Teljesen a társadalom bajai felé fordult – Alapítójára emlékezett a Szociális Missziótársulat

Farkas Edith a nők, a családok és a gyermekek védelmére 1908-ban alapította meg az első olyan magyarországi közösséget, amelynek tagjai evangéliumi tanácsokra alapozottan megszentelt életet éltek és egyben szociális munkásnők voltak, majd társaival együtt nagy létszámú önkéntesek nőmozgalomba szervezésével elindította a női laikus apostolkodást.

A Krisztina körúti anyaház kápolnájában Brückner Ákos Előd OCist szerzetes, a közösség lelki vezetője mutatott be szentmisét. A szertartáson a rend levéltárosa, Beöthy Zsuzsanna Cecília SM Farkas Edithet idézve elmondta: „Minden emberélettel van az Úristennek meghatározott terve és az az élet mondható sikerültnek, amely megtestesíti azt a gondolatot, melyet az Úr gondolt róla és betetőzte azt az építést, melyet az isteni gondviselés tervezett róla.”

Farkas Edith 1877-ben született és 1942-ben, 65 éves korában hunyt el. Ahogy a rendi szónok fogalmazott, két elvet valósított meg életében, a kilépést és a befogadást. „Kilépett kora társadalmának megszokott magatartásából, amely szerint a magasabb társadalmi rétegbe tartozónak illett osztály sémában gondolkodnia. Ő is megtanulta, amit kora úrilányai: általános műveltséget, nyelvek, zene, irodalom ismeretét, és számára is biztosított volt a házasságkötés, a családnak élés lehetősége. Főleg nagyanyái által jelen volt egy őt útbaigazító vallásosság is. Edith azonban ezzel nem elégedett meg” – mutatott rá Cecília nővér. Edith tanult, és tanárnő lett, de ez sem elégítette ki. Talán a budavári koronázó főtemplomban őt ért hatások – például egy általa sokat emlegetett buzdító prédikáció – érlelték meg szívében azt a gondolatot, hogy

a társadalmi rangjához illő életvitel számára kevés.

Így tehát a Szent Erzsébet Egylet tagjaként gondozta a várbeli szegényeket, majd rövid tanári pálya után belépett az úgynevezett patronázs mozgalomba, mely a gróf Pálffy Pálné által 1896-ban alapított Katolikus Nővédő Egyesület feladata volt. A patronesszek meg akarták óvni az akkori gazdasági helyzet miatt a fővárosba érkező lányokat, asszonyokat a – kiszolgáltatottságukból eredő – eltévelyedésektől, az esetleges zülléstől, de ha mégis megtörtént a baj, a megesett nőknek vissza akarták adni az emberi méltóságukat.

Edith, bár befelé forduló volt alapvetően, központi szerepet vállalt, és akkoriban szokatlan módon bátor kiállással, előadói emelvényekről hirdette a krisztusi szeretet parancsát, a testi-lelki nélkülözők megsegítésére hívva fel a figyelmet. Megírta a később szakkönyvvé nyilvánított Hivatásos pártfogó című művét, mely a börtönre ítélt nőkkel kapcsolatban ajánlott új támogatási módszereket.

Időközben arra is rájött, hogy nem elég számára az önkéntes munka. A köréje tömörülőkből, főleg

tanárnőkből és más középosztálybeli, szabad állapotú önkéntes segítő nőkből 1908-ban megalapította a Szociális Missziótársulatot, Prohászka Ottokár,a nagy szociális püspök segítségével.

Ezzel létrejött az első olyan magyarországi szerzetesnői közösség, amely teljes tevékenységével a társadalom bajai felé fordult. A tevékenységükbe bevont önkéntesek révén pedig a laikus apostolkodás is elindult hazánkban. Rövid időn belül befogadó intézmények jöttek létre, valamint külső missziók, így egy sajátos nőmozgalom indult be a nő-, gyermek- és családvédelem terén.

Honnan merített erőt Farkas Edith ezeknek a történéseknek koordinálására? Beöthy Cecília nővér szerint ösztönzője elsősorban a Szentlélek volt, emellett az egyházi magyarázattal ellátott Szentírás, a szent liturgia és Jézus Szentséges Szíve. Ezek által formálódhatott ki a rend jelszava: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek” (vö. Mt 25,40). Zászlóikra is felíratta mindenütt a győzelemmel végződő missziós munka feltételét: „Egység, hűség, fegyelem”.

„Alapító anyánk halála után nyolcvan évvel – bár kevesen vagyunk – él bennünk Farkas Edith időtálló szellemisége” – mondta a szónok, hozzátéve, hogy negyven év kényszerszünet után az 1990-es évektől kezdődően az időközben megöregedett szerzetesnők mellé belépett hét 50 év körüli nő, és újraszerveződött a kültagság is. Harminc éve ismét beindították intézményeiket, először Mogyorósi E. Józsa, majd Simon A. Gabriella főnöknők vezetésével. „Munkatársaink személyében a Jóisten olyan felelős és elkötelezett embereket adott a közösség számára, hogy általuk óvodánkban, volt iskolánkban, egyetemi kollégiumunkban és két idősotthonunkban képviselhettük, képviselhetjük Farkas Edith szellemiségét.”

„Bár most nincs kétszáz nővérünk, nincsenek árvaházaink, asszonyszövetségeink, leányklubjaink, falusi és tanyamissziónk, nincs börtön-, kórház- és hajléktalanok közt menhelymissziónk, de vannak »tűzhelyes házaink«, vagyis minden meglevő intézményünkben kápolnánk. Ezekben a szeretet forrásából: Jézusból, a bennünket támogató atyák által bemutatott szentmisékből ma is erőt nyerhetünk a bizakodáshoz: »Egyetlenegy lélek, mely forró szívét és nagy energiáit Isten szolgálatára szenteli – sokat érhet el« (Farkas Edith). Kültagságunk is dolgozik családjában és azon túltekintve, ahol tud, imádsággal, szolgálatokkal” – mondta el reménytelien Cecília nővér.

Azt is hozzátette, Jézus mellett Farkas Edith programjából meríthetnek erőt további szolgálatukhoz, aki azt mondta:

Mindenhova el akarunk menni, ahova csak lehet, mindenütt szolgálni takarunk, ahol csak tudunk, de valljuk, hogy egy a szükséges, a lélek üdvössége.”

A rendalapítóról a Farkasréti temetőben található sírjánál is megemlékeztek. Farkas Edith társadalmi elismertségére utal, hogy az akkori városvezetés a temetőben díszsírhellyel ajándékozta meg. A végső búcsúvételen az őt gyászoló embersokaságban igen nagy létszámban képviseltette magát az Egyház és a magyar társadalom sok kiválósága.

Beöthy Cecília mondott imával felérő emlékező szavakat: „Mi, akik most Farkas Edith sírjánál, mint a Nemzeti Örökség részét képező emlékhelynél hálát adni összejöttünk, csak egy egyszerű, a környezetéből nem kiváló, pompájával ékeskedni nem akaró sírnál könnyezünk és mosolygunk, az ő egyszerűségét tükröző szerény földi nyugvóhelye előtt. Annál inkább ragyogó nyugvóhelyet képviselnek szíveink, melyeket áldozatok árán hoztunk ma ide és kérjük azt, amit koszorúnkon is kifejeztünk: »Vezess továbbra is minket, drága Főnöknő Anyánk!« Egy világháború, egy szétszóratás és most egy világjárvány súlyos hatásai után, egy bizonytalan kimenetelű háborús veszély szorító markában itt állunk, Anyánk, sírod előtt, és bár megfogyva, de törve nem könyörgünk hozzád: te, aki a magyar nép felemelésére nő-, család- és gyermekvédelemre közösséget hoztál létre, továbbra se feledkezzél meg rólunk. Reményeink szerint már közvetlenül szemlélheted az Úr ragyogó arcát, és közvetlen közelében kérheted: a tőled kapott útmutatás alapján adjon az Úr közösségünk minden tagjának folyamatosan meglevő hitet az isteni Gondviselésben, reményt a te biztonságot adó jobbod megtartó erejében és sugárzó szeretetet, amely mindig megtalálja azt a legkisebbet, akihez itt és most küldetése van. Ámen.”

Forrás és fotó: Szociális Missziótársulat 

Magyar Kurír