Ferenc pápa homíliája: Mindenkit szolgáló, a legutolsókat szolgáló Egyházról álmodjunk!

Az alábbiakban teljes terjedelmében közzétesszük Ferenc pápa homíliájának fordítását.

Egy törvénytudó mondvacsinált kérdéssel fordul Jézushoz, hogy próbára tegye. Mindazonáltal ez egy fontos, mindig időszerű kérdés, mely időnként megfogalmazódik a szívünkben és az Egyház életében: „Melyik a legfőbb parancs?” (Mt 22,36). Az Egyház hagyományának élő folyamában mi is feltesszük magunknak a kérdést: mi a legfontosabb? Mi a hajtóközpont? Mi számít leginkább, olyannyira, hogy mindennek vezérlő elve legyen? Jézus válasza világos: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22,37–39).

Bíborostestvérek, püspök- és paptestvérek, szerzetesnők és szerzetesek, nővérek és testvérek,

most megtett utunk végén fontos, hogy ránézzünk a „vezérelvre és alapigazságra”, amelyből minden elindul és újraindul: szeress!

Szeresd Istent egész életeddel és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Nem a stratégiáink, nem az emberi számítások, nem a világ divatja, hanem az Isten és a felebarát iránti szeretet: ez mindennek a szíve közepe. De hogyan valósítsuk meg konkrétan ezt a szeretetre törekvést? Két igét javaslok, a szív két mozdulatát, melyekről szeretnék elgondolkodni: imád és szolgál. Imádással és szolgálattal szerethetjük Istent.

Az első ige: imád. Aki szeret, az imád. Az imádás az első válasz, amelyet Isten ingyenes szeretetére, az ő meglepő szeretetére adhatunk. Az elámuló imádás lényegi fontosságú az Egyházban, különösen manapság, amikor elveszítettük az imádás szokását. Az imádás azt jelenti, hogy hittel elismerjük: egyedül Isten az Úr, és szeretetének gyengédségétől függ az életünk, az Egyház útja, a történelem sorsa. Ő az élet értelme.

Őt imádva fedezzük fel újra, hogy szabadok vagyunk. Ez az oka annak, hogy az Úr iránti szeretet a Szentírásban gyakran kapcsolódik a bálványimádás minden formája elleni küzdelemhez. Akik Istent imádják, elutasítják a bálványokat, mert míg Isten felszabadít, a bálványok rabságba döntenek. Rászednek, sosem teljesítik, amit ígérnek, mert emberi kéz művei. A Szentírás szigorúan tiltakozik a bálványimádás ellen, mert a bálványok az ember művei, és az ember manipulálja őket, míg Isten mindig az Élő, aki mindig jelen van, de meghalad bennünket, „aki nem olyan, amilyennek én gondolom, aki nem függ attól, amit várok tőle, aki ezért keresztülhúzhatja számításaimat, éppen azért, mert élő. Az a bizonyítéka annak, hogy nem mindig helyes az elképzelésünk Istenről, hogy időnként csalódunk: erre számítottam, azt képzeltem, hogy Isten így fog viselkedni, de tévedtem. Ily módon a bálványimádás útjára sodródunk, azt akarjuk, hogy az Úr a róla alkotott képünk szerint cselekedjen” (Carlo Maria Martini: I grandi della Bibbia. Esercizi spirituali con l’Antico Testamento [A Biblia nagy alakjai. Lelkigyakorlatok az Ószövetséggel], Bompiani, Firenze, 2022, 826–827). Ez a veszély fenyeget bennünket állandóan:

azt gondoljuk, hogy „irányíthatjuk Istent”, hogy szeretetét saját elképzeléseink keretei közé zárhatjuk. Ezzel szemben az ő cselekvése mindig kiszámíthatatlan, meghaladja elképzeléseinket, ámulatot és imádást igényel. Nagyon fontos, hogy rá tudjunk csodálkozni!

Mindig harcolnunk kell a bálványimádás ellen: a világi bálványok ellen, melyek gyakran egyéni hiúságból fakadnak, mint például a siker utáni vágy, a mindenáron való önérvényesítés, a pénzsóvárság – az ördög a zsebünkön keresztül lép be az életünkbe, ezt ne felejtsük! –, a karrierizmus csábítása; de harcolnunk kell a lelkiségnek álcázott bálványok ellen is: az én lelkiségem, az én vallásos elgondolásaim, az én lelkipásztori kiválóságom… Legyünk éberek, nehogy magunkat helyezzük ő helyette a középpontba! És térjünk vissza az imádáshoz! Legyen ez központi kérdés számunkra, pásztorok számára: mindennap szenteljünk időt a Jézussal, a jó pásztorral való meghitt találkozásra a tabernákulum előtt! Imádás! Az Egyház legyen imádó: minden egyházmegyében, minden egyházközségben, minden közösségben imádjuk az Urat! Mert csak így fogunk Jézus felé és nem önmagunk felé fordulni; mert csak az imádó csenden keresztül lakozik majd Isten igéje a szavainkban; mert csak őelőtte tisztulunk meg, alakulunk át és újulunk meg az ő Lelkének tüzétől. Testvérek és nővérek, imádjuk az Úr Jézust!

A második ige: szolgál. Aki szeret, az szolgál. A legfőbb parancsban Krisztus összekapcsolja Istent és a felebarátot, hogy sose lehessen őket elválasztani egymástól. Nincs olyan vallási tapasztalat, amely süket lenne a világ kiáltására, ha az igaz vallási tapasztalat. Nincs istenszeretet a felebarátról való törődés nélkül, különben a farizeusság veszélye fenyeget bennünket.

Sok szép ötletünk lehet az Egyház megreformálására, de ne feledjük: Istent imádni és testvéreinket az ő szeretetével szeretni, ez a legfőbb és örök reform.

Legyünk imádó Egyház és szolgáló Egyház, mely megmossa a sérült emberiség lábát, kíséri a törékenyek, a gyengék és az eldobottak útját, gyengéden a legszegényebbek segítségére siet! Isten ezt parancsolta, hallhattuk az olvasmányban [Kiv 22,20–23].

Testvéreim és nővéreim, most a háború kegyetlenségeinek áldozataira gondolok; azután a migránsok szenvedéseire, az egyedül és szegénységben élők rejtett fájdalmára, azokra, akiket az élet terhei agyonnyomnak; azokra, akiknek nincs több könnyük, akiknek nincs hangjuk. És arra gondolok, hányszor előfordul, hogy a szép szavak és a győzködő ígéretek mögött az emberek a kizsákmányolást segítik elő vagy nem tesznek semmit, hogy azt megelőzzék. Súlyos bűn a leggyengébbek kizsákmányolása, súlyos bűn, amely tönkreteszi a testvériséget és lerombolja a társadalmat. Mi, Jézus tanítványai, egy másfajta kovászt akarunk a világba vinni, az evangélium kovászát: Istent tesszük az első helyre, és vele együtt azokat, akiket ő különösen szeret, a szegényeket és a gyengéket.

Testvérek és nővérek,

ez az az Egyház, amelyről álmodnunk kell: a mindenkit szolgáló Egyház, a legutolsókat szolgáló Egyház.

Olyan Egyház, amely sosem követel „erkölcsi bizonyítványt”, hanem befogad, szolgál, szeret és megbocsát. Nyitott kapukkal váró Egyház, mely az irgalmasság kikötője. „Az irgalmas ember – mondta Aranyszájú Szent János – kikötő a rászorulók számára: a kikötő befogad és megszabadít a veszélytől minden hajótöröttet; legyenek gonosztevők, jó emberek, vagy bármilyenek […], a kikötő menedéket nyújt nekik öblében. Így te is, ha látsz egy embert a földön, aki a szegénység hajótörését szenvedte el, ne ítélkezz, ne kérd számon a viselkedését, hanem szabadítsd ki szerencsétlenségéből” (Beszédek a szegény Lázárról, II, 5).

Testvérek és nővérek, a szinódus közgyűlése most befejeződik. Ebben a „Lélekben való beszélgetésben” megtapasztalhattuk az Úr gyengéd jelenlétét, és felfedezhettük a testvériség szépségét. Meghallgattuk egymást, és főképpen, történeteink és érzékenységeink gazdag változatosságában, hallgattuk a Szentlelket. Ma még nem látjuk ennek a folyamatnak a teljes eredményét, de előretekinthetünk az előttünk nyíló horizontra: az Úr vezetni fog bennünket, és segíteni fog, hogy szinodálisabb és misszionáriusabb Egyházzá váljunk, mely imádja Istent, szolgálja a ma élő nőket és férfiakat, és kimegy, hogy az evangélium vigasztaló örömét mindenkihez elvigye.

Testvérek és nővérek, köszönetet mondok mindazért, amit a szinóduson tettetek, és amit ezután tenni fogtok! Köszönöm a közösen megtett utat, a meghallgatást és a párbeszédet. A köszönetmondás mellett szeretnék kívánni is valamit mindannyiunknak: növekedjünk Isten imádásában és felebarátaink szolgálatában! Imádás és szolgálat! Az Úr kísérjen bennünket! Örömmel haladjunk előre!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: vatican.va

Magyar Kurír