Püspöknek lenni sem szólistaszerep – Interjú Kerekes László kinevezett erdélyi segédpüspökkel

Az örömteli eseményt a Duna World csatorna élőben közvetíti, a járványhelyzet és az óvintézkedések miatt leginkább ott követhető, a csoportos zarándoklatok szervezését nem ajánlja a főegyházmegye vezetése. Szentelése előtt a kinevezett segédpüspököt Bodó Márta kérdezte a Romkat.ro erdélyi katolikus hírportálon hivatásáról, tanári, kánonjogászi és papi munkájáról, jövőbeli terveiről. Ebből az interjúból közlünk részleteket.

– Tanulmányait Gyulafehérvár után a budapesti Központi Szemináriumban végezte, illetve Kanadában. Ezek az állomások mit adtak?

– Mindig szívesen gondolok vissza ezekre az állomáshelyekre, mert mindeniknek megvolt a maga sajátossága. Talán ez olyan, mint egy ember élete: van gyermekkor, majd fiatal- és felnőttkor. Gyulafehérvár a közösségépítés és hivatásban való megerősödés helye. Nagyon mélyek és felemelőek voltak a közösségi programok, a lelki programok, az évfolyamtársak, a kispapok nagy közössége, a nevelők életpéldája, tanáraink szaktudása.

A Központi Szemináriumban, mivel kevesebben voltunk kispapok, az elöljárókkal és a kispapokkal való kapcsolat személyesebb volt. Aztán a teológiai fakultáson nagyon sok neves teológussal is megismerkedhettünk, akiket addig csak név szerint ismertünk, ne feledjük, hogy 1990 szeptemberében kerültem a Központi Szemináriumba. A tanárok előadásain részt venni nagy ajándék volt: Erdő Péter bíboros úr, Gál Ferenc, Vanyó László stb. A papi identitás megtalálása ugyancsak erre az időszakra esik: szuper papokkal való találkozások, mint például az elöljárók (Várszegi Asztrik OSB volt a rektorunk, Bábel Balázs érsek atya a prefektusunk, Blankenstein György a spirituálisunk). Ugyanakkor nagyon mély és kedves emlék az egész magyar társadalom, ahogyan befogadott, támogatott minket, erdélyi kispapokat. Akkor még kuriózumnak számítottunk mi, erdélyiek, és hihetetlenül nagyon szerettek minket.

A kanadai tanulmányaim egy kis bepillantást nyújtottak a világegyház életébe, hiszen a kánonjogi fakultáson huszonkét országból voltak diákok. Ez annyira nem kapcsolt bele minket a világegyház vérkeringésébe, mint például Róma, de egyfajta kitekintést adott. Természetesen mi, Ottawában tanuló papok, nemcsak diákok, de lelkipásztorok is voltunk, ahogyan neveztek: diákpapok, a hétvégén az ottawai magyar közösségben végzett lelkipásztori szolgálat alkalmával a külföldi magyarok életét is megismerhettük. Láttuk a tudatosan vállalt keresztény életet, a sok áldozatot, amit meghoztak a hitük és magyarságuk megtartásáért. Itt többnyire a hétvégék voltak zsúfoltabbak a magyar iskola, cserkészet, magyar tánc és más programok miatt, ahol mi, diákpapok asszisztáltunk. Az angol nyelvű lelkipásztori szolgálatban csak szükség esetén vettünk részt.

– Kanadában vált a cserkészmozgalom elkötelezettjévé, s kitartóan, következetesen folytatja ezt a tevékenységet itthon is.

– A külföldi magyarság megmaradásának egyik legjobb, leghatékonyabb eszköze a magyar cserkészet. Emögött azonban nagyon sok bátor és áldozatkész férfi és nő, idős és fiatal szolgálata, tevékenysége áll. Kanadában, majd szűkebb körben Ottawában is a magyar cserkészet nagyon szépen és tisztán megmutatkozott: a hallatlan nagy áldozat, tudatosság, amit a szülők meghoztak a magyar cserkészet fennmaradásáért, az példaértékű. Mivel nem volt különösebb kapcsolatom a cserkészettel, egy jó lehetőség volt az újrainduló ottawai magyar közösség formálásához a gyerekek és fiatalok bevonása, aminek egyik eszköze a cserkészet volt. Megtapasztaltam, hogy a cserkészet a legjobb pedagógiai módszereket alkalmazza, végigkísér egy életen át, sőt az örök boldogságban is tart.

Ez a tapasztalatom itthon is, hogy a gyermekek és fiatalok nevelésében egyik legjobb módszer a magyar cserkészet, ha azt szépen, annak teljességében művelik. Hiszen a cserkészet Sík Sándor megfogalmazása szerint emberebb emberré és magyarabb magyarrá teszi a cserkészt. Ahogyan az egyik cserkésztiszt mondotta, a cserkészet segítségével emberebb ember, magyarabb magyar, keresztényibb kereszténnyé válik a gyermek. A cserkészet célja, hogy jobb emberré, jobb magyarrá, jobb katolikussá, jobb reformátussá, stb. nevelje az embert.

– Tanár volt néhány évig, mégpedig igen értékelt, kedvelt tanár, gyulafehérvári és kolozsvári diákjai sok év távlatából is pontosan emlékeznek elsősorban a tanári attitűdjére, tartására, tudására, az órák feszes felépítésére, és tanárként is a végtelen alázatára és emberségére. Milyen emlék ez a periódus?

– Valójában mindig lelkipásztornak készültem, és lelkipásztori szempontokat próbáltam figyelembe venni az amúgy is néha száraznak tűnő egyházjogban is. Örülök, hogy ilyen szép emlékek maradtak mindenkiben. Azt hiszem, ez mind a tanárkollégák és nevelőkollégák, mind a diákok érdeme. Ők motiváltak, állítottak kihívások elé. Számomra minden vizsgáztatás a saját vizsgám is volt.

– Plébánosként megmozgatta azt is, amiről más azt gondolta, mondta volna, lehetetlen megmozdítani. Felépült Ön körül egy gyönyörű és öntevékeny közösség. Meséljen plébánosi-pasztorális felfogásáról, a kézdivásárhelyi közösségről…

– Minden a jó Istennek tulajdonítható, az ő segítsége és kegyelme vezetett, és vezet minket. A lelkipásztori szolgálatom Kézdivásárhelyen egy folyamat része, ami 1998-ban kezdődött a plébánia alapításával. Ez nemcsak jogi terminus, hanem annál több: közösségépítés. Olyan, mint a magvetés: a szántással kezdődik, aztán jön a többi, ahogyan a Szentírásban is olvassuk. Mindenki megteszi a maga részét, hogy bő termés legyen. A bő termés pedig az, hogy mindenki rátaláljon a jóságos, szerető, irgalmas Istenre. A lelkipásztori munka is olyan, mint a sport vagy a biciklizés: mindig kell tenni valamit. Nem állhatunk meg, nem dőlhetünk hátra, hogy mindent megtettünk, és ettől kezdve egyenes az út. Mindig újra kell gondolni, mindig tenni, tervezni kell.

A lelkipásztori munka gyümölcse a mélyszántással kezdődött, amit elődeim végeztek, a jó Ferenczi pap bácsik, majd sikere, gyümölcse a segédlelkészeknek köszönhető, akik fiatalos lendülettel engem is lendítettek. Ők voltak, akik tudtak lelkesíteni, újat álmodni, biztatni, olykor vigasztalni, ha valami nem úgy ment, esetleg óvatosságra inteni, ha veszélyes szakaszon haladtunk. Az igazi emberi kapcsolat azokkal alakult ki, akik nem a hátam mögött, hanem tisztelettel és szeretettel előttem, nekem mondták el kritikájukat. Az odaadó, áldozatos papi szolgálat a hívekben is rezonált: sok hívő, kis csoport ebből született új életre. Egy nagyon fontos magatartás kialakítására törekedtünk, amit Loyolai Szent Ignác fogalmazott meg: „Sentire cum Ecclesia”, vagyis együttérezni az Egyházzal. Ez a gyakorlatban úgy mutatkozott meg, hogy jobban tiszteltük az Egyházat, a tanítását, az egyházi vezetőket stb. Próbáltunk csak jót mondani róla-róluk, kerülve minden pletykát. A sok kis csoportból több is eltűnt, melyeket személyes érdek, dicsőség, hatalom, érzelem vezérelt.

– Milyen szívvel fogadta az új munkára való meghívást, mit vár, mit szeretne tenni?

– Nehéz szívvel válok el a kézdivásárhelyi Boldog Özséb-egyházközségtől. Az a sok szeretet, a hihetetlenül nagy támogatás imával, segítséggel, biztatással, amit a közösségtől kaptam, ez volt a lelkipásztori életem hajtómotorja.

Talán egy tényező, ami motiválhat az új szolgálatomban (egy lelkipásztor ismerősöm mondta, amikor látta kétségbeesésemet a püspöki kinevezés hallatán): a szeretet. Életünk megannyi fordulópontján Jézus megkérdez bennünket, mint Péter apostolt a feltámadása után, hogy szeretjük-e őt. A mi válaszunk/döntésünk csak a szeretet lehet. Szeretni az egyházat, vezetőit és tagjait, mindenkit nagy szeretettel. Ahogyan papnak lenni sem szólistaszerep, úgy a püspöki szolgálat is erről a szeretetről, egységről szól. A jó Isten egy új szolgálatra hív. Eddig mindig mellettem volt, sosem hagyott magamra. Most is vele együtt szeretném végezni munkámat.

Forrás: Romkat.ro

Fotó: Boldog Özséb-plébánia, Kézdivásárhely

Magyar Kurír