Diakónus a végeken: Nem az a kérdés, hogy pap vagyok-e, hanem hogy hány szegénnyel beszélgettem

– Hogyan lett diakónus, és mit gondol a diakónusi hivatásról?

– Az, hogy diakónusképzésre jelentkezzem, valójában nem is az én ötletem volt, hanem az akkori lelkivezetőmé, Orosz Atanázé. Neki mondtam ugyanis, hogy

néha kedvem lenne odalépni az utcán az emberekhez, megrázni őket, és elmondani nekik, hogy Krisztus mennyire szereti őket, bennünket.

Ő jött rá, hogy ez a diakónusi hivatás jele lehet nálam, és irányított Egerbe, ahol hároméves képzésen vettem részt. Nem volt egyszerű, mert az első, hivatástisztázó esztendő után még két további, sok-sok képzési szakaszból álló év várt rám, vagyis családos létemre rengeteg időt rá kellett szánnom. És nem volt egyszerű azért sem, mert noha, mint a pápa is mondja: a diakónus nem másodrendű pap, nálunk azért még ma is erős ez a szemlélet, és még erősebb volt akkor, amikor én elindultam ezen az úton. Akkor még a plébánostól függött, hogy lehet-e valakiből diakónus.

És az én plébánosom egy ideig ellenezte a tervemet. Nem a személyem miatt, hanem mert a diakonátust nem tudta hova tenni. Ahogy mások, a hívek sem tudják. Azt értik, hogy plébános meg hogy püspök, de azt, hogy a diakónus mi fán terem, nem. A plébánosom például ilyeneket kérdezett: „És ha Béla diakónus lesz, akkor itt fog lakni a plébánián? Nekem kell alkalmaznom?” Még a képző atyák közül sem tudott mindenki mindenre válaszolni, sokféle kérdést felvet ugyanis a diakonátus intézménye. Lelkieket is (például az áldásokra, szentelésekre vonatkozókat), és gyakorlatiakat is (például azt, hogy ha a diakónusnak nincs polgári munkája, köteles-e a plébániája eltartani). Egerben nyugtatgattak, hogy nincs baj: ha otthon nem fogadnak, majd felszentelnek máshova. De a lelkivezetőm azt mondta: ha így alakult a dolog, ebben is lássam meg Isten akaratát, és mondjak le a diakónusi hivatásról. Időközben azonban a plébánosom megváltoztatta a véleményét, és végül még két buszt is szervezett a szentelésemre.

Magam is úgy élem meg, ahogyan Ferenc pápa mondta: a diakónusnak saját hivatása van, a szegények szolgálata. Mi volt az eredete az intézmény létrehozásának? Az apostolok cselekedeteiből tudjuk, hogy miután az asszonyok rendszeresen összevesztek az adományosztásnál, a püspökök kijelöltek hét, Szentlélektől eltelt férfit erre a szolgálatra. Ami természetesen kiegészül az igehirdetéssel, hiszen aztán például Fülöp diakónus lesz Szamaria megtérítője. Valamiként én is az ő utódjának érzem magamat a balajti cigánymisszióval. Seregély érsek úr, amikor a kérésemre nálunk járt bérmálni, csodálkozott is, mivel teljesen véletlenül éppen Fülöpről szólt az aznapi olvasmány, ez a rész: „Amikor meghallották a Jeruzsálemben levő apostolok, hogy Szamaria befogadta Isten igéjét, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost, akik el is mentek, és imádkoztak értük, hogy megkapják a Szentlelket.” Vagyis pontosan ugyanaz történt velünk, mint egykor az apostolokkal és Fülöppel.

Amikor a mélyszegénységben élőkhöz megy az ember, annak mindig evangéliumszaga van.

Diakónustalálkozókon úgy tapasztalom, hogy sokan hittantanárként dolgoznak, és éppen a diakónusi hivatásban nem teljesednek ki. Mások meg pappótléknak tekintik magukat, és engem is arról kérdezgetnek, hány temetésem volt, mit prédikáltam, hány igeliturgiát tartottam. Mire én néha azt válaszolom:

 „Nem vagyok én pap! Miért nem inkább arról kérdezel, hány szegény emberrel beszélgettem?”

A diakónus családban él, és helyzetéből adódóan többet van a hívek között, mint a pap. Érdekes, hogy ha valamit rosszul csinál, azt általában a klerikus mivoltával magyarázzák, míg ha valami jót tesz, azt a magánemberi minőségével. Próbálom is mindig magyarázni a híveknek, amikor jó embernek neveznek, hogy ha nem hinnék Krisztusban és nem lennék diakónus, semmi nem kötne össze bennünket. Vagyis, hogy nem az én érdemem, amiért hálát mondanak.

„Most akkor maga inkább diakónus, vagy inkább igazgató?” – kérdezik időnként. Nem olyan bonyolult a válasz, hiszen

a diakónus feladata a szentségen keresztül az emberek közé vinni Krisztust, és közösséget építeni. Ezt sokféle módon és helyszínen meg lehet tenni.

Ha szegények között, akkor az ő kínzó problémáikat felvállalva, mert ők abból fogják érteni, hogy Krisztus szereti őket.

Megkérdezte tőlem egyszer egy férfi, hogy mióta szolgálok a faluban. „Tizenegy éve” – válaszoltam. „Na, mert én meg harminc – mondta erre ő –, így én jobban tudom, mit kellene itt csinálni.” „És csinálja is?” – kérdeztem vissza.

Szeretném a tevékeny szeretet útját járni, és ez a hivatásom is. Persze

imádkozom otthon is, de arra törekszem, hogy társakat is találjak, közösséget is teremtsek hozzá.

– Mi vitte Balajtra, és hogyan épített ott egyházközséget diakónusként?

– Balajt, ahol szolgálok, református falu, Edelény fíliája, ahol korábban havonta volt mise, míg végül be nem zárták a templomot, aminek aztán még a harangját is ellopták. Addig-addig rágtam az edelényi plébános fülét, hogy hadd kezdjek el ott valamit, míg végül rábólintott. 2009. május 1-jén, a búcsú napján tartottam az első igeliturgiát. Nem egy balajti diákunk van itt, a Don Bosco-iskolában, és akkoriban iratkozott be az első, így adta magát a feladat. A fiú apja ajánlkozott, hogy segít kitakarítani a templomot. Az első alkalommal felolvastam a Bibliából, énekeltünk, zenéltek, és láss csodát: amikor két hét múlva mentem, megint jöttek, vagyis megtetszett nekik a kezdeményezés.

Voltak, akiknek én tanítottam meg a Miatyánkot, azóta viszont kőkemény katolikusok lettek.

A környéken tarolnak a szekták, ők viszont, ha valaki a balajti „gyülekezetről” kérdez, azonnal helyreigazítják, hogy „nem gyülekezet az, kérem, hanem katolikus egyházközösség”.

Óriási ünnep volt az első mise, és minden alkalommal rendszeresen megtöltöttük már a templomot, amikor 2010-ben jött az árvíz, és egy domboldal megcsúszása következtében használhatatlanná vált az épület. Kis idő múlva a korábbi iskola két egybenyitott tantermében rendezkedtünk be, végül pedig kaptunk másfélmillió forintot a plébánia felújítására, festésre, gipszkartonozásra, járólapozásra. Ott dolgozott az egész falu, és mivel közben elsajátították a technikát, utána a maguk házait is kifestették. Szereztem ötven széket, oltárt, ambót, és vittem oltárképet a templomból, így ma már van végleges otthonunk.

A közösség negyven-hatvan főből áll, a szülőknek – a többség cigány – fontos, hogy én iskolaigazgatóként vigyázok a fiaikra, lányaikra, de főleg a lányaikra, akiket nagyon féltenek.

– Mik a legfőbb tudnivalók a Don Bosco-iskoláról, az ott töltött szolgálatról?

– Az iskola története Kazincbarcika Herbolya városrészében indult, ahol ma a gyakorlati képzéseink folynak, és a szalézi tanoda működik. Az egy gyönyörű környék, két tó is van a közelben.

Érdekes kettősség, hogy aki kíváncsi a városunk „Rózsadombjára”, annak is arra kell mennie, de valamivel odébb mélyszegénységben élők házai között fogja találni magát, szinte átmenet nélkül.

Odakint kezdtünk 1993. szeptember 1-jén, az önkormányzat által a szaléziak rendelkezésére bocsátott épületekben, elég nehéz körülmények között. Tanítottam én pincében is! Az épületek némelyike több száz méterre volt a többitől, így a diákok kedvükre tűnhettek el a szünetben, ha megunták a tanulást.

A társadalom peremén élő, halmozottan hátrányos helyzetű fiatalokat oktatunk, romák és nem romák egyaránt vannak köztük. A városvezetéssel jó a kapcsolatunk: elismerik, amit csinálunk, támogatnak, én még Pro Urbe díjat is kaptam. Európai uniós pályázati pénzből a herbolyai épületek egy részét felújították, másokat lebontottak, és újakat is építettek, majd mindet átadták a szalézi rendnek használatra. Kazincbarcika jó anyagi helyzetben levő város: öt középiskolája van, és ezek közül kettő hasonló típusú a miénkhez. Nálunk a szakközépiskolában tizenhárom, a szakgimnáziumban négy szakmát-szakmacsoportot lehet elsajátítani a hegesztőtől a kőművesen, a villanyszerelőn és a szabón át a cukrászig és az informatikai rendszerüzemeltetőig.

– Hogyan nyerik meg a fiatalokat?

– Hozzánk nemegyszer – kis túlzással – azok kerülnek, akikkel máshol nem tudnak mit kezdeni, akiknek rendőrségi vagy bírósági ügyeik vannak. És azt hiszem, nálunk él a legelevenebben a szalézi lelkiség. Ez azt jelenti, hogy

míg máshol azt mondják a fiatalnak: illeszkedj be, fogadd el az általunk megszabott rendet, mi így szólítjuk meg: „Megismerlek, elfogadlak, hogy hathassak rád, formálhassalak.”

Ezért mi szoros kapcsolatra törekszünk a családokkal, és komolyan vesszük a családlátogatást, ami más iskolákban már nem szokás. Kihelyezett szülői értekezleteket is szoktunk tartani. Sokan érkeznek mélyszegény környezetből, a tanulóink nyolcvan százaléka nem kazincbarcikai. Nálunk lelkiségük van a falaknak, és ha nem lenne járvány, Önök ma itt lépten-nyomon ölelkező diákokat és tanárokat látnának.

Az a jelszavunk, a pedagógiai programunk, hogy „szeresd őket, hogy szeressenek téged, hogy megszeressék, amit te szeretsz”.

Ezért nálunk a legfontosabb tanári erény a diákok iránti rokonszenv és az abban való hit, hogy lehetetlen nem létezik. Amikor Jézus Péter házában tartózkodik, egy beteg négy barátja kibontja a tetőt, hogy azon át elé ereszthessék. „Mi nem tudunk rajta segíteni, de te, Uram, képes vagy rá” – tettük mögött ez a hit húzódik meg. És ez az, ami a tantestületünk tagjait összeköti: hogy hisznek a lehetetlenben. Nem vallásos van köztük, de ateista nincsen.

Ha vita alakul ki köztünk arról, ki az, akit rossz magaviselete miatt el kellene küldenünk, mindig ahhoz a kérdéshez érkezünk végül, hogy a saját gyermekünket milyen okból küldenénk el otthonról.

Ahhoz vajon mi kellene, és milyen alapos indokot találnánk rá? A válasz az, hogy akkor jogos egy ilyen döntés, ha a közösségnek árt egy tanulónk, például drogot árul a többieknek. De amúgy a megelőző, és nem a megtorló módszer hívei vagyunk.

Kellemes meglepetés volt számunkra, hogy az online oktatás sokkal jobban működött, mint vártuk, annak ismeretében különösen, hogy a tanulóink túlnyomó többségének nincsen otthon internete. Az okostelefonjukra küldtük el a feladatokat, vagy a településük közösségi helyiségeiben, tanodáiban biztosítottunk számukra számítógépet. Május közepétől pedig kis csoportokban, tömbösítve tartunk gyakorlati oktatást.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 24-i számában jelent meg.