szerették volna, ha férjhez megyek, de aztán megértették: én erre az életre tettem ígéretet a Jóistennek, megmaradok tehát hűségben, így érzem jól magam. Komoly kísértésem sosem volt. Ha érdeklődött valaki, finoman leállítottam. A hivatásomat tekintve nem voltak kétségeim, nem rendült meg a hitem, mindvégig kapaszkodtam a Jóistenbe, a legnehezebb megpróbáltatások idején is. Ez csak a hit erejével lehetséges.

– Ha visszaemlékszik az életére, milyen érzései, gondolatai vannak?

– A gyermekkorom nehéz volt, de sikerült kigyógyulnom az engem ért szomorúságokból. A tanári munkámat szerettem. Nem volt könnyű, de ha még egyszer döntenem kellene, akkor is a pedagógus hivatást választanám. Szerettem a gyerekeket. Az élethivatásomért pedig csak hálát tudok adni a Jóistennek, hogy meghívott, és megtartott. Itt vagyok.

– Szívből gratulálunk a Parma Fidei – Hit Pajzsa díjhoz. Mit jelent Önnek ez a kitüntetés? 

– Meglepődtem. Úgy érzem, nem jár nekem. Vannak többen is, akik jobban rászolgáltak erre. Fülöp érsek úr, úgy látszik, másképpen látja ezt, mert ő javasolt. Köszönöm neki.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú az Új Ember 2020. március 1-jei számában jelent meg.